Móricz a magyarórákon

(Kemény Zsigmond sorsa)

 

 

Ha valaki a teljes életművet átfogni és újraértelmezni kívánó monográfiát ír Móriczról, ráadásul több évtized után, óhatatlanul különféle párbeszédhelyzetekbe kerül. Nem pusztán a többi irodalomtörténész lehet kíváncsi arra, hogy a korábbi értelmezőkhöz képest mit gondol másképp az íróról és a műveiről, de a közoktatásban tevékenykedők is megkérdezhetik a „Móricz az iskolában” témakörben. Sőt, talán őket még jobban is foglalkoztatják az újraértelmezés esélyei. Hiszen, mondom halkan, nehogy valaki rájöjjön, ezt is szabályozni kell: az egyetemen bárki dönthet úgy, egyszerűen nem beszél egy számára érdektelen szerzőről, az általánosban és a középiskolákban már sokkal kisebb mozgásterük van a kollégáknak a művek vagy szerzők kiválasztásában. (Hogy az egyetemen mennyivel könnyebben megy a hallgatás, azt jól jelzi Móricz helyzete a kilencvenes évek ELTE-jének bölcsészkarán: amikor én jártam oda, 1991 és 1996 között, egyetlen órán sem esett szó Móriczról.) Nem is zárkóztam el a könyvem 2013-as megjelenése óta az ilyen megkeresésektől: tartottam előadást gimnazistáknak Dunaújvárosban, Egerben és Tiszakécskén, tanári továbbképzést Leányfalun – mondtam a magamét, válaszoltam a kérdésekre, ha voltak, mégsem gondoltam bele eléggé, miért is olyan a helyzet Móricz körül az iskolákban, amilyen. Hogy nagyon rossz-e vagy csak kicsit, esetleg, ne adjʼ isten, jó, arra nem válaszolnék még – hiszen elszigetelten nem lehet nézni Móricz Zsigmond alakjának és műveinek helyzetét a közoktatásban. Ha Móricz tanításának nehézségeiről beszélek, akkor úgy általában a magyar irodalom oktatásáról, illetve a kötelező olvasmányok „intézményéről” kell gondolkodnom.

Különféle középiskolákban tanító kollégákat kerestem meg egy rövid kérdéssorral Móricz kapcsán, a válaszokat olvasva pedig az volt az első, amit megértettem: ha nekem Móricz taníthatósága „a” probléma, nekik csak egy a sok közül. (Annak ellenére, hogy egy úgynevezett Móricz-kutató sem csak a saját kutatási témáját tanítja az egyetemen – mégis sokkal kisebb területet kell belaknom, mint nekik, szó sincs róla, hogy Balassi Bálintról vagy Petőfi Sándorról kellene beszélnem órákon.)

A felmérés, természetesen, messze nem kiterjedt vagy reprezentatív, nem is ez volt vele a célom – annyit viszont megtettem, hogy kiléptem abból az iskolatípusból, amelyet a legjobban ismerek, diákként, gyakorlótanítását végző hallgatóként és szülőként is, vagyis nem csak budapesti elitgimnáziumok magyartanárait kérdeztem meg. Jöttek válaszok kisvárosi szakközépiskolából, sőt szakiskolából, egyházi gimnáziumból és a különféle rangsorokban rendszeresen a legjobb tíz közé kerülő elitiskolából is. A kérdéseim a következők voltak:

- Melyik Móricz-regényt adod fel kötelező olvasmányként? Miért éppen ezt?
- Változtattál-e a választott regényen, vagy tervezel-e rajta változtatni? Miért?
- Emlékszel-e még rá, neked mit kellett középiskolában Móricztól elolvasni - milyen emlékeid vannak erről?
- Milyen nehézségeket látsz Móricz tanításában?
- Van-e helye szerinted a Légy jó mindhalálig-nak a közoktatásban?       
