A gyűjtésről (Orosz Istvánnak ajánlva)

 

 

Orosz Istvánnak ajánlva

 

Furcsa kép. Bárányokat látok egy épületben. Álldogálnak, sétálnak, heverésznek, mintha legelőn lennének. Nyugodtak, láthatóan semmi sem zavarja őket. Klasszikus, római kori kör alakú csarnokban vagyunk, melybe felülről, a kupola nyílásán, akár egy gyűjtőlencsén keresztül árad a fény, és szétterül a míves, intarziás kövezeten. Ismerősnek tűnik a helyszín, szemlélődés közben az emlékeim közt kutatok. A falon boltíves mélyedések sorban, freskóképek helyei lehetnek, amiket átfestett az idő, vagy emberi kéz tüntette el őket, de előfordulhat, hogy látszódnak halványan, csak az én szemem nem képes felismerhető formát kitapogatni a homályból. A kazettás szerkezetű mennyezet fent a római Pantheon híres, pozzuoli betonból készült boltozatát juttatja eszembe, középen pedig karcsú jón oszlopok állnak körívben, az árnyékuk sugárirányban vetül a padlóra. Megejtő arány és harmónia, azonban ebben a klasszikus rendben van valami különös. Nézem a pillérek talapzatait, majd a tekintetem magasabbra kúszik, és észreveszem, hogy a törzsek felfelé a semmibe futnak, az oszlopfők pedig eltolódva, támasz nélkül függnek a levegőben. Tétovázok, igyekszem fogódzót, megfejtést keresni a látványban. Mi történik itt? A képlet több mint talányos, a tér teljesen kifordult. Ami közeli volt, távoli lesz, a telt forma üressé válik, felcserélődik a kívül és a belül, a perspektíva érvényét veszíti, és a mindenkor megbízható, kiszámítható méreteknek már semmi jelentőségük sincs. Milyen világba léptem be óvatlanul? Az elmém játszik velem? Szemfényvesztés áldozata vagyok? Minden bizonnyal, és akkor az a legnemesebb fajtából való. Megint az emlékeim közt bányászok, Dürert, Jan van Eycket, Holbeint, Piranesit hívom segítségül, sorban eszembe jut Möbius, Fermat, Gödel és Escher; Zénón teknőse Akhilleusszal a nyomában, a trompe l’oeil festészeti bravúrjai. Még a japán kóanokat is felidézem. Csupa paradoxon, talány és megtévesztés, borzongató játék az érzékelés és ismeret viszonylagosságával, lenyűgöző intellektuális kaland a valóság természetének labirintusaiban. Azonban mielőtt jobban belemerülnék a rejtélyek birodalmába, a tekintetem ismét a bárányokra téved. Jelenlétük ebben a környezetben rendíthetetlennek tűnik. Ők szemlátomást kívül maradnak a lehetséges és lehetetlen terek illúziójátékán, nyugalmukban eleven tanúi annak, hogy az éber és az álombeli tapasztalások valósága között nincs különbség. Ők azok, akikben megbízhatok. Innen pedig az emlékeim fonala egyszerre más utakra visz.

            Több mint negyven pipám volt.

            Több mint tizenöt éve.

            Mindegyiket használtam, naponta legalább hetet, váltogatva. Én nem vagyok gyűjtő, a gyűjtő raktároz, rendszerez, katalógust készít. Számomra a pipák társak voltak, a barátaim, a fogadott gyermekeim. Fiú- és lánypipák, kamaszok, erejük teljében lévő érett férfiak, dús idomú delnők, karcsú táncosok, kézbe simuló bakfisok és feszes izmú, dacos ifjak, füst áztatta, öblös hangú öregurak meg vén matrónák, akik féltékenyen őrizték a titkainkat.

            És van mit őrizniük, való igaz. Nem a bizalmas együttlétek vagy a kihágások pillanatait az illetéktelenek kaján tekintete elől, hanem a feledésbe merüléstől azt az arcot, aki akkor voltam. Már nem pipázom, de ma is álmodok ezzel.

            Több mint tizenöt éve.

