A tantárgy neve irodalomélvezet

 

 

 

Három évvel ezelőtt érettségiztem. Nem bölcsészkaron tanultam tovább, annak ellenére, hogy azóta két könyvem is megjelent (egy ifjúsági regény és egy verseskötet). Szóval a középiskolai magyarórákról elég közeli emlékeim vannak, ráadásul a jó oldalon ültem: a diákok oldalán.

Nem értek a tantárgyfelosztáshoz, de fél füllel már hallottam arról a véleményről, hogy a magyart nem mint közismereti tárgyat, hanem mint készségtárgyat kellene tanítani. Az irodalom élvezete szerintem is készség, de nem olyan veleszületett adottság kérdése, mint a zenei hallás megléte vagy hiánya, hanem egy mindenki számára megtanulható képesség. Vagyis művészeti tárgyként kéne tanítani; az óra egyetlen célja, hogy az irodalmat a gyerekek megtanulják magas szinten élvezni.

Ebből kiindulva a nyelvtant kizárólag az irodalom élvezetéhez használt eszközként kellene számításba venni. Ez azt jelenti, hogy szerintem csak a helyesírás létfontosságú, hiszen az egy olyan kódrendszer, amelynek segítségével meg tudjuk különböztetni írásban is a nyelv árnyalatait. Ha nem tanulunk meg helyesen írni, akkor az, akinek írunk, csak nyomokban fogja tudni dekódolni az üzenetet. Természetes, hogy miközben a helyesírást tanuljuk, szó esik a nyelv szerkezetéről és történetéről is, de azt hiszem, ezek a tények kizárólag azért fontosak, hogy könnyebben és fölényesebben tudjuk használni a nyelvet. Diákként sokszor éreztem úgy, hogy a nyelvtanóra tananyaga azért lett a nyelvtudomány mélyről előrángatva, hogy annyi információt össze tudjanak kaparni, amennyiről már elmondható, hogy ez egy tantárgy. Ugyanakkor számomra döbbenetes módon a diákok úgy érettségiznek le, hogy nem tanultak meg helyesen írni. Ennek két következménye lehet: van olyan ember, akinek épp ezért soha nem lesz meg az önbizalma ahhoz, hogy önálló szövegeket alkosson, illetve letérjen a hivatalos, ezerszer begyakorolt nyelvi sémák használatának ösvényéről, és van olyan, aki azt hangoztatja, hogy a helyesírás fölösleges, ostoba szabálykövetés, aminek következtében gyakran olyan hibákkal ír, amelyek a megértést lehetetlenítik el (vagy legalábbis nehezítik).

Az irodalom tanításáról, illetve az irodalomélvezővé nevelésről nehéz úgy gondolkodni, hogy csak a gimnazista korosztályt vesszük figyelembe. Az irodalomra nevelés már az anya hasában elkezdődik: a nyelv ritmusa, zenéje már a magzat számára is élvezhető, legalábbis ezt tanultam háromévnyi pszichológia stúdium során; erre az élményre személyesen nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy anyukám elég komolyan vette ezt a nevelési szakaszt. például a nővérem még csak hatnapos volt, amikor elkezdte neki felolvasni az Iliászt, hogy szokja az időmértéket. A kisgyerekkori nevelésünk során a fő elve az volt, hogy nem kaphatunk vackot. Vagyis nem olvastak olyan fércműveket, mint az Öreg néne őzikéje, helyette felolvasták a Mahábháratát, a Gilgamest meg a Kalevalát. Nem elrajzolt képeskönyveket mutogattak, hanem valódi festészeti albumokat, és pont olyan jól látszott El Greco festményein is, hogy néz ki egy ló, mintha a Tesz-Vesz városból tanultam volna. Ahogy zenében is csak népdalok, klasszikusok és valódi rock and roll, semmi pop, gyerekdal, csak színtiszta Európa Kiadó és Rolling Stones. Ja, és nem használtak irodalmi képeskönyveket és zanzákat: csak a Márton–Adamik-féle Grimm-mesék, teljes Robinson Crusoe, valódi Iliász és Odüsszeia (amikor már a szöveget is értettük, nem csak a hangzásra hajtottak). Szóval én úgy kerültem be a gimnáziumba, hogy addigra elég sokat olvastam az európai és a magyar irodalomból a XIX. század végéig (és nem tovább, mert ügyeltek a sérülékeny gyermeki lelkemre). Imádtam a Tom Jonest, az Austen-regényeket és Jókait. Shakespeare-idézeteket alkalmaztam helyzetekre, és harsányan tudtam kacagni, ha összehasonlítottam a Szentivánéji álom Arany- és Nádasdy-féle fordításmegoldásait. Szóval igazi pöcsfej voltam. És halálosan untam a magyarórákat. Ráadásul a tanárom (akit egyébként nagyon szerettem) másik szakja a média és kommunikáció volt, amiben szenvedélyesen hitt, vagyis minden irodalmi művet ebből a szempontból elemeztünk. Ez nekem teljesen irrelevánsnak tűnt, és az sem bizonyosodott be, hogy ez valódi út lenne az irodalomélvezethez. Ugyanakkor mégis a lehető legmodernebb magyartanítási rendszerben tanultunk: a problémacentrikusban (az Arató–Pála-féle befogadás-központú és a konstruktív pedagógiára építő tankönyvekből). Azt tanultuk, hogy az irodalmi művek arra valók, hogy a saját problémáinkat könnyebben átlássuk és megoldjuk a segítségükkel. És azt is megtanultuk mellesleg, hogy mik a problémáink, szépen, sorban. És azt is megtanultuk, hogyan elemezzük ki a művekből a számunkra hasznos információkat. Csak azt nem tanultuk meg, hogyan élvezzük őket.

Mindenki tudja, hogy egy kórusművet csak az tud végighallgatni, aki maga is énekelt már kórusban. Az irodalmi művekkel kapcsolatban azonban senki nem hangsúlyozza, hogy csak az tudja igazán élvezni őket, aki létre is tudja hozni. Természetesen nem azt mondom, hogy mindenki tehetséges író, és mindenkinek a műveit ki kell adni. Csak azt, hogy az irodalmat is úgy tanuljuk meg élvezni, ha csináljuk. És arra használjuk, amire való: önkifejezésre. Na ez az, amit szerintem a mai irodalomoktatás egyáltalán nem vesz figyelembe. Tornázunk a tornaórán, éneklünk az énekórán, rajzolunk a rajzórán, de nem csinálunk irodalmat az irodalomórán. Szerintem az irodalomoktatást (már magát a szót is tagadom, természetesen, helyette az irodalomélvezetet vezetném be) a kreatív írás felől lehetne elkezdeni. Vagy, hogy hazabeszéljek, a slam poetry felől.

Az irodalomoktatás arra való, hogy a diákok egyre magasabb szinten tudják az őket foglalkoztató élményeiket és gondolataikat kifejezni. Aminek a szerszáma az, hogy magas szinten beszélik a nyelvet (amit az irodalmi művek olvasásán keresztül lehet megtanulni) és hajlandóak gondolkodni (amit az irodalmi művek olvasásán keresztül lehet megtanulni). És megtanulnak olyan személyiséggé válni, aki bátran vállalja önmagát, legalább egy olyan elfogadó és figyelmes közegben, mint amilyen egy iskolai osztályterem (kellene legyen). Biztos vagyok benne, hogy ehhez heti négy-öt válogatottan minőségi könyv elolvasása és heti nyolc-tíz alkotással és beszélgetéssel töltött magyaróra bőven elegendő.

Vissza a tetejére