„Ha csak kutya vagy, ami ugat, engedd el… Lazítani kell”
Punnany Massif

Alois úgy döntött, hazamegy a falujába.

A kamasz gólyák csoportosan álldogáltak a mező közepén. Valószínűleg az őszi útjukra készülődtek. A fecskék pedig elkergették túl nagyra nőtt fiókáikat a fészkekből. Alois melankolikusan bolyongott a házban, és azon tűnődött, hogy kimenjen-e a faluba, vagy csak a falu fölötti rejtekösvényről nézzen be a portákra. Végül nem ment sehova. A két ablak közé szorult halott rovarokat nézte, és az üveget, amelyben húszéves adriai víz volt, és szintén halott tengeri sünök váza. Eszébe jutott a dalmát tengerész, aki a hóna alá kapta, és úgy szaladt le vele Labin lépcsőin, mintha egy próbababát vinne. Egészséges foga volt a tengerésznek, sokat mosolygott, keveset beszélt. Szép nyár volt, de rég volt. Alois egymás után szívta a cigarettákat, közben beesteledett.

Kiült a teraszra, és nem győzött betelni azzal, hogy hallja az est valódi neszeit. A főúton csak ritkán száguldott el egy-egy autó. Mintha kitisztulna ettől a csendtől a feje. Túlságosan is.

– Vannak-e itthon? – kiabálta valaki a földszintről, és erősen megkopogtatta az ajtót.

– Nagyapám! A fenébe! Elfelejtettem, hogy ő viszont megjelenhet – mérgelődött Alois, mert a csendes magánynak ezennel lőttek.

Meggyújtott hamar még egy cigarettát, és közben hallgatózott. Az öreg már a konyhában matatott.

– Ez az egyetlen hely a világon, ahol soha nem lehetek egyedül. Még akkor sem, ha saját magamban egyedül vagyok – döntötte el Alois, és levonult a lépcsőn.

A nagyapja a konyhaszekrényben kajtatott eszelősen.

– Mit keres? – rivallt rá Alois, mire az öreg ártatlan tekintettel mutatta fel a kávés dobozt. – Csak nem kávét akar inni, most? Este van! Ilyenkor már nem szoktak kávét inni – mordult rá.

Alois családja főleg arról volt híres ezen a vidéken, hogy piszkosul tudott veszekedni. De ha baj volt, összetartottak. Képesek voltak néhány óra alatt összegyűlni sokan, általában Aloisék házában, húszan-harmincan, néha ennél többen is. Ilyenkor mindenki ivott és egyszerre beszélt, ami nagy gabalyodást okozott, de mindig született valamilyen döntés. Aloisnak, aki tegnapig úgy gondolta, hogy ügyesen rejtegeti városi életét, és a család még mindig boldogan fogyasztja a telefonon közölt szafaládéverziót, szembesülnie kellett ezzel a mondattal:

– Mindent tudunk rólad – kacsintott az öreg, de közben fenyegető volt az ábrázata.

Mire Alois megrémült volna, hogy mi ez a minden, az öreg megkérdezte, hogy tudja-e, hol tartják itt a pálinkát. Alois dühöngve becsörtetett a kamrába, és nagy nehezen megtalálta a pálinkás üveget, beleszagolt, és rájött, hogy vegytiszta részegség van benne. A nagyapja ezalatt levágott magának egy szelet kenyeret, és felkészült a rituáléra. Bár sejtette, hogy az unokájától talán még kap egy pohárral. Mert itt általában csak egyet adnak. Pedig itt jobb a pia, mint a kocsmában. Az öreg imádott inni.

Ezért tényleg totál hülye, bocsássa meg az Úr, hogy ezt mondom, de ahhoz képest, hogy mindig részeg, néha mond jó dolgokat is – gondolta, és rágyújtott egy cigarettára a konyhaajtónak dőlve. Az udvaron a kutyák marakodtak valamin. A békák kórusa is műsoron volt. És a denevérek. És a juhászok fütyörészése a szemközti dombon.

