Szórakoztató iskola, okosodási támogatás

 

 

 

Mire való az irodalomoktatás? Semmiképp se arra, hogy egy tárgy legyen a többi közt az órarendben. Egyik tárgy se arra való persze, a matematika a világ számszerű és térszerű összefüggései közt való eligazodást szolgálja, a fizika a lehetséges, a tényleges és a nem is lehetséges valóságok megkülönböztetését. Nos, az irodalom is hasonló okokból létezik, de ez még nem minden. Az irodalom oktatása arra kéne vezessen, hogy megtanítsa az irodalom felhasználását. A felhasználási módjait. Az irodalom élvezetét. A szórakozást, kikapcsolódást irodalom segítségével. A stresszoldást, ellazulást. Az ismeretszerzést. A fantázia mozgatását, a képzelet szárnyalását. Azt, hogy pótszerek nélkül is beléphetünk valami pörgős világba. Hogy megérthetjük a korunkat. Hogy megérthessük önmagunkat. Megismerjük az embereket. Konfliktusmegoldást tanuljunk. Csajozni tanuljunk. Gyászolni tanuljunk.

Az irodalom ilyesmikre tanít, az irodalom tanításakor meg kell tanítanunk, hogy ezeket hogyan lehet belőle megtanulni. Abban kell segítenünk, hogy egy átlagos olvasó is eligazodjon a könyvesboltok egyenes labirintusában, tudja, milyen könyvet érdemes és milyet nem is szabad a polcról levennie. Ha mind a kétféle ugyanarra a problémára ígér magyarázatot, meg tudja különböztetni őket. Ráadásul az egyik, az üres doboz jellegű könyv borítóján nemcsak ígérik, de biztosra is mondják a megoldást. A sikert. A másikról, a valóban segítő erejű könyvről (szépirodalom) pedig csak ködös információkat kapunk. Bátortalan (hazugságmentes) dicséretet. Kétségeket, kételkedést, kételyt. A választás szabadságát. A feladatot ránk akarják lőcsölni, úgy tesznek, mintha minden nagykorú felnőtt lenne. Mintha megengedték volna neki a felnőttséget. Igen, a valódi irodalom megengedi a felnőttséget, az irodalom oktatásának a felnőttségre kell oktatnia. Az irodalom önmaga állítólagos ellentétére, az életre tanít. De az üresdoboz-könyvek közéjük állnak, nem tanítanak, hanem receptet adnak. Aki receptet ad, az időnket és a pénzünket rabolja. A receptkönyvekből még főzni se lehet megtanulni. Nemhogy élni. Akinél nem hangzik el soha, hogy nem tudom, az csakugyan nem tudja. A nem tudást (hanem bizonyosságot) hirdető (dombornyomású és egyéb hasonszőrű) könyvek státuszszimbólummá váltak. Ez a státusz úgy társadalmi, hogy fordított arányban szellemi is.

Nem csoda, hogy csökken a könyvolvasás, mert az álkönyvekből nincs sokra szüksége az embernek.

Az igénytelen és eladható könyvek dömpingje, a sekélyes filozofálgatás mélylelkűségként való tálalása, a magyartalan mondatok és fordítási hibák hemzsegése a sikeres oldalon irodalomoktatásunk csődjét jelenti. Nem vitatom senki teljes vagy részleges jó szándékát, aki az oktatásban vagy a körül tevékenykedik, vitán felül vannak szép számmal kitűnő magyartanárok, de valami mégis megakadályozza a kívánt eredményt. Nem az a kérdés, továbbra is tűnnek-e fel tehetségek az irodalomban. Bölcsészek leszünk mindig néhányan, az a kérdés, hogy a nem bölcsész, nem értelmiségi, nem fő- vagy nagyvárosi emberekhez sikerül-e eljuttatnunk az ön- és világmegértés, a szellemi szabadság legalapvetőbb és legegyszerűbben hozzáférhető eszközeit. A jó szépirodalmi szövegeket. Ha nem, akkor olyannak bizonyulunk, mint a rossz gazda, aki bezárja a borospincéjét, és soha senkit nem enged be oda. Mert védi az értékeket. Meg fognak azok a borok savanyodni, a kívül rekedt (számon kívül maradt) emberek pedig tablettás borra fanyalodnak.