De mielőtt megkísérlem összefoglalni, milyen tanulságokat hoztak a beérkezett válaszok, néhány előzetes kérdést fel kell tennem – ha nem is a kimerítő válasz ígéretével, de legalább jelezve, milyen keretek közt kell a móriczi életmű taníthatóságáról gondolkodnunk. Először is: voltaképpen milyen célja van az irodalomoktatásnak a kötelező olvasmányokkal? A diákok olvasási képességét kívánjuk velük fejleszteni, hogy később olvasó váljék belőlük? Meg szeretnénk ismertetni őket azzal a műfajjal, amelyet minden könyvfogyasztó először vesz le a polcról, megmutatva azokat a hasonlóságokat és különbségeket, amelyek, teszem azt, az Édes Anna és a Trónok harca sorozat között vannak? (Gondolhatunk itt az elbeszélői szerkezetre, a hősök viszonyrendszerére, a cselekmény kibontására, a szimbólumokra stb.) Álnaivan kérdezek most, hiszen tudom jól, ez a két szempont ritkán vagy egyáltalán nem szokott felmerülni. Sőt néha úgy tűnik, semmilyen szempontjuk nincs a tantervek összeállítóinak – kötelező olvasmányoknak lenniük kell, és kész, hiába változnak az olvasási szokások, a diákok, az irodalmi intézményrendszer, a világ körülöttünk.
Az már inkább fel szokott merülni magyarázatként a hosszú évtizedek óta változatlan kötelező olvasmányok védelmezésekor, hogy a feladott (és sokszor csak feladott, aztán valamilyen filmváltozatból, a szülők elmeséléséből, a netről leszedett kivonatból megismert) regények valamilyen közös tudást képeznek meg, összekötve a generációkat. Ezt hozták fel érvként, többek közt, a Toldi kontra Harry Potter vitában is: hova vezetne, ha egyszer jönne egy olyan generáció, amelyik nem ismerkedik meg Arany János elbeszélő költeményével hatodik osztályban. Érdekes módon leginkább az általános iskolától várjuk el, hogy az olvasmányokkal közösséget képezzen meg, a középiskolásoknál mintha jobban belátnánk, hogy nem lehet minden iskolatípusra, korra érvényesen ugyanazt olvastatni. Azt nem könnyű megmondani, miféle „közös tudást” védelmeznek, akik a változatlanság mellett síkra szállnak: ha azt a sorozatot nézem, amelyen engem vezettek keresztül annak idején, és amely fájóan keveset változott az elmúlt harminc évben, akkor oda jutok, hogy mintha a nemzeti történelmünkről kialakuló kép lenne ez a közös halmaz. Hiszen az Egri csillagok a török időket, a Kőszívű ember fiai az 1848-49-es eseményeket, a Légy jó mindhalálig tán a 19. század végének, a 20. század elejének Magyarországát, majd Solohov Emberi sors című regénye (mi még ezt olvastuk nyolcadikban) a második világháborút és a szocialista világrend győzelmét mutatta meg. Persze, a Légy jó mindhalálig legalább annyira a megírás idejéhez köthető, mint a cselekmény idejéhez, és éppen ezért akár Trianon-regényként is olvasható lenne: ezt az olvasási lehetőséget azonban gyerekkorom iskoláiban biztosan nem hangsúlyozták. Attól tartok, hogy azt az epizódot, amelynek során Nyilas Misi és Nagy úr Magyarország térképe fölött beszélgetnek, a szomszéd országokat fenyegető szörnyeknek látva, ma sem elemzik különösebben hosszan. (Egy egyetemista csoporttal nemrég újraolvastuk a regényt – a többség nem is emlékezett rá, hogy ezt a jelenetet hetedikben vagy nyolcadikban olvasta volna. Könnyen lehet, hogy nem is olvasta, hanem lapozott párat.)
