Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2016

Nem lehet ezt az eltökélten penészárnyalatúra elszínezett, kékeszöld borítójú könyvet, Az ítéletidőt hétköznapi módon kézbe venni. Írni róla pedig különösképpen nem. Ha azt írom ugyanis, hogy ez Kőrösi Zoltán utolsó könyve, ami egyszerű tény, hiszen művei sorában tényleg az utolsó, akkor ez az utolsóság a szerző korai, váratlan, megdöbbentő halálával túlzottan is hangsúlyossá keményedett mementóként előretolakszik. Hiába erőlteti a recenzens a tárgyilagosságot és racionális távolságtartást, szinte lehetetlen helyzetben van. Hiszen a kötet minden sora, szava új – bár csakis a mi, a még megmaradtak olvasata szerinti – összefüggésben értelmeződik. Egyszeriben testamentumként, próféciaként vagy legalábbis borzongató előérzetek lenyomataként tetszeleg ez az utolsó könyv. Valamelyest hamisan, de érthető módon.

Kőrösi tizenhetedik kötete, Az ítéletidő világvége-történet. Ami igazán kurrens téma manapság, lépten-nyomon erről olvas, hall, lát az ember könyvet, képet, filmet. Benne van a levegőben a szó szoros és átvitt értelmében is. A megbolondult és fenyegető természeti és társadalmi klíma hatását legföljebb elhazudni lehet mások és magunk előtt. A(z eddigi) világnak vége kezd lenni, tán már régen vége is van, csak nem veszünk róla tudomást. Itt Európa földrajzi közepe táján különösképpen nem.

Kőrösi apokalipszise mégsem tragikus. Kínos és röhejes inkább. Afféle pszichedelikus álomként megrajzolt világvégéje – ha nem is könnyű, de – még élhető univerzum a pestieknek, a magyaroknak. Volt (és lesz?) ennél rosszabb is, gondolhatjuk. Regényének arctalan tömege, illetve néhány pasztellesen körvonalazott főhőse él, sőt meg is él ebben a világvégében. Szarszag, áramhiány, olajos zselévé változott Duna, nyomasztó szürke felhő a város fölött? Mi ebben a képzelt borzalom?, kérdezheti a városlakó, aki egy tikkasztó nyárvégi délutánon vagy a heteken át borús télutón végigsétál a Nagykörúton a Duna-partig. Hát, ebben élünk. Mióta is?

Kőrösi nem is hagy kétséget afelől, hogy ezt a magyar végítéletet banálisan szörnyűnek és tragikusan semmilyennek érzi. Ahogyan minden egyes figurájának életét, sőt halálát is. „Az elviselhetetlen könnyűségről” már kötete első lapján ír. Bár Kunderát nem említi, a párhuzam és utalás nyilvánvaló. Ahogyan Robi bácsi, az egyik főszereplő megjegyzi: „Semmi nem könnyű, csak elviselhetetlen. Még a lét könnyűsége sem könnyű, hanem kibírhatatlan.”

A súlytalanság, anyagtalanság, a semmi, a nihil az alapzata – ha lehet ilyet mondani – ennek az apokalipszisnek, amelyben tényleg semminek sincs jelentősége, komolysága. Borisz, a kiskamasz elveszti szeretett szüleit, ami tragikus lehetne, de valójában kínosan röhejes. Betonkeverővel ütköznek, s az autójuk utasterébe zúduló betonba merevedett temetői kettős szoborként végzik. A fiú segítségére siető nagybátyja transzvesztita énekesnőként tartja meg kézfogóját a házukban lakó jószívű prostituálttal. Az esküvő egyben halotti tor is, mert Robi bácsi a végét járja. Így szinte csak egy röpke időre válhatnak groteszk családdá vagy éppen a család karikatúrájává a szerethetőbb főszereplők: kurva és transzvesztita, valamint a két fiatal szerelmes, a kurva kamasz lánya és az árva Borisz.

Eközben a világvége furcsa, gusztustalan, de banális fordulatokat vesz angyalokkal és ördögökkel, fásult és közömbös emberekkel, tehetetlen, de zsigerileg hazudozó politikusokkal. Ez utóbbi szál ígér ugyan konkrétabb áthallást, némi izgalmat is a jelenre utalva, végül mégsem kap komolyabb szerepet. Inkább általánosra sikerült sommázat a politika és hatalom hazug és haszontalan mivoltáról. Már ez sem fontos, ennek sincs súlya Kőrösi szerint. Ahogy azon sem lepődik meg az ember, hogy az apokalipszis a magyar államhatárnál véget ér. Azon túl talán minden rendben, s ezen sem a magyarok, sem a nagyvilág nem csodálkozik. És nem is törődik velünk senki, Magyarország el is tűnhet a nagy semmiben, észre sem fogják venni.

