Nagy kérdés, hogy hány magyar tudta, hova mennek 44-ben a halálvonatok. Hogy hányan tudták, amit tudhattak volna. Hogy hányan nem akarták tudni, amit számosan sejtettek, de legalábbis sejthettek volna, ha lett volna bátorságuk végiggondolni a tényeket és az összefüggéseket… Az emberek többségének iszonyú tehetsége van, hogy elnyomjon, negligáljon, bagatellizáljon, a tudatalattijába száműzzön minden számára kellemetlen vagy baljós igazságot. A legegyszerűbb, irodaloméletet hírből sem ismerő ember is könnyedén elvégez ilyenkor néhány egyszerű műveletet: ki mondja, mért mondja, hazudott-e már a múltban, neki vagy nekem érdekemben áll-e, hogy ezt elhiggyem, ártok-e vagy használok magamnak, ha ezt elhiszem… egyáltalán mi kényszerít arra, hogy ezt elhiggyem…

A szembenézés, a bizalom, a racionális gondolkodás, a hit vagy hitetlenség kérdései nem csak drámai helyzetekben, történelmi kataklizmák idején merülhetnek fel. Ma nyugati szülők tömegei kockáztatják gyerekeik (és persze más gyerekek) életét az oltásellenességgel. Tömegek hisznek abban, hogy az AIDS-vírust az amerikai kormányzat fejlesztette ki, hogy nem is történt soha holdra szállás, hogy Obama muszlim, hogy az ikertornyok lerombolásában saját kormányuk is ludas… vagy éppenséggel Bush, a CIA, Izrael, a szabadkőművesek… Én úgy gondolom, hogy még csak nem is túlságosan hihetők ezek az összeesküvés-elméletek, de valamilyen oka mégiscsak van, hogy tömegek semmilyen hitelt nem adnak a tömegtájékoztatásnak, a „tudományos tekintélyeknek”, és gyanakodva tekintenek magára a józan észre. A problémát persze elbagatellizálhatjuk azzal, hogy ez mind tipikus bunkó dolog, hogy aki gyíkemberekben hisz, az még semmilyen tömegszerencsétlenséget nem okoz…, ártalmatlan őrület, ne foglalkozzunk vele, pont. Ámde semmilyen valódi demokrácia nem építhető fel olyan polgárokkal, akik képesek bármikor hitelt adni annak, hogy saját kormányuk kitenyésztett vírusokkal akarja őket megtizedelni…

Honnan ered az a meggyőződésünk, hogy nekünk mindenki hazudik?

Miért könnyebb ezt elhinni, mint egy racionális érvekkel alátámasztott okfejtéssel szembenézni? Miért gondolják sokan a tévékben mutogatott szakértőkről, hogy hazugok, cinikus szélhámosok, gazemberek?

A kulturális-kommunikációs válság mögött társadalmi okok is felsejlenek. A régi baloldali elit még feladatának tekintette a népművelést, a fehér proletariátusra és az alsó középosztályra mint művelődni vágyó honfitársaira, demokratikus küldetése letéteményeseire tekintett. De a mai baloldal már nem ezeket a társadalmi csoportokat pártfogolja, és a sokszor lumpennek, szélsőséges eszmékre „hajló” csőcseléknek gondolt kispolgárság, proletariátus sem lát az értelmiségben követendő példaképet. A megmondóembernél nincs nagyobb szitokszó. Ám ezt a többi társadalomban is megfigyelhető bizalmi-hitelességi válságot a magyar rendszerváltás különös árnyalatokkal gazdagította – a magyar értelmiség egy egész társadalmat tanított meg arra, milyen retorikai módszerekkel lehet a politikai ellenséget hitelteleníteni: mint tudjuk, a baloldali-liberális „kiveri a hisztit”, a konzervatív pedig alapból „sértődékeny”, mindig „múltba fordul”. Ilyen alapokkal aztán könnyű véleményeket, de akár traumákat, halottakat is tökéletesen negligálni.

Vagy a kelet-közép-európai bizalmi válságnak vannak ennél is mélyebb okai? A bizalmatlanság „kultúrája” nem vezethető vissza teljesen az elitek másutt is megfigyelhető tekintélyvesztésére vagy a rendszerváltás traumatikus tapasztalatára? Már a folklórban is megtalálhatjuk a mély bizalmatlanság nyomait. A Kossuth-nóta lírai énje – ahogy ez illik is egy katonanótához – természetesen osztozik Kossuth Lajos és a nemzet hazafias céljaiban. De csak óvatosan: csak akkor kell elmenni a „csatába”, ha Kossuth Lajos „még egyszer azt üzeni”. Hát egyszer nem elég üzenni? Talán nem. Meglátjuk, mit hoz a holnap… Lehet, hogy az urak csak tréfálkoznak… Józan parasztgyerek nem ugrik az első füttyszóra.