De vissza ahhoz a „közös tudáshoz”, amelyet őrizgetve nem merünk változtatni a kötelező olvasmányokon. (Csak ott, ahol feltétlenül muszáj – de az Emberi sors sem azért került ki az iskolákból, mert valakik rájöttek, nem jó regény, hanem azért, mert ez a bizonyos „közös tudás” megváltozott.) A másik szempont, amely fel szokott merülni indokként, és éppen a Légy jó mindhalálig kapcsán: azért fontos egy-egy regény, mert az adott korosztályhoz hasonló életkorú gyermekszereplővel könnyű az olvasóknak az azonosulás. Biztosan van olyan, akinél ez az azonosulás működhet, a gyerekek többségénél viszont aligha (nem véletlenül van igen előkelő helyen a Légy jó mindhalálig a leggyűlöltebb kötelező olvasmányok listáján), mostanában meg még kevésbé lehet közel vinni Nyilas Misit a kiskamaszokhoz. Nem véletlenül: ez a regényhős számukra a vesztes típusát testesíti meg (a lúzerét, mondhatnám így is), miközben a nyertesek, a sikeresek mutatkoznak mintaként előttük. (Félreértés ne essék: tudom, hogy Nyilas Misi összetett figura – nézzük meg például azt, ahogyan dolgozik és támogatja a rászoruló családját –, és azzal is tisztában vagyok, hogy az irodalom feladata nem a nyertes figurák dicséretét zengeni. Annyi biztos, hogy hetedikes koromban én sem jegyeztem meg sokkal többet szegény Nyilas Misiből, mint hogy folyton sír, és engedi, hogy megalázzák – és ez utóbbiért nagyon dühös voltam rá.)
Azt, hogy kiskamaszokat kényszerít a mai irodalomoktatás (is) a Légy jó mindhalálig elolvasására, két okból is nehezen indokolhatónak tartom. Egyrészt nem tudom, miért ragaszkodunk hozzá, hogy a gyermekeket szerepeltető művek a hőssel egykorú gyerekeknek szólnak. És itt most nem azt szeretném ismételgetni, amit már leírtam többször, hogy Móricz maga a Légy jó mindhalálig-ot nem gyerekeknek szánta, az akkor kiskamasz lányainak megtiltotta, hogy elolvassák, attól pedig határozottan tartott, hogy kötelező olvasmány váljék a műveiből – azt szerette volna, ha pad alatt olvassák, titokban, ahogy fogalmazott, nem szeretett volna Kemény Zsigmond sorsára jutni. De az effajta azonosítás Móricztól függetlenül is tarthatatlan: gyerekeknek szólna Nádas Pétertől az Egy családregény vége, Dragomán Györgytől A fehér király vagy Borbély Szilárd Nincstelenekje, pusztán azért, mert egy gyermekhős nézőpontjából látjuk a történéseket? Ráadásul a Légy jó mindhalálig a köztudatban élő Móricz-képnek is nagyon sokat árt. Hiszen a tanításakor könnyű belecsúszni az önéletrajzi közelítésbe, a gyerek Móriczcal azonosítani Nyilas Misit, ez az olvasat pedig, különösen, ha a Hét krajcárral is összekapcsolódik a gyerekfejekben, egy életre elintézheti Móriczot, hogy szépen mondjam: beteg, szomorú, sírós szerzőként rögzül, akit aztán jobb egy életre elkerülni.
Épp ideje rátérnem arra, milyen válaszokat kaptam a kérdéseimre, vagyis mit olvastatnak a kollégák 2016-ban a gimnazistákkal, szerte az országban. (Persze azzal a bonyolultsággal is érdemes tisztában lenni, amit a különböző gimnáziumtípusoknak köszönhetünk: aki, például, hatosztályos gimnáziumban tanul, annak hetedikben Móricz kimaradhat, Hét krajcárostul, Nyilas Misi-stül, ezeknek a diákoknak az első találkozás a szerzővel tizenegyedik osztályban jön el.) A minikérdőíveken a következő regények fordultak elő: Rokonok, Árvácska, Sárarany, Az Isten háta mögött, Úri muri. Novellákat is írtak válaszképpen, bár azokat nem nagyon szoktuk kötelező olvasmánynak nevezni – mintha egyértelmű lenne, hogy egy novellát a gyerekek simán elolvasnak otthon, „feladattá” csak a regény válhat. Holott a válaszokból kiderült, dehogy van ez így; egy vidéki kisváros szakiskolájának tanárnője azt írta, úgy tudnak novellákat elemezni közösen, ha felolvassa őket hangosan, és az érzelmi azonosulásból, leginkább a sajnálatból, a szánalomból, a borzongásból kiindulva kezdenek beszélgetni. Az órákon tárgyalt Móricz-novellák listájával sem fogok meglepetést okozni: a Hét krajcár, Tragédia, Szegény emberek, Barbárok jól ismert sorozatát csak néhány kevésbé ismert novella törte meg, mint A kondás legszennyesebb inge vagy a Csibe színházba megy. A novellákra szinte senki sem panaszkodott a kollégák közül (kivéve azt az egyet, aki nem kis indulattal minősítette középszerűnek a szerzőt, kidobandónak a tananyagból úgy egészében), és ezt nem is látom véletlennek: már Németh László megmondta, hogy Móricz tehetsége leginkább a novellaírásban mutatkozott meg, Kosztolányi pedig éppen a Barbárokat minősítette remekműnek kritikájában. (Az írókra érdemes odafigyelni, ha egymás műveit olvassák.) A Móricz-novellák drámapedagógiai feldolgozásra is alkalmasak – Móricz jelenetező, drámai képessége különös módon sokkal inkább a rövidprózai munkáiban mutatkozott meg, mint a színpadra készült alkotásaiban.
