„Be vagy szarva, mi?” – kérdezte Sanders.

„A kurva anyádat!” – feleltem, és lefotóztam a holdat.

Hideg volt az éjszaka a sivatagban. Amint a nap lebukott a horizontról, a levegő hűlni kezdett. Egy órával később már láttuk a leheletünket a táborban. Nagy volt a készülődés. Valamikor majd hajnalban az ezredes kiadja az indulási parancsot, és a pesmergák megtámadják a közeli falut.

Az ezredes és a tisztikar a szövetséges légierő megerősítésére várva virrasztott. Hordókba rakott tüzek között virrasztottak a pesmergák is. Cigarettáik parazsát jól láttuk a tiszti szállás tetejéről. Telihold volt. Vörös fénye betöltötte az eget. Különleges meteorológiai eseménynek számított, mert huszonöt éve nem jött ilyen közel a földhöz a hold. Kiültünk fotózni, hogy elüssük az időt. Három hete voltunk beágyazva a pesmergák közé, hogy tudósítsunk az Iszlám Állam elleni hadjáratról.

„Azért egy kicsit csak izgulsz.”

„Nem vagyok beszari, ha erre gondolsz.”

„Már hogyne lennél. Remeg a kezed.”

Ránéztem a kezemre, tényleg remegett. Sanders elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott.

„Ugye? Be vagy szarva, mondom.”

„Adrenalin.”

„Be vagy szarva.”

„Ha most azt mondod, hogy gyáva vagyok, lebaszlak a tetőről.”

Letettem a kezemből a fényképezőgépet, és felmértem, hány kiló lehet. Olyan kilencvenkilósra saccoltam, ennyit tényleg le tudok dobni.

„Nyugodjál le a picsába, nem mondtam, hogy gyáva vagy” – mondta, amikor látta a szemem villanását. „Gyújts rá.” Cigarettát vett elő, felém kínálta, majd tüzet adott.

„Azt mondtam, hogy be vagy szarva.”

„Fejezd be, bazdmeg, mert kibaszott nehéz végigfotózni egy támadást törött orral” – kiabáltam rá, felálltam a kempingszékből és a tető sarkához léptem. Hallgattunk.

„Én is be vagyok szarva” – mondta végül Sanders.

„Ez nyilvánvaló, mert egy kis buzi vagy.” Elvigyorodtam. Sanders is vigyorgott.

„Mikor indul a támadás?”

„Fél ötkor.” Az órámra néztem, a mutatói zölden foszforeszkáltak a sötétben. Hajnali egy volt.

„Mi akkor a hátvéddel leszünk a Humveekkel?”

„Igen.”

„Bazdmeg, nekem is remeg a kezem” – mondta Sanders, és kinyújtotta a karját. Tényleg remegett.

„Ez normális. Tele vagy adrenalinnal. Én is, ne aggódj. Ezért nem tudunk aludni.”

„Öt éve csinálom ezt a kurva munkát, megszokhatnám már.”

„Ezt nem lehet megszokni.”

„Tudom. Attól félek, hogy amikor indulni kell, majd nem fogok tudni beülni a kocsiba. Hogy nem tudom rávenni magam, hogy felálljak ebből a kurva székből.”

„Rá tudod venni magad. Mindig rávetted.”

„Igen. De nincs garancia arra, hogy megint meg tudom tenni. Mármint, mindig ugyanaz az erőfeszítés. Pedig már hozzászokhattam volna.”

„Tűzharcba megyünk, ehhez nem lehet hozzászokni.”

Néztük a holdat. Nagy volt és vörös. Vörösre festette az egész tábort.

„Kéne egy ital.”

„Ja.”

„Ha nem iszom, sokkal nehezebb.”

„Majd iszunk Erbilben.”

Visszaültem a kempingszékbe, a kezembe vettem a kamerát, és lefotóztam a holdat.

„Szoktál ezen gondolkodni?”

„Min?”

„A félelmen.”

„Nem.”

„Én szoktam.”

„Ez a te bajod” – mondtam, és megint felálltam a székről, és a tábor nyugati szélét bámultam.

„Mi?”

„Hogy kurva sokat agyalsz.”

Sanders is felállt és mellém lépett.

„Szerintem két félelem van.”

„Vagy több.”