Mit értek üres doboz jellegű könyvön? Amiben csak egy dolog van, javarészt történet vagy esetleg bölcselkedés, semmi más. Mint egy díszes desszertdoboz. Amint kiesszük a dobozból a bonbont, melytől könnyen el is émelyedhetünk, azt vesszük észre, hogy nem volt semmi más benne. Az olyan könyvet, amit csak egyszer érdemes elolvasni, azt egyszer sem érdemes elolvasni. Ez az üresdoboz-könyv.

Úgy kell tanítanunk, hogy a lakosság meg tudjon lenni üres dobozok nélkül, felismerje és meg se vegye őket. Mert csak az idejét pazarolná. (És ne tudjon meglenni valódi könyvek nélkül.) Persze semmiféle tanításnak nem lehet kirekesztés a lényege. (Bár az irodalom nem demokratikus és nem PC. Nem mindegy, hogy egy zseni zseniális pillanataival azonosulok olvasás közben, és a lépést egy zsenivel tartva kicsit magam is azzá válok, zseniális olvasóvá, vagy pedig egy közepes ember közepes közhelyeit olvasom, és az egész menthetetlenül lehúz magához.) A lényeg az irodalom értelmének megértetése volna. Hogy van értelme. Egy mai ember számára is. Az irodalomtanulás nem múzeumlátogatás, hanem a legbelsőbb személyes és kollektív titkok felszínre hozása. Úgy, hogy meg is lehessen beszélni őket, ne csak feszengeni, mint egy szexuális felvilágosító órán.

Fontos, hogy a tankönyveink se legyenek ilyen tekintetben üres dobozok, és ha nem azok, a tartalmukba a diákok hajlandóak is legyenek belekóstolni.

Nagyon nehéz feladat előtt állunk, ha több száz nemzedék legféltettebb kincseit akarjuk továbbadni a következő generációknak, ahogy azt elődeink is tették. És mivel erre minden eddiginél kisebb a fogadókészség, a változásokra aktívan és gyorsan kéne reagálnunk. Amíg nem késő.

Mi változott meg? A kultúra és az írásbeliség közege. A virtuális térben nagyságrendekkel több karakter jelenik meg, mint papíron. Ennek oka, hogy papíron sokkal több munka kell egy karakter véglegessé válásához. Elektronikusan egy karakterhez durva becsléssel 1,05 leütésre van szükség (olyan is van, hogy fél leütés se kell), könyvben kinyomtatva, csak az arányokat érzékeltetendő, legalább 5-re. Rengeteg szellemi munka kiesik, és ez hiányt okoz. (A létrejövő szövegekből kezd hiányozni valami.) Más tekintetben pedig túltermelési válságot. A Neumann–Jobs-galaxist a fiatalabbak sokkal jobban kezelik, és nem hiszik el, hogy ebben a világban félhülyén bénázó emberektől bármit is érdemes tanulniuk.

Úgy érzem, ez a század az oktatás kora lesz. Már most egyre többen járnak egyetemre pusztán a szórakozás vagy az értelmes elfoglaltság végett. Az tanulás mint szabadidős tevékenység? A véglegesen bekövetkező nagy fokú munkanélküliség és az ahhoz szükségszerűen társuló alapjövedelem bevezetésével az idő értelmes és társadalmilag hasznos eltöltésének eszköze lesz az oktatás. A kulturális és oktatási tevékenység felértékelődik. Nemcsak a jó pap fog holtig tanulni, hanem a jó munkanélküli is. Akinek esetleg nem is egyszerűen alapjövedelmet adnak, hanem még ösztöndíjat is. És talán a színházjegyért se fizetni kell majd ötven év múlva, hanem az előadás végén föl lehet venni az okosodási támogatást.

Mindez persze számos új munkahelyet teremthet tanároknak, művészeknek, tehát potenciális boldog embereknek.  Az irodalom nagyon fontos szerepet játszhat a boldogabbá válásban.