– Meséljen valamit – mondta a nagyapjának. – De ne hazudjon – tette hozzá évődve, pedig magasról leszarta, hogy hazugság-e valami, ha jó. Az öreg szívesen mesélt. A legtöbb történet rablómese volt, de nem illett kiröhögni, mert akkor mélységesen megsértődött. Alois egy idő után nem követte, miket mond, az eget bámulta, és gondolatban egészen máshol volt.

– Ez így volt – fejezte be a nagyapja kuncogva, és a kalapját a fejébe csapta. Fiatalosan felpattant a biciklijére, és enyhén flikflakozva elkarikázott.

– Szervusz. Holnap ne menj sehova! Forgószél lesz, és jön az árvíz – kiabálta még az öreg, és eltűnt az éjszakában.

– Jó, hogy nem egyenesen szökőárral riogat – mondta magában gúnyosan Alois, és felvánszorgott a szobájába.

Másnap a legnagyobb melegben indult el, remélve, hogy ilyenkor mindenki behúzódik valahova. Egy ideig szaladt, mintha csak őrült külföldi maratonistaként átkocogna a falun, és közben bámészkodna. A legjobb álca, gondolta, de nem jutott eszébe, hogy farmernadrágban nemigen szoktak kocogni. Abban is erősen bízott, hogy ebben a nagy melegben a kutyák sem őrködnek, hanem horkolnak valahol az árnyékban. Mert úgy tanították őket, hogy ugatni éjszaka kell. Nappal csak azt kell bántani, aki bejön az udvarra, de azt is csak akkor, ha a gazda nincs otthon. Ezt egy jó kutya tudja. De határozottan emlékezett rá, hogy ebben a faluban nincsenek jó kutyák, csak idomítatlan, bolhás vadak, amelyek pompásan ki tudják húzni a fejüket a nyakörvből. Futott tovább, mert mindezek ellenére nem félt a kutyáktól. Valahogy nehezére esett elhinnie, hogy vele történhetne olyan, hogy egy kutya, vagy több, megtámadja és meg is harapja. Pedig találkozott már juhászkutyákkal is kint a dombokon, de nem bántották, szépen leültek köré, és ő beszédet tartott nekik a szelídségről. Tizenkét éves volt akkor pont, mint a Jézuska, aki éppen akkora korában oktatta ki a véneket a jeruzsálemi templomban.

– Jézuska egy csodagyerek volt, én állatidomár vagyok – gondolta, és nagyon büszke volt magára. – Ilyen az, amikor az ember jobban fél az emberektől, mint az állatoktól – gondolta még, de azért tudta, hogy mindezek ellenére megtámadhatja egyszer valami igazi vad, és akkor vége. De ugyanennyi esélye van annak, hogy egy ember támadja meg.

Kocogás közben apró bogarak csapódtak a homlokának, és a szemébe is belerepültek. Kezdett iszonyúan elfáradni. – A sok cigaretta – dohogta magában, és remélte, hogy decensen el bírja vonszolni magát az utolsó házig. Ott aztán lerogyhatna az árnyékba, és úgy tenne, mintha csak pihenne kicsit ebben a szép hegyvidéki faluban.

Komótos gyaloglásba váltott, ezúttal azt játszva, hogy a faluba keveredett unatkozó idegen. De lábai egyszerűen rogyadozni kezdtek. Muszáj volt megállni.

Alois lángoló és lüktető orcákkal rájött, hogy éppen ott, ahol áll, vagyis a főutat betöltő húsz-huszonöt ház között nagyjából középen, bolt van. Egészen pontosan egy tyúkól méretű kuckó ablakkal. Vásárolt a tyúkólból fél liter langyos vizet és némi rettenetesen édes kekszet.

– Na ezt is a hangyák eszik meg, gondolta Alois az első falat után, és jobban megnézte a kuckóban ülő kislányt, aki közben kiszámolta a visszajárót.

Azonnal felismerte, és magában azon fohászkodott, hogy a kislány viszont ne emlékezzen rá. – Nem emlékezhet –, nyugtatgatta magát. – Pelenkás baba volt, amikor utoljára látott. Mondjuk azt a képet nekem nehéz lenne elfelejteni, ahogy a szobában négykézláb mászott és torkaszakadtából ordított. A takony csíkokban száradt az arcára, és a pelenkából csepegett valami. Alois akkor megsajnálta a babát, és nemcsak őt, az egész nemzetét, de aztán rájött, hogy a sajnálkozásnak semmi értelme.