Az évtizedek óta szinte változatlan regénylistába tehát új „versenyzőként” egyedül Az Isten háta mögött tudott belépni, amelyet az újraolvasási hullám dobott a felszínre, először Kulcsár Szabó Ernő elemzése a kilencvenes években. Más Móricz-regényekről hiába születtek új, érvényes értelmezések az elmúlt években, a tananyag közelébe sem kerültek, sem a Míg új a szerelem, amelyről Margócsy István, Cséve Anna és mások írtak fontos tanulmányokat, sem a Rab oroszlán, amelyet Spiró György több ízben nevezett nemcsak a Móricz-életmű, de az egész magyar irodalom egyik csúcspontjának. Gyorsan hozzáteszem, nem vagyok benne biztos, hogy ezek a leghosszabb, ráadásul házassági válságot középpontba állító Móricz-regények éppen tizenéveseknek valók. De azt sem szabad elfelejteni, hogy Móricz maga azt írta a naplójába, egyetlen dolgot szeretne megtanítani a fiataloknak: azt, hogy a házasságban elmúlik a szerelem. A kötelező olvasmányok változatlan listájának, illetve az irodalomtörténészek és kortárs írók által kiemelt Móricz-műveknek az erőteljes kontrasztja ennél sokkal messzebbre vezető kérdést vet fel: azt, hogy mennyire van kapcsolat az irodalmi intézményrendszer három fontos szegmense, vagyis egyrészt az egyetemi-akadémiai szféra, másrészt a könyvkiadás, az élő irodalom, a kortárs írók, harmadrészt pedig az általános és középiskolai irodalomoktatás között.
Egykor, mondjuk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, csaknem hézagmentesen illeszkedett egymáshoz ez a három szegmens, legalábbis a Móricz-értés szempontjából, szép gömböt képezve: a Móricz-monográfiák azokat a műveket emelték ki, amelyeket a tankönyvek is, a tanárok azokat a műveket adták fel kötelező olvasmányként, amelyeket Czine Mihály vagy Nagy Péter is a legjelentősebbek közé emelt, és ezek a művek sorra meg is jelentek. A Míg új a szerelem akkor még „kitérő” volt a pályán, a Rab oroszlán a „futottak még” regények közé tartozott, a naplók, amelyeket csonkítatlanul nem, csak Móricz Virág életrajzi köteteiből lehetett ismerni, leginkább a biográfia illusztrálására szolgáltak, nyelvi egyediségük, önértékük szinte soha nem került elő. Aztán ez a gömb, hogy most lazán intézzem el mindazt, ami Móricz körül az utóbbi húsz évben történt, elemeire gurult szét. Új Móricz-művek lettek a nagyközönség számára hozzáférhetők, megjelentek részletek az első világháború idején írt, sajátos, a napló, a könyv és a kézirat határára helyezhető Tükör-kötetekből, olvashatóvá vált a naplófeljegyzések egy része, amelyek nem egyszerűen Móricz hétköznapjairól adnak hírt, de kísérletező, a testiségről való beszéde miatt a magyar irodalom egészében is unikális szövegek. A kortárs irodalom és az irodalomtudomány pedig új szempontokat vezetett be Móriczcal kapcsolatban: ilyen az életrajziság, a kitaszítottság, a zsidókérdés, a Bovaryné újraírása, a házasság pokla, a harmincas évek elszegényedő Budapestje, a nők megváltozott helyzete, a mélyszegénység, és még sorolhatnám. Sok-sok lehetőség, ahonnan a Móricz-olvasás dinamizálható – ám mindeközben az oktatás ott maradt, ahol évtizedekkel korábban volt. Légyjórokonokúrimuri…. nem folytatom.