S tán ez a nem törődés, nem csodálkozás köti össze legjobban a könyv szereplőit a könyv olvasóival. Borzongató csodák esnek meg Kőrösi Zoltán mágikus realizmusában, de ilyenekbe naponta belebotlunk valóságunk mágikus irrealizmusában, így aztán mi, olvasók sem lepődünk meg semmin, ahogyan Az ítéletidő emberei sem. Élnek, ahogy tudnak, és csak nem szépen tudnak. Talán éppen erről, a nem szép, a nem méltó életről, de annak tökéletes elfogadásáról van itt szó főként. Mindenki olyan világvégét kap, amilyet megérdemel.

A két fiatal szerelmes, akik a jövő emberei, ha lesz jövő még valaha a világvége után, már a kiábrándultság, csömör és a mizantróp elutasítás alaphelyzetéből indul. Borisz, aki családi örökségként képes arra, hogy egy korty pálinkát lehajtva belelásson az emberek gondolataiba, elborzad attól, amit lát. És inkább nem akar látni, megfigyelni és tudni. „Ha az emberek ismernék egymást, nem járnának egymással, nem beszélnének egymással, nem hálnának egymással” – mondja Lilinek, akivel éppen járnak, beszélgetnek és egymással hálni is terveznek.

Egyébként az undor és gusztustalanság érzéki tobzódása uralja a külvilágot a könyvben. A penetráns szagok, az ürítés módozatai, a csüggesztő színek és fények váltakozásai. Ha a latin-amerikai mágikus realizmus a borzalmas, de esendőn szép világot mutatja, akkor Kőrösi a borzalmas és gusztustalant. Ami elüt ettől nála, az kuriózum igazából s nem a humánum egérútja. Az Anya csokoládéillata (csokoládégyárban dolgozott ugyanis) és néhány kézfogás, megtörtént vagy csak vágyott érintés. Csak ennyi, ami emberi, de valahogyan még ez is annyira lesajnálható. Annyira nem komoly.

Aki mindentől, talán magától is elundorodva nem akar látni, megfigyelni, tudni, az lehet-e krónikása Az ítéletidőnek? Akarhat-e még írónak lenni, kérdezném, ha volna kit megkérdeznem. Hiszen másutt arról beszél a pálinkától látó fiú úgyszintén látó apja, hogy különleges képességű őseik között az járt a legrosszabbul, akiből író lett. S akinek a folyton „eliszkoló mondatokat” kellett üldöznie hiábavalón.

Bár Kőrösi visszacsinálta a világvégéjét a könyve utolsó lapjain – fél év után minden ugyanolyan érthetetlenül és befolyásolhatatlanul visszaváltozott a Mester és Angyal utca sarkán, ahogyan ugyanott elkezdődött az apokalipszis –, sem az írót, sem hőseit, sem bennünket, olvasókat nem renget meg ez sem. Magyarországon még a szenvedés, a világvége is banális és fölösleges. És ha még maradt volna egyetlen bágyadt reménysugara az olvasónak, írónk azt is kioltja. A két szerelmes ifjú a regény legvégén egy pillanatra eljátszik az elmenekülés gondolatával, de aztán az örök Éva anyai gondok elé néz a madáchi alaphelyzetben, s ezzel a szerző visszahúzza mindkettejüket az émelyítő realitás talajára, a nihil spirálja pedig végtelenné pörögni látszik.

„Attól, hogy a közelünkbe ért, még nem látjuk és nem tudjuk pontosabban, hogy mi az a halál” – írja egy helyütt töredezett szerkezetű, furcsa, elmélkedő fantáziaregényében. Nincs megváltás, nincs megvilágító bölcsesség, a pusztulás sem ér semmit, sem a világvége, sem az öregedés. Nem okosodunk, nem javulunk, olyanná leszünk, amilyennek látnak bennünket – ahogy többször is megjegyzi a könyvében. Minden érdektelen. Tán az irodalom is. Még csak menekülés sincs a kérlelhetetlenül sivár és értelmetlen élet elől, adja hírül Kőrösi. Az élet és a világ nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de még a halálban sem bízhatunk – írnám, ha idézetszerű parafrázissal akarnék utalni a könyvére. Az utolsóra a sorban. A legszomorúbbra.