A koszos és ordítozó baba most boltos kisasszony, ügyesen számolja a pénzt.

Ő a kis Lampada, a nagy Lampada lánya. Aloist megrohanták az emlékek, ezért úgy döntött, mégis felfedi, kicsoda. Beszólt az ablakon:

– Cinka, ha anyád még él, és itthon van, menj, és hívjad hamar!

A kislány jól megnézte, aztán serényen elosont a boltból, de előtte még lecsattintotta az ablakot. Belülről még a lakatot is beleakasztotta.

A nagy Lampada elővigyázatosan előbb csak a tyúkólba fúrta be magát, de miután meglátta Aloist, azonnal jajveszékelni kezdett. Kicsörtetett a kapu elé, ordítozva leköpdöste és megátkozta, sírva és kacagva elkapta, és a keblére ölelte. Alois elveszett Lampada csöcsei között, aki majd agyonverte, úgy örvendett neki. Berántotta a kapun, és kiáltozva hátravágtatott a kerten. Alois akkor vette észre, hogy mióta nem járt ott, hátrafele a telken még legalább nyolc széldeszkából épített putri jelent meg, amelyek előtt vidáman lengtek a száradni kiterített rongyok.

A gyermekek összefutottak Lampada körül, és aztán szélsebesen elvágtattak Alois mellett.

– Végem van – gondolta. Ezek most szaladtukban szétkürtölik az egész faluban, hogy hazajöttem.

Lampada leültette Aloist a tyúkeperfa alá a padra. Körülötte tyúkok kaparásztak a porban. Kávét hozott a házból, és cigarettát. Aloisnak eszébe jutott, hogy régebben Lampada jelent így meg náluk, de mindig csak olyankor, amikor tudta, hogy Alois egyedül van otthon. Kávéztak órákon keresztül, és Lampada mesélt.

Délután lett, amire valahogy el tudott indulni tőlük.

A falu fölött kanyargó ösvényen szerencsére senkivel sem találkozott. A valamikori kutatóárkot, amit egy kételkedő paraszt engedélyével ástak, aki megeskette őket, hogy ha kincset találnak, legelőbb neki szólnak, benőtte a fű, alig látszott.

A suvadás oldalában, ahol régebben csak agyagos föld volt, most szúrós akác tanyázott, Alois összekarcolta a kezét, amikor lekapaszkodott a mélybe, hogy megnézze, mosott-e ki az eső az utóbbi években valami cserepet.

– A kutya sem jár ide – állapította meg, és a zsebeibe tömködött néhány kerámiadarabot. Ötezer évvel korábban itt emberek laktak, a patak helyén tó volt, és ők vígan ették a kagylót és csigát, amitől a maiak minimum bélcsavarodást kapnának.

Yengibarjan! – jutott eszébe Aloisnak a régész. – Vele voltam itt utoljára. Van is egy fényképünk, már nem emlékszem, ki készítette. A képen Yengibarjan éppen ás. Én egy bokorban pisilek. A kutya a háttérben ül felmeredő fülekkel. Évtizedénél több ideje volt ez. Rettenetes – gondolta Alois, és lenézett a falura. Mintha idegen lenne. Ő vagy a falu, ez nem volt evidens. Az viszont igen, hogy a depresszió kerülgeti. És Aloisnak esze ágában sem volt ellenállni. Jöjjön, ha jönni akar.

Félek attól, hogy egyszer csak mindenki meghal körülöttem. Egyedül maradni ezt jelenti, hogy már nincsenek sem rokonaid, sem ismerőseid, és már a terek sincsenek meg, amelyekhez közöd volt. Csak az emlékek maradnak.

– Micsoda pocsék gondolatok – sikított fel drámaian Alois –, kellett nekem idejönni ebbe a faluba, ahol nagy és kicsi egyaránt dzsánki! És közöttük én is becsavarodok – könnyezett önnön drámáján, és hátradőlt a fűben. Körülötte tücskök ciripeltek.