És ezen a ponton szembe kell nézni vele, ki mutogathat itt kire. Móricz-kutatóként kárhoztathatnám a magyartanárokat, de egyáltalán nem érezném ízlésesnek – különösen úgy, hogy világosan kiderült, vannak, akik szeretnének változtatni, csak tanácstalanok és túlterheltek. Sokszor épp a túlterheltség tartja őket a megszokott mellett – „megfulladunk!”, írta rá egy kolléga a kérdőívre. A tanárok pedig a szabályozásra szoktak mutogatni: a tantervre, a pedagógiai programra, a tankönyvre, az érettségire. Épp ezért megkíséreltem megérteni, hogyan is működik a tanárok munkáját meghatározó szabályozás – és, bár pontosan tudjuk, mennyire szűkül a tanárok mozgástere épp napjainkban, meglepve tapasztaltam, hogy a kötöttség kisebb, mint gondoltam. Hiszen ezt olvashatjuk, például, a gimnáziumok 9–12. évfolyama számára kötelező egyik kerettantervben (kettő van), az Ismeretek/fejlesztési követelmények címszó alatt:
„Novelláinak világa (legalább két mű elemzése, pl. Tragédia, Szegény emberek, Barbárok).
Egy Móricz-regény (pl. Úri muri, Rokonok, Sárarany, Az Isten háta mögött) elemző értelmezése, sok szempontú megközelítéssel, pl. műfaji változat; szerkezet, jellemábrázolás, elbeszéléstechnika, nézőpont, közlésformák, hangnemek, írói előadásmód; problematika (pl. vívódó hősök, dzsentriábrázolás).”
Érdemes figyelni rá: a például szócska mindenütt ott van, vagyis senki sem tiltja meg tantervi szinten, hogy az Úri muri helyett mondjuk a Kivilágos kivirradtig-ot tanítsuk dzsentriregényként. Persze, ettől még a pedagógiai program, illetve, elsősorban és mindenekfölött, a tankönyv megkötheti a tanár kezét: mintha sok tehetetlenségi erő adódna össze, hogy aztán minden maradjon úgy Móricz körül, ahogyan már évtizedek óta van.
De mi is lenne akkor a megoldás? Szobrokat megeleveníteni, sok-sok éve porosodó, nehéz tárgyakat arrébb vinni nem egyszerű: egyetlen és könnyű megoldást nem tudok felkínálni, csak ötleteket próbálok zárásképpen sorolni. Többet közülük a kérdőívekre írt válaszokból kaptam – azt is megértve, hogy az irodalmi intézményrendszer szegmensei közt sokkal élénkebb párbeszédnek kellene lennie.
Ilyen ötlet az, például, hogy egyes Móricz-műveket ne az irodalom-, hanem a történelemórákon tanítsunk: a Szegény emberekből a poszttraumás stressz szindrómát bármilyen orvosi leírásnál jobban meg lehet érteni, az első világháborúról többet tudhatunk meg belőle, mint a tankönyvek csatákat listázó mondataiból. A Horthy-korszak összefonódásokkal és panamákkal behálózott urambátyámországának megismeréséhez még nem írtak a Rokonoknál jobbat – érdemes arra is megkérni a diákokat, keressenek rá a neten, hányszor kerül elő a mai, korrupciós ügyeket feltáró újságcikkekben Móricz regénye párhuzamként, meglepően nagy számot fognak kapni végeredményként. Nem kell félni attól ezekben az esetekben, hogy az adott művet puszta illusztrációvá változtatjuk – hiszen Móricz portréját egyébként is úgy érdemes tanítani, hogy rajta keresztül az adott korszak irodalmi intézményrendszerét, illetve családjának és neki magának a személyes, társadalmi emelkedéstörténetét is megmutatjuk. Így változhat a „vesztes Móricz” azonnal „nyertessé”, a tehetsége révén felemelkedő figurává – és ez különösen olyan diákoknak adhat (talán) erőt, akik a gyermek Móriczhoz hasonlóan szegénységben, leszakadó régiókban élik az életüket.