Az üzenetek relativizálása, a parttalan kételkedés és gyanakvás, az üzenet tartalmának azonosítása a másik motivációival, magával az üzenet retorikájával nemcsak a racionális gondolkodást, hanem magát a demokratikus együttélést is fenyegeti. És elválaszthatatlan az oktatás válságától is.

A mai közoktatásban a matematika- és az irodalomtanítás az, ami még hangsúlyosan a görög neveléseszmény céljait szolgálja: bevallott célja, hogy gondolkodni és mérlegelni tanít. De mintha nem szolgálná ezeket a célokat megfelelően: az irodalomtanítás képtelen például társadalmi párbeszédre alkalmassá tenni a tinédzsereket, és kudarcával maga is hozzájárul a társadalmi válsághoz. Egyesek szerint az irodalomoktatásnak nem is a társadalmi párbeszédet, hanem a hagyományőrzést kéne fókuszba állítani – a hasonló hagyományokkal rendelkező polgárok majd úgyis megfelelően tudnak együttműködni. Huszonöt év irodalomtanítás után azt állítom, hogy mindez képtelenség: ha nem hiteles az iskola, ha nem sikerül ott meggyőzni arról a kamaszokat, hogy egy nyelvet beszél(het)ünk, hogy közös céljaink lehetnek, akkor csak műveltségmorzsákat hintünk el. Vagy még azt sem. (Nekem nagyon lelkes orosztanáraim voltak. De senkit sem ismerek, akik ezektől a lelkes és jó orosztanároktól megtanultak volna jól oroszul.)

Létezik olyan meggondolás is, amely a szigorú hagyományőrzés helyett a nyelvek és értékek játékos viszonylagosságára helyezné a hangsúlyt – sokan épp a „szabadabb szellemű oktatástól” várják a kortárs irodalom olvasótáborának robbanásszerű növekedését. Ezzel az a baj, hogy a nyelvek és az értékek többnyire nem „játékosan viszonylagosak”: kérdés, ha paródiát írunk vagy íratunk a Sorstalanságból vagy az Apokrifből – az nem kérdés, hogy akár ez is lehetséges –, akkor a megértést nem helyettesítjük-e valamiféle „barkácsolással”. A középiskolákba is beszüremkedő kreatívírás-oktatás egészségesen lebontja az alkotó és a befogadó közötti határokat. De az irodalom nem puszta irodalom, nem puszta játék, nem puszta retorika. Ha az egész csak tét nélküli móka, beszólogatás és örökös jófejség, akkor mi értelme van a könyvkiadásnak, az irodalomoktatásnak…, vagy annak a ténynek, hogy több millió szegény között élünk, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért, vagy hogy akár mindannyian meghalunk egyszer. Jópofa dolog szétszedni egy hűtőszekrényt, és abból babaházat vagy madáretetőt építeni, de kérdés, hogy így sikerül-e mérnököket nevelnünk. Aki „szép” madáretetőt épít, az megért-e bármit az elektromosságból? Az efféle irodalomtanítás is szellemeskedő partiarcokat, ügyes kommentelőket képez, nem olvasókat és demokratákat. Egyre több „jó fejjel” találkozunk, akik szerint az, „hogy a törökök voltak azok, akik felvirágoztatták Magyarországot”, hogy a „zsidók maguk is felelősek a holokausztért”, hogy a hátrányos helyzetűek mind „maguk tehetnek a szegénységükről”, csak nézőpont kérdése.

Nem, nem nézőpont kérdése.

Ahogy a holdra szállás igazsága sem attól függ, hogy egy szimpatikus tévékommentátor vagy egy elviselhetetlenül nagyképű okostojás számol be róla a tévében. De a mai közoktatás nem készít fel arra, hogy bármilyen állítással valóságosan szembenézzünk, hogy szétválasszuk egy kijelentés igazságtartalmát a kijelentés és a befogadás körülményeitől.

Pedig maga az irodalom sem csak szöveg. Ha összeszámoljuk egy versben a magánhangzókat, ha felhívjuk a figyelmet a szerző elfogultságaira, ha szétszedjük, parodizáljuk, ha megtaláljuk benne a hagyományt (vagy akármit), akkor is kijelentés. És ez akkor is igaz, ha nem egyformán fejtjük meg.