– Isten kiválasztott népe a mienk! – harsogta Ilham, aki minden bizonnyal a fenti erdei ösvényen lopakodott ide, Aloist szívrohamhoz hasonló állapotba hozva.

– Szóval ez az okos bolond még mindig itt lakik – állapította meg Alois, és elérzékenyülve bámulta régi cimborája szeplőit. Még mindig ő a legszebb ebben az átkozott faluban, de lehet, hogy az egész világon. És a legokosabb is – gondolta még Alois.

– Csak azt nem tudja még Isten kiválasztott népe, hogy mire választották ki – folytatta Ilham, nevetve Alois rémüldözésén, és bezuhant mellé a fűbe. Mint egykor régen. Vörös üstökén vízcseppek csillogtak. A tavaktól jön ezek szerint.

Alois végignézett Ilham szakadt cuccain, és arra gondolt, soha nem volna szabad egy embert megszólni a ruhái miatt, mert nem a ruhában lakik az igazi természete. Az ember nem azonos a ruhájával. Ilham Alois kidobott felsőjében hevert, amit Alois elégetni való rongyként küldött haza évekkel ezelőtt. A kifakult, valamikor bordó felső ujján az egyik lyuk még ismerős is volt, Alois arra is emlékezni vélt, ki égette ki cigarettával.

 Ilham lihegett. – Biztosan szaladt idáig – gondolta Alois, és úgy érezte, hangyák futkorásznak a testében. Eszébe jutott egy másik nyár, valahonnan az idők homályából, amikor Ilham éjjel bemászott a virágoskertjükbe, ő az ablakban ült a lábát kifele lógatva, valamin nagyon röhögtek, és akkor hirtelen megjelent a nagyapja egy görbe bottal, és egyházi átkokat szórva elkergette Ilhamot.

Alois lehunyta a szemét, mert elszédült.

– Csak úgy erre jártál? – kérdezte csukott szemmel.

– Dehogy. Téged kerestelek – válaszolta Ilham.

– Honnan az ördögből tudtad, hogy itthon vagyok?

– Az egész falu tudja már – vihogta Ilham.

– Nem szóltam pedig senkinek – mormogta bosszúsan Alois, de aztán eszébe jutott Lampada.

– Már azt is tudják, kinél kávéztál ma délben – vigyorogta Ilham, és gyorsan szájon csókolta Aloist. Szeplői világítottak, mint a nyári égbolt csillagai. Alois depressziója, amit a városból hozott csomag helyett, hátrébb lépett egy kicsit.

– Szerinted lesz valami abból a viharból, amit az öregek emlegetnek? – kérdezte Alois egy fűszálat rágcsálva.

– Nagyapám megjelent nálunk az éjszaka, és mindenfélét összehordott, forgószélről, özönvízről, ami éppen ma esedékes – dünnyögte Alois.

– Éppen ma? – kérdezte Ilham mosolyogva. – Nem hiszem, ezek már rég összevissza beszélnek – intett a falu felé. – Nézd csak meg őket! – mondta.

Tényleg minden udvarban maszkatolt egy-egy vénember, és közben magában motyogott. Persze Alois és Ilham azt is jól látták rejtekhelyükről, hogy kik azok, akik pálinkát tartanak a szalmakazalban. Az öregek ugyanakkor gyanúsan viselkedtek. Mert nemcsak összevissza csámborogtak félrészegen az udvaron, ahogy szoktak, hanem nagyokat nyögve mindent lekötöttek, rögzítettek, az állatokat az istállókba terelték, és behúzták az ablaktáblákat, a kutat lefedték, és elengedték a kutyákat.

Mindezt látva Aloisnak rossz előérzete támadt. Ha más nem, ez a jóslat a viharról tényleg beválik.

Ilham egy szép, hangosbeszélő alakú trombitát dugott Alois szájába, és kezében a gyújtóval rákacsintott, mint valami indiai filmsztár.

– Salman Khán – mondta Alois fuldokolva a röhögéstől, most pont úgy nézel ki, mint Salman Khán vörös hajú kiadása.