„A mi esetünkben két félelem van. Az egyik előtte, a másik utána. Közben nem félsz.”

„Mert nem érsz rá.”

„Na. Az első félelem a nehezebb. Ez az, hogy rávedd magad, hogy odamenj.”

„Mert mér?”

„Mert a második nem számít, azért.”

„Nem számít?”

„Nem. A kutyát nem érdekli, ha utána üvöltve okádsz a WC-be órákon keresztül. A munkát elvégezted. Nem voltál gyáva. Eltelt még egy kurva nap, hogy nem voltál gyáva.”

„Lehet” – felelte Sanders.

„Odanézz!” – mondtam, és a tábor keleti végébe mutattam.

Egy hordó égett a tábor szélén, körülötte emberek ültek és beszélgettek, jól érzékelhető távolságra a többiektől.  Két férfi tartott a parancsnoki épület felé, aminek a tetején ültünk. Az egyikük ötven körüli, őszülő hajú és vastag bajszú férfi volt, míg a másik egy fiatal fiú a húszas éveinek az elején.

Mindketten terepszínű ruhában voltak, de fegyverek nem voltak náluk. Hangtalanul bámultuk őket, ahogyan közeledtek, majd mindketten lemásztunk a létrán, és bementünk a szobába.

Egy lila, virágmintás szőnyeg feküdt a szoba közepén, a sarkában egy ütött-kopott íróasztal állt, rajta egy kiterített térkép. Katonai hátizsákok, lőszeresládák hevertek a fal mellett. Abdelszelim ezredes az íróasztalnál ült és írt valamit, míg a többi tiszt a másik helyiségben a földön feküdt, és pihent.

„Helló, fiúk, hát ti?” – kérdezte az ezredes.

Válaszolni már nem tudtunk, mert belépett a másik két férfi. Az ezredes mutatta, hogy üljünk le a földre. Leültünk. Kurdul beszéltek. Az idősebb férfi mondott valamit az ezredesnek, a fiatalabb meg sem szólalt. Váltottak néhány mondatot, egyre nagyobb lett a feszültség közöttük. Végül az ezredes üvöltözni kezdett, mire pesmergák rohantak be a szobába golyóálló mellényben. A fegyvereiket a két férfira fogták.

Az ezredes utasítást adott nekik, a két férfit kivezették a szobából. Éktelen kiabálás zaját hallottuk. Egy percen belül fegyverben volt mindenki az épület előtt. Futólépésben indultak meg arra, amerről a két férfi jött. Lövések zaját hallottuk. Tíz perc telt el, amikor megint kivágódott az ajtó. Az egyik tiszt komandzsiul jelentett az ezredesnek, majd összecsapta a lábát, és kiment. Egyedül maradtunk az ezredessel, aki most vette észre, hogy végignéztük az egész jelenetet.

„Inni kellene valamit, nem gondoljátok?” – mondta már angolul. Az egyik hátizsákból előhalászott egy rakis üveget, tovább matatott, elővett két fehér porcelán kávéscsészét, kitöltötte az italt és a kezünkbe adta.

„Kurva ördögimádók” – mondta.

„Ezek a jazidik voltak?”

„Azok, hogy verné meg őket az isten. Na, igyunk. Bizsu pesmerga” – emelte magasba az üveget, és ivott.

„Bizsu pesmerga” – feleltük.

Az ezredes újratöltötte a poharainkat.

„Kibaszott ördögimádók, csak a baj van velük. A magam részéről sosem vettem volna fel őket a századba, de felső utasítást kaptam Szulejmánijából. Azt mondták, mi kurdok nem húzhatunk szét, tehát ha a jazidi testvérek harcolni akarnak a Da’ásh ellen, akkor szeretettel látjuk őket. Hát ezt nagyon nem kellett volna.”

„Miért?” – kérdeztem.

„Mert csodabogarak. Nem barátkoztak senkivel, és mindig csak az egyikük hallgatta végig az eligazítást. Vallási előírásuk vagy mi, hogy ne érintkezzenek a nem jazidikkal.”

„Harcolni harcoltak?”

„Igen. Meglepően bátran. Mindig utolsónak vonultak vissza, amikor elrendeltük a stratégiai visszavonulást.”

„Akkor mi a baj velük?”

