késtél; Vakuemlék; kórokozó
késtél
előtte
bevackoltam magam az emlékközpontomba
téli álmot aludni egy idegpályán
közben meghibásodott a szimuláció
meg a termosztát a mellkasomban
már hideg voltál mint a vonatszerelvény
párás ablaka
ha nekidöntöm az arcomat
tudod annyit támolyogtam céltalanul
a körúton hátha összetalálkozunk
hogy a végén már elfelejtettem az okát
csak megszokásból tettem a hurkokat
mint ahogy megszokássá válik fogat mosni
a kagylóba köpni és rád gondolni
amíg elzárom a csapot
utána
nem számítottam rá hogy egyszer tényleg
szembejössz velem
a képzeletem lefagyott
nem működött a valóságkontroll alt del
te beszéltél én csak néztelek
a szempillámmal morzéztam
egy monoklit a szemed alá
kiszáradt a szám meg a tüdőm ahogy
ismét ugyanazt a köbméter levegőt szívtuk
nem raktam zsebre az illatod mint múltkor
sem az illékony szavaid
csak azt az egy köbmétert vinném
az se baj ha több
maradhat
Vakuemlék
Addig az augusztusig tényleg nem kellett hazudnom
arról, hogy nem gyulladok fel a közeledben. Ezt biztosan tudom,
mert akkoriban még nem képződtek vakuemlékeim rólad.
Első éven megtanultam, hogy vakuemlék csak
jelentős érzelmi töltetű eseményeknél keletkezik.
Egészen részletes, mégsem objektív, nem csupán
kívülről, de belülről is fényképet készít. Az első
rólad annak a macskaköves utcának a végében készült.
Az én kamerám pont a tiéddel egyszerre exponált,
mikor megkérted azt a maszatos arcú kislányt, aki
a szökőkútban játszott, hogy forduljon feléd.
Azóta több vakuemléket is a zsigereimbe égettél,
elkezdtem írni arról, amit túl sok lett volna csak érezni,
cigiszagú ujjaidat ledugtad a torkomon, én meg
rímeket öklendeztem fel, valahogy így történt.
kórokozó
és Párizsban rohadnak a fák
bűzölgő mocsár a Szajna
Monet-festmények tintája csorog végig a falakon
férgek bújnak elő az odaégett bagettek repedéseiből
letört cipősarkak
csikorgó bakelitek
önsanyargatás pulzál a metrószerelvények sínjeiben
megbetegítettél
én meg a városra tüsszentettem
Vissza a tetejére