Ilham is vihogott. És csak egy kicsi tartotta, hogy eszüket vesztve egymásra nem másztak ott a mezőn.

A szél hirtelen a fűből, alóluk kezdett fújni, aztán egyre fennebb kapaszkodott, az arcukat csapkodta, és csavargatta az akácokat a suvadásban. Ilham felpattant, felhúzta Aloist, és rohanni kezdett, Alois futott, és közben meg volt győződve róla, hogy ha Ilham elengedi, összeesik és meghal.

– A vén kurvák! – ordította Ilham a tomboló esőben és szélben. – Biztos a fejünkre imádkozták az apokalipszist, mert nem viselkedünk elég jól, a régi hagyományok szerint! A kurva életbe! Megvan még a malom? – ordította, de a szavak valahogy elnyújtva érkeztek Aloishoz a szél miatt.

– Persze hogy megvan – válaszolta.

– Akkor szedd a lábad! – kiabálta ő.

Pedig Alois szívesen ott maradt volna a mezőn. Nem bánta volna, ha beléjük csap a villám, még az is jobbnak tűnt, mint csuromvizesen vágtatni. De Ilhamnak láthatóan más tervei voltak.

Az utolsó pillanatban rohantak át a gát kövein, utánuk lezúdult a víz, mint a filmekben, csak itt egy csomó kosz hömpölygött, üres mosogatószeres üvegek, pelenkák, konzervdobozok és zacskók, egy háromlábú karosszék, a fenti falvak mocska. A malom hátsó bejáratánál voltak, lábuknál kavargott a szennylé.

– Menjünk a pincén keresztül – mondta Ilham, és már lökte is be az ajtót.

A pincében félhomály volt, dohos lisztszag és nedvesség. A sarokban koszos matrac, valami sittes aludhatott rajta legutóbb. Amióta a vízimalom leállt, és múzeum lett belőle, egyre gyanúsabb figurák tűntek fel a környékén. Az egész falu iszonyatosan gyanús amúgy. Mintha mind őrültek lennének. Normális embert én legalábbis egyet sem ismertem. És ahogy elnézem az ivadékokat, a helyzet nem változott gyermekkorom óta – gondolta Alois, és kikukucskált az ablakon. Rég nem járhatott ott senki, az udvaron térdig érő fű volt, sehol egy kutya, a molnár régi lakásán az ablakokat bedeszkázták, az ajtón rozsdás lakat lógott.

Az ablaktáblákat rázta a vihar, az épület recsegett, még szerencse, hogy a rézturbinát ügyesen kilopták innen, mert most biztos ránk szakadna – gondolta Alois. Időnként éles csattanásokat hallottak, cserepek zuhantak a földre, valahonnan messziről emberi ordítást, és még távolabbról megriadt tehenek bőgését hozta a szél.

– Menjünk a vendégszobába – parancsolta Ilham, és felvonszolta Aloist a roskatag lépcsőn.

A vendégszobát a molnár fia rendezte be azoknak az őrült turistáknak, akik romantikusnak tartják azt, hogy egy kísértetek és denevérek lakta régi malomban töltik az éjszakát. Valamikor raktár lehetett itt. A molnár fia egy óriási vaskeretes ágyat szuszakolt be a helyiségbe. Egy ágy volt tulajdonképpen az egész berendezés, és egy éjjeliszekrény, körülötte kacatok, lámpák, egy kis ablak.

– Ha tudnád, mióta bele akarok feküdni ebbe az ágyba – dünnyögte Ilham, de mégis inkább a falhoz szorította. Szája Alois szájára tapadt, mintha belőle akarna levegőt szívni, vagy magába nyelni mindenestől, forró keze Alois testét kutatta. Alois a falnak szorította a fejét, úgy érezte, a vihar már bent tombol a szobában, a testében, az ereiben. Ilham erősen ölelte, és Alois úgy érezte, kavargó falevelekké változnak, és zuhannak megállíthatatlanul.

A vihar három napig tartott. A mi erőnk is fogytán volt – írta Alois a naplójába évekkel később.