De túl messze szaladtunk, mit kéne lépni most? 1) Tankötelezettség legalább 21 éves korig. (A reálisabb nagykorúsági határig, vagyis egyetlen gyerek és nagykamasz se dolgozzon.) Ezáltal mindenkinek biztosítva nemcsak az érettségi, de a BA-diploma lehetőségét is. 2) Irodalomtanítás minden középszintű intézményben és 3) minden egyetemen. Persze azok az órák ne kínkeservesek legyenek, hanem frissítőek, mint a torna, vidámak, mint az ének, fontos kérdésekről szólók, mint egy éjszakába nyúló beszélgetés. (Mindehhez elengedhetetlen lesz 4) a tanárok, tanítók és oktatók jövedelmének radikális emelése – mondjuk ötszörösére, ami a magyarról nagyjából az európai szintre való áttérést jelentené, tehát korántsem kóros fantáziálás).

Persze az irodalomoktatást nem csak külső viszonyaiban kell megújítani. Metodikában meg kell szabadulni a „mit akart mondani a költő?”-féle gondolkodásmódtól. És főleg attól, hogy bizonyos tanárok még ezt az elvet is úgy képzeljék el, hogy a költő azt akarta mondani, amit ő a katedráról úgy gondol. A költő a tanár elemzését, gondolatait akarta mondani? Ez elég meglepő. Honnan tudta, mit fog gondolni a tanár? Vagy a tankönyvekét? Az irodalom a többféle lehetséges értelmezés, és így az egyéni értelmezések világa volt mindig is. Az irodalomnak a tehetséget kell fejlesztenie, azt pedig nem szolgálja más, mint a diák szárnyaló fantáziája, képzeletének szabadon engedése. A vers én vagyok. A novella én vagyok. Vagyis az, amit nekem mond. Egyénileg kialakult benyomások és ötletek végigbeszélése kell legyen egy irodalomóra. Bátorság és szabadság szükséges hozzá, hogy merjem saját magamra érteni a szöveget, merjem aztán eltávolítani és merjem valóban megérteni. A tanár pedig merje elhinni, hogy a gyereknek, akinek egy vers tetszik, mindig igaza van. A tetszésig eljuttatni a diákokat, és onnantól már övék a világ. (A vers – de nem nagy a különbség.)

Mindehhez vissza kell nyernünk a gyerekek bizalmát bennünk, az irodalomban, az oktatásban, amit tíz-tizennégy éves korukban elvesztenek, illetve mi vesztjük el az ő bizalmukat, azt hiszem. Az irodalom ne adatok, életrajzok tanulását, és bizonyos, egykor szakralizált, de ma már talán (talán!) nem is olyan értékes művek kötelező elolvasását, illetve elolvasás helyett cselekményük bizonyos elemeinek bebiflázását jelentse.  Egy regényt (verset, drámát pedig főleg) nem a cselekmény kedvéért olvasunk. Így aztán nem is olyan nagy baj, ha egy idő múlva a cselekményt elfelejtjük. Nem emlékszem egy könyvre? Dehogynem, csak a cselekményét felejtettem el! Közben valami másra, ami a könyv lényegéhez sokkal közelebb áll, egész pontosan emlékszem.

A lehetséges újrabarátkoztató tantervekben olyan művekből kell kiindulni, amelyeket ma szívesen olvasnak a gyerekek, kamaszok. Ezek közül persze olyasmit kiválasztani, amiben értéket találunk, és arra felépíteni a bevezetést a szépirodalomba. Egy ilyen irodalmi lépéssor: 1) Harry Potter – etikai és pedagógia értékei prímán kiemelhetők (lásd erről pl. a Harry Potter és a filozófia c. könyvet). Az iskolakönyv nyomvonalon tovább léphetünk az Abigélhez (2), majd onnan az Iskola a határon-hoz (3). Ha idáig eljutottunk, már egyenes út visz Musilig (Törless), Kertész Imréig (Sorstalanság), Mándyig (akkor már jöhet az: Előadók, társszerzők), aztán innen tényleg sokfelé. Járhatóak lesznek az utak. Megeshet, hogy tíz év múlva Rowling könyvei is múzeumba kerülnek, akkor e jól kigondolt menet helyett egész mást kell megint kitalálni. Az oktatásban sosincsenek örök érvényű megoldások. Egy jó tanmenet gyorsabban avul még egy műfordításnál is. És főként egy nagy versnél vagy regénynél.

