Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015

A szalamandrák egy lányokból és fiúkból, majd az idő múlásával felnőtt nőkből és férfiakból álló, több nemzetiségű baráti társaság. Tagjai időnként eltűnnek, majd újra felbukkannak, néha cserélődnek is, egy összetartó mag azonban többé-kevésbé rendszeresen találkozik. Az ő történeteiket, benne elsősorban a sajátját mondja el egyes szám első személyben Anwar, a regény félig perzsa női főszereplője.

Anwar Romániában született, és bár a színhelyeket nem nevezi meg, vélhetően Kolozsváron és Bukarestben élt, ám felnőttkorában inkább a világot járja. Legszívesebben Afrikában tartózkodik, de visszajár a Fekete-tenger partjára is. Többnyire ott jön össze a szalamandrák csapata.

Miközben Anwar csapongó elbeszélésében megelevenedik a társaság élete a kilencvenes évektől kezdve, a történet másik vonulata is kibontakozik, ez pedig a főszereplő önelemzése, önmaga keresése. Anwar, aki az elbeszélés idején harmincéves, időnként olyan távolságtartással vizsgálja önmagát, mintha idegen testet boncolna: „sejteni kezdtem, ki vagyok én, egy örök-kamasz vándor-író”, írja egy helyen. Valóban az írásaiból él, meglehetősen jól, jár-kel a világban, hosszú ideig él Afrikában, de írói munkásságáról keveset árul el. Ugyanúgy, mint házasságáról, amely csak formalitás. Férje, a Pilóta, csak alkalomszerűen bukkan föl, majd ugyanolyan váratlanul el is tűnik, és érzelmileg semmit sem jelentenek egymás számára. Annál többet tudunk meg a hétköznapjairól, amelyek többnyire kábítószerezéssel, ivással, szeretkezéssel és vitákkal telnek – mintha ily módon szeretné megtalálni önmagát. Menekülés és visszavágyás irányítja tetteit, rosszul van, ha nem érzi maga körül az élet pezsgését. Ugyanakkor örökké olyan helyet keres, ahol nyugalomban élhetne.

A szerelem nem létezik a számára, a szeretkezés pedig tulajdonképpen kábítószer, ezt maga jelenti ki egy alkalommal: „a szerelem azért javarészt kémia. Tudatmódosító szer.” Korábbi éveire emlékezve mondja: „hentergek valahol, azért, hogy ne arra gondoljak, tizen- és egynéhány évesen, hogy valami szörnyen szétzúzódott, és helyettem senki, de senki nem fogja összerakni.”  De ő sem rakja, nem is rakhatja össze, sem akkor, sem később, ami szétzúzódott, mert maga sem tudja, mit kellene tennie, hogy rendet teremtsen kamaszosan zűrzavaros világában. Néha érzelgős, teli van önsajnálattal, s nem derül ki, hogy mi a baja, miért „őrült”, mi elől menekül szexbe, italba, kényszeres, örökös helyváltoztatásba.

Romániában is multikulturális környezetben létezik; románok, magyarok, németek, bolgárok, dobrudzsai tatárok élnek egymás mellett, de békéjük az elbeszélő szerint csak látszat: „túl gyávák vagyunk ahhoz, hogy elkezdjük legyilkolni egymást…” A szalamandrák társaságában is megtalálhatjuk a romániai nemzetiségek több képviselőjét, de őket összetartja valami – talán csak a megszokás, mert őszinte barátságról, szerelemről nincs szó.

Az etnikailag kevert társaságban gyakran előkerül a nemzethez, hazához fűződő kapcsolat. Beolvadás vagy menekülés, egyszerre többirányú nemzeti elkötelezettség. Ezek az alternatívák foglalkoztatják a könyv szereplőit, de érvényes választ nem találnak.

Az önelemzés azonban néha önsajnálatba csap át, valami kamaszos világfájdalomba. („Mert itt engem nem ért, nem ismer senki”, 195. o.) Olyan gyakran mondja önmagáról, hogy őrült, hogy már szinte dicsekvésnek hat („Zűrzavar nélkül talán már képtelen lennék élni”), de nem tudjuk meg, hogy miért ilyen. A múltjáról keveset tudunk, széthulló, szeretetet nélkülöző család, egy tizenkét éves korban elszenvedett „kvázi erőszak” bukkan föl a háttérben, de a regényben ez sem jelenik meg olyan súllyal, hogy indokolná a későbbieket. Némi ellentmondás, hogy, mint maga írja, az iskolát kerülte, nem tanult, de önpusztító életmódja mellett egyetemet végez, széles körű műveltséget szerez, hasonlóképpen a szalamandrák társaságának legtöbb tagjához. Ők is valamennyien „őrültek”, ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint Anwar, és ugyanazokkal az eszközökkel (kábítószer, szex, alkohol, kényszeres helyváltoztatás) próbálják élhetővé tenni az életüket. Ugyanolyan ellentmondásos, mint Anwar esetében, hogy eközben egyesek széles körű műveltséget szereznek, mint például a dobrudzsai tatár Kajgal, aki egy amerikai egyetemen a mongol irodalom tanára lesz.

A könyvet olvasva Kerouac regényhősei jutottak eszembe. Ők rajongnak, kötődnek ilyen végletes módon a szexhez, a kábítószerhez, az utazáshoz, a sebességhez. Az Úton azonban majdnem hetven éve született, és hatvan éve jelent meg magyarul. Akkor divatot teremtett, de ma csak találgatni lehet, hogy az elmúlt évtizedben mi kelthetett hasonló életérzést Kelet-Európában, vagy annak legalábbis bizonyos tájain, és azt is, hogy mennyire őszinte ez az életérzés.

Márton Evelin kihasználja az egyes szám első személyű elbeszélésmód minden lehetőségét. Prózája dinamikus, erőteljes, főhőse olyan pontos, tömör nyelven beszél, amilyenen általában nem beszélnek az emberek, legalábbis huzamosan nem, de a szerző mégis képes megőrizni az élőbeszéd illúzióját, ízeit és ritmusát.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód a regény végén érdekes helyzetet teremt. Az afrikai országban, ahol narrátor hősünk él, polgárháború tör ki, és a korábban védelmére rendelt maszáj fiúk most fegyverhez jutva arra kényszerítik, hogy velük menjen egy szakadék széléig.

„– És most nézz le – mondták a szakadék szélén.

– Miért néznék le? – kérdeztem.

– Csak – mondták ők –, most már le kell nézned.

– Hát jó, ha most már muszáj, lenézek – súgtam.”

Ezek a könyv utolsó mondatai. A helyzet egy kivégzés előkészületeire utalhat, ám senki sem írhatja meg a saját kivégzésének történetét. Az olvasó rákényszerül, hogy továbbgondolja a történetet – vagy egyszer talán megismerkedhet a folytatásával.