A negyedik éjszakán Ilhamnak elkezdett félreverni a szíve. Érverése gyenge volt, és úgy tűnt, nincs egészen magánál. Hülyeségeket beszélt összefüggéstelenül. Aloisnak bevillant egy könyvrészlet, amelyben valamilyen légzőgyakorlatokról volt szó.

– Léé-le-gezz! – énekelte Ilham fülébe, és a mellkasára szorította a kezét.

A szél tombolt és fütyült, morajlott és sikoltott. És sötét éjszaka volt. Percekre kimaradt az áram, aztán egy apró sercenéssel eltűnt. Alois izzadó tenyérrel, a sötétségtől támadt pánikrohamában veszettül kajtatott az ágy körül. Úgy érezte, egy hét telik el, amíg végre beleakadt a keze abba, amit keresett. – Csak semmi pánik – súgta magának, és megsimogatta a feltölthető lámpát. Csak egy kicsit világíts, amíg megnyugszunk – imádkozott magában.

Ilham kezdett visszatérni az élők közé. Nézte Alois szemét, és mosolygott.

– Mióta heverünk itt? – kérdezte, és Alois hátához tapadt, aki úgy érezte, a szívük kimászott a testükből, és valahol középen, kettejük között dobog.

– Azt gondoltam, hogy három napja legalább – mondta Alois. De gyanítom, hogy néhány órája csak. Remélem, nem jön ide most az a paraszt, megnézni, hogy egyben maradt-e a múzeuma.

– Ha jön, itt lesz – morogta Ilham, és aludni készült.

– El ne aludj itt nekem! – visította Alois. – Félek. Nem akarok aludni, mert álmomban még jobban félek. És egy alvó ember mellett egyenesen rettegek.

– Lazíts. Ne törődj semmivel – motyogta Ilham álomittasan, és a gyengén világító lámpa elé kuporodott.

Újabb három viharos nap következett. Aztán az éjszaka közepén feljajdult egy telefon valahol az ágy alatt. Aloist keresték, de csak egy félénk üzenetben érdeklődtek, hogy túlélte-e a vihart, és hogy hazatér-e onnan, ahol éppen tartózkodik. A barátnőmnél maradok – írta vissza Alois az univerzális választ, és kinézett az ablakon. Még mindig éjszaka volt. Még mindig piszkosul fújt a szél. És zuhogott az eső. Soha nem aludt egyetlen barátnőjénél sem. Egyáltalán nem is alszik.

– Mindig meg akartam kérdezni, honnan ez a név, hogy Ilham? – kérdezte Alois Ilham fenekén ülve, mert éppen a szeplőket csodálta a vállán.

– Anyám összeolvasott valamit, onnan – dünnyögte Ilham.

– Sejtettem, nekem is ezért van ilyen frankó nevem – mondta Alois, és végigfeküdt Ilham hátán. Újra az ő szívveréséhez próbálta igazítani a szívét. Mint aki búcsúzni készül. Fejben búcsúzott is. – Visszamegyek a városba, mielőtt valami megállíthatatlan örvény elkapna itt – döntötte el, és a depresszió belépett a szobába.

– A gyermekedet hogy fogják hívni? – kérdezte váratlanul Ilham, és megfeszítette az izmait.

– Füsti fecskének – morogta Alois, lemászva Ilham hátáról, és újra kinézett az ablakon.

A felhők gyors iramban rohantak kelet felé, utánuk tiszta ég maradt, mintha semmi sem történt volna, a szél szelíden dorombolt, csak a patak zúgott, és böfögte tovább a koszos levet a mezőre. Térdig érhet a víz. Muszáj lesz a felső úton menni hazafelé. De ha itt úgyis mindent tudnak, akkor nem kell aggódni. Talán még kérdezősködhetek is, hogy mi lesz ebből az egészből. De hát mi lenne? – gondolta Alois bánatosan, és az alvó Ilhamot nézte. Nem lesz semmi, ahogy soha nem is volt. Csak ez a semmi még sokáig kitartson – fohászkodott magában, és halkan kilopózott a malomból. A hajnal elterpeszkedett a horizonton, mint egy viselős tehén, a szél megállt, a gólyák boldogan békásztak. Aloist nem várta senki, vagy úgy tett, mintha nem várná.