Elképzelhető a verseket mint ráolvasásokat bemutatni, József Attila, Petőfi, Arany, Ady bizonyos szövegei rögtön működhetnek így is.

Vagy versek mint portrék érdekes, furcsa emberekről: egyes Petőfi-versek, Babits: Jónás könyve, Weöres Sándor, Kavafisz, Edgar Lee Masters: A Spoon River-i holtak, Petri – és így tovább megint, amíg már a diák maga nem követel újabb és újabb hasonló csemegéket.

Vagy megtalálni a slam és a költészet közötti hidat. Amit hol felépítenek, hol reggelre lerombolnak. A kicsit durvább versek jöhetnek, a kamaszok szeretni fogják őket: Gottfried Benn kórboncnokversei, erotikus versek W.S.-től. Berda József ételes versei.

Csak gyors ötleteket vetek a képernyőre. De ezt alaposabban ki lehet és kell dolgozni. Úgy is mondhatnám: ezt mások egyszer még elmondják sokkal pontosabban is, és talán megint mások meg is csinálják. De az új út keresése nem valami fölösleges dolog, nem úgynevezett alternatív koncepció, hanem a menekülés egyetlen módja. Az irodalom mentéséé. A magyar nyelv megmentéséé. A kultúra megmentéséé. Túlzok talán? Nincs a kiveszés szélén a magyar nyelv? (Milyen ütemben fogynak a magyarul beszélők, és ennél mennyivel nagyobb ütemben csökken az emberiség egészéhez mért százalékos részarányunk?!) Úgy kétszáz év elmúltával elég egyszerűen elfeledkezni a herderi jóslatról, ahogy már sörrel is lehet koccintani, mert eltelt százötven év? (Mi változott volna, 150 év elteltével csak egyszer változott valami a magyar történelemben, és akkor se magától.) Most indult be csak igazán a jóslat érvényessége, amikor megnyugodtunk, hogy lejárt.

Valaki azt mondja, hogy kultúra nélkül is meg lehet lenni? Lehet, de akkor az ember elveszti latin nevezéséből a sapiens jelzőt, és nem gondolkodva a lényegétől válik meg. Az emberiség puszta biológiai fajjá züllése talán kevésbé fenyeget, mint a magyarság elpárolgása, de mind a két kérdéssel kapcsolatban vannak ijesztő jelek. Hogy se a szőnyeg alá söprés, se a katasztrofizmus hibájába ne essünk, ennek megértéséhez és megítéléséhez megint irodalom, szabad gondolkodás, ízlés, arányérzék, olvasva szerzett sok tapasztalat kell. Tanítanunk kell az irodalmat. Nem elég. Meg is kell tanítanunk. Azt, hogy megtanulhatatlan, de jól használható. Ha tudjuk, hogyan és mire. Irodalom nélkül semmi se volna, ami van. Mi lenne 1848 a Nemzeti dal nélkül, a Bach-korszak hogyan lett volna meghaladható A walesi bárdok nélkül, mi volna a századelő a Szeretném, ha szeretnének Adyja nélkül? Az ötvenes évek reménytelensége talán mindent megöl az Apokrif és az Egy mondat a zsarnokságról nélkül, a Kádár-rendszer feldolgozhatatlan a Hogy elérjek a napsütötte sávig nélkül. Meg sem történnek, még borzalmasabbak lettek volna, vagy nem tudnánk róluk semmit. És főleg beszélni nem tudnánk róluk. Az irodalomoktatás olvasni és beszélni tanulás egyúttal. És aki tud beszélni, azt nem lehet eladni. De nem ám. Csak akik kilóra akarnak megvenni minket, aztán talán el is adni, azok ellenzik az irodalomoktatást. A létét és az újraéledését.

Vissza a tetejére