És ez utóbbiból következik a másik fontos tanulság, amelyet a magam számára leszűrtem a kapott válaszokból: ismerni kell az adott diákcsoportot ahhoz, hogy sikeresen válasszunk számukra olvasmányt. És nem pusztán abban az értelemben kell őket ismernünk, hogy feladhatunk-e egyáltalán nagyregényt otthoni olvasásra: valamilyen elképzelésünknek kell lenni arról is, milyen családi, társadalmi helyzetből érkeznek meg a diákjaink reggelenként az iskolába. Világosan kiderült mindez abból, ahogyan a tanár kollégák az Árvácskáról írtak: egy dunaújvárosi tanár azt vallotta be, fél a regényt tanítani, mert nem tudja, milyen személyes abúzustörténeteket hívhat elő a gyerekekből, amelyekkel aztán kezdeni kellene valamit, már messze-messze a Móricz-portré megtanításától. Egy budapesti elitgimnázium tanára pedig azzal indokolta a regény tárgyalását, hogy érzékennyé szeretné tenni a diákjait a mélyszegények, a megalázottak, a társadalom peremére kerültek sorsa iránt. Hiszen közülük kerül majd ki a jövő gazdasági-politikai elitje, írta – és az, a jelenleg szinte alig létező társadalmi mobilitást figyelve, minden bizonnyal így is van. Ma egy tiszacsécsei kilencgyermekes családban született kisfiúnak vajon mennyi esélye lenne, hogy a pesti irodalmi élet meghatározó alakja legyen?
És még egy javaslat: ne csak az évtizedek óta a tananyagban ragadt művek újszerű taníthatóságán gondolkodjunk, merjük akár le is cserélni őket. Lehet ugyan ötletesen megközelíteni a Légy jó mindhalálig-ot, de azok a kérdések, amelyek mentén a 13-14 évesek számára befogadhatóvá válik, a beavatás rítusa, a közösség-egyén viszony, más, a gyerekekhez közelebbi világot felépítő nyelvet használó műveken keresztül sokkal eredményesebben beszélhetők meg. A regény más rétegeire pedig (Trianon-regény, Nyilas Misi mint szenvedő Krisztus) csak évekkel később lehet rátérni amúgy is. A Légy jó mindhalálig folytatása, a Forr a bor sokkal inkább a helyén lehet az érettségi előtt állóknál, és, mivel ennek a regénynek két változata is létezik, akár arról is el lehet beszélgetni, hogy a szöveg nem változatlan, a szerző fejétől az olvasó kezéig sok-sok „beavatkozó” nyúlhat hozzá. (Ez ismét lehetőség arra, hogy az irodalmi intézményrendszer egyes szegmensei közt szorosabbra fűzzük a kapcsolatot.) De elő lehet(ne) venni Móricznak olyan kisregényeit is, mint az otthonteremtés, az életkezdés nehézségeit középpontba állító, Budapesten játszódó A fecskék fészket raknak, vagy a házasságban elmúló szerelem kérdését kisregényi terjedelemben körüljáró Ágytakaró. A novellák közt is van választék, ha ki szeretnénk lépni a megszokottból: a színjátszás iránt érdeklődő osztálynak a Kamélia és muskátlit, sporttagozatosoknak a Vadevezősöket tudnám ajánlani.
Móricz a harmincas évek végén, amikor visszalátogatott a sárospataki kollégiumba, azzal kellett (elborzadva) szembesülnie, hogy már érettségi tétellé vált. Amikor tárcát írt erről az élményéről, azt jegyezte meg, hogy ő 18 évesen biztosan nem szeretne ilyen öreg íróból vizsgázni, a sokkal fiatalabbakkal szeretne foglalkozni. Minden esélyünk megvan rá, hogy Móriczot újra fiatal írónak lássuk és láttassuk, hiszen új művekkel jelentkezik, mai írókkal folytat párbeszédet – csak ne temessük be poros kötelező olvasmányok kupaca alá.

Vissza a tetejére