„Az, hogy egyáltalán nem gondolják, hogy vonatkoznának rájuk a parancsok. Három hónapja harcolunk együtt, de például én is most találkoztam először a szindzsári sejk fiával, aki itt van.”

„Az kicsoda?”

„Ő az egyik főnök. Kasztrendszerben élnek, mint a hinduk. Egy olyan városi kurd, mint én, egyáltalán nem találkozhat vagy beszélhet a sejkekkel, ez a szokás.”

„Elég nehéz lehet így háborúzni.”

„Az. Mondjuk eddig nem volt gond, mert azt csinálták, amit kértünk tőlük. Egészen eddig.”

„Mit akartak?”

„Hogy ne támadjunk.”

„Miért?”

„ Merthogy az embereik között van valami Kocsak, jövőbe látó vagy mi, aki szerint a telihold rossz jel. Azt mondta, ha ma reggel támadunk, akkor a vér patakokban fog folyni az utcán, és az emberek torkát úgy vágják el, mint a birkákét. Valami angyali eljövetel van vagy micsoda, amikor tilos a harc. Az idősebb közölte velünk, hogy a jazidik megtanácskozták a dolgot egymás között, és a sejk úgy döntött, hogy nem vonulnak harcba. Mivel azonban aggódnak az életünkért, ezért küldöttséget küldtek hozzánk, hogy figyelmeztessenek a veszélyre.”

„Ez kedves.”

„Kedves a fenét. Azonnal lefogattam az egész bandát. Még az hiányzik, hogy a hülyeségeikkel telekürtöljék a tábort. Nem tűröm a rendbontást támadás előtt, nem hiányzik, hogy megijedjenek az emberek. Különben meg mit mondanék a franciáknak? Elnézést, de pár hegyi kecskénk úgy gondolja, hogy rossz hold kelt fel a támadáshoz, méltóztassanak a Mirage gépeikkel várni, amíg megjön a kedvünk. Na nem.”

„Lőttek is a pesmergák.”

„A levegőbe lőttek. Csak lefegyverezték a jazidikat, és bezárták az ebédlőterembe.”

„Mit fogsz csinálni velük?”

„A támadás végéig ott maradnak. Utána még meglátom. Igyunk még egyet.”

Felvette az üveget és töltött. Koccintottunk.

„Vízzel jobb lenne, de ez van. Majd az ebédhez koccintunk rendesen.”

Kopogtak az ajtón, majd belépett az egyik pesmerga. Jelentett az ezredesnek, kiment.

„Megvan a rádiókapcsolat a szövetségesekkel. Fél órán belül indulunk. Készüljetek.” 

Leakasztotta az övéről a rádióját és beleszólt komandzsiul. A tábor közepén, ahol a csapatok nagy része pihent, megszólalt a sziréna. Mindhárman kimentünk a szobából.

Mire kiértünk a tábor közepére, az emberek már menetképes állapotban voltak.         Mindenki tudta, hogy legkésőbb négykor, maximum fél ötkor kezdi a műsort a szövetséges légierő, felébredtek még a sziréna előtt.

Voltak, akik imádkoztak, voltak, akik összegörnyedve hánytak az idegességtől, vagy éppenséggel nyugodtan majszolták a reggelijüket. Mirage vadászgépek húztak el a tábor felett, miközben a számunkra kijelölt Humvee felé sétáltunk, és húztuk magunkra a golyóálló mellényeinket.

Az offenzíva remekül sikerült. Tizenegy órára már bevettük a falut, amit az Iszlám Állam tartott. A Mirage vadászgépek cluster bombákat használtak. Gyakorlatilag darabokra vágta a milicistákat, a vérük patakként folyt le a faluba vezető földúton. A légitámadás megtörte az ellenség morálját, sokan próbáltak közülük a civilek közé vegyülve, női ruhákban menekülni.

A pesmergák azonban résen voltak, és bajonettel vágták el a menekülő iszlamisták torkát, mert sajnálták rájuk a golyót. Komoly öldöklés volt. A század egyetlen embert sem veszített, míg az ellenség halottjainak a száma elérte az ötvenet. A cluster bombák miatt azonban még napok teltek el, mire meg tudták mondani a pontos számokat.

A lefogott jazidikat másnap délután háromkor engedte szabadon az ezredes. Jó hangulatban volt, nem emelt vádat ellenük.