            Megvan minden ezekben az álmokban, ami ahhoz kell, hogy valóságosak legyenek. Ott vannak a helyek, ahol első ízben jártam, azok is, ahová mindig visszatértem. Friss szántású bácskai földek, lágy homokú Tisza-part, tenger mosta sziklák, szélfútta, jeges hegyi lejtők, idegen és mégis ismerős városok terei, sültgesztenye-illatú utcák a szülővárosomban, folyosók, termek és szobák, borzongó kapualjak, füstös színpadok, árnyék csipkézte padok parkok ölében, könyvhalmok és üres borosüvegek az albérleti szobák nyikorgó padlóján, és a pipák. Emlékszem a gyengéd szenvedélyre, ami hozzájuk kötött. A biztonságra, ami eltöltött, mikor arra gondoltam, hogy ott lapulnak a zsebemben, és bármikor megérinthetem őket, a szertartásos, de gyors és ügyes mozdulatsorra, ahogy egyik kezemmel a villamos fogódzójába kapaszkodva, másikat a kabátzsebbe süllyesztve ujjaim finom, pókszerű mozdulataival a nyitott dohányzacskóból a vastagra vágott, zamatos szálakat lágyan, körkörösen meghajlítva, rétegenként a pipa öblébe helyeztem. Apró, de erőteljes nyomások, mintha az ember az állkapcsa alatt lévő mirigyet vizsgálná éppen. A legfelső réteg a kulcs. Lazán szétterítem, finoman tömörítem, így a beáramló levegő majd arányosan szétterjedhet. A fal mentén a széleket körömmel óvatosan lehajlítom, hogy a tömés felülete középen apró halmot képezzen. Háziasszonyok rendezik el így az ágytakarót a nappalra bevetett fekhelyen. Csak így marad majd életben a parázs, ezzel a gondossággal előkészítve izzik hosszan, csendesen, sohasem túlhevülve árasztja a melegét és bocsájtja ki azt az illatot és azt az ízt, ami, akár a puha, könnyű ágytakaró, minden pillanatot, minden helyet, mozdulatot, hangot és szót egy csapásra ismerőssé tesz, hogy érezhessem, az újhoz is csak visszatérni lehet.

            És lám, megjelennek újra meg újra, valóságosan az álomban, belesimulnak a kezembe óvatosan, mint az áldozati bárányok, akik a létezésüket az újjászületésből nyerik, magukkal visznek váratlan helyekre, létező és nem létező tájakra, hegyeket varázsolnak az alföldi folyó homokfövenyei fölé, illatos kisvárost építenek sziklasivatagba, velük katakombák dohos zugaiban járok, középkori könyvtárak ódon, roskadozó polcai között csikorognak a lépteim, pislákoló mécses mellett hajolok féltve őrzött kódexek iniciáléi fölé rendházak szkriptóriumaiban, platóni testeket tanulmányozok Alexandriában, miközben a Pharosz fénye átragyog az ablakon, metszetet készítek Johann Valentin Andreae Kémiai menyegzőjéhez, imahengereket görgetek a Narthang kolostorban Tibetben, vázlatokat rajzolok a beauvais-i katedrális óraszerkezete mögé kuporodva, peckesen lengetem a sétapálcámat Chateau d’Angers zömök falai alatt, a dogonok rituális táncát járom rejtélyes maszkba öltözve a nagy sivatag peremén, teljes harci díszben száguldok a labdajátékpályán Chiapasban, Aetius zengő hangját hallom a harmadik cohors felől Catalaunumnál, ott állok kivont katanával Tokugava Iejaszu seregében Oszaka téli ostrománál, vágtatok László herceg oldalán Mogyoródnál, sáncot építek Szendrő alatt, kávét főzök csajkában az Isonzó fölötti hegyoldalban.

            Azok között a pipák között, melyeket még őrzök, van egy, amelyik különösen fontos nekem. Közepes méretű, egyenes szárú Savinelli, remek darab. Apámtól kaptam, aki amikor a kezembe adta – húszéves lehettem akkor –, azt mondta: vigyázz rá, gyerekem, anyád ajándékozta születésnapomra, ez egy nagyon jó pipa. Itt van a kezemben, nézegetem. Tökéletes ívű, tojásforma test finoman kerekített peremmel, arányos, elegáns füstcsatorna, szár, lágy selyemfényű, érett felület abból a fajtából, amit az idő foga csak csiszolni tud, de marni nem. És a mintázat. A pipafejen körkörösen, enyhe spirálban felfelé haladva apró, kerek magok sorjáznak egymás mellett, mint megannyi szem. Ritka tünemény, a pipák között is a legértékesebb fajta, a jól kiválasztott, hibátlan szerkezetű hangagyökér megfelelő faragása és csiszolása adhatja csak az erezetnek ezt a rajzolatot. Madárszemnek hívják. Az ujjaim közt forgatom, végigsimítom a felszínét akár egy drágakövet, aztán felemelem, és közelről nézem, egyre közelebbről. A kis gyűrűszerű minták a szemem előtt nagyobbá válnak, arcokká, testekké formálódnak. A növekedés ritmusát látom, a természet geometriáját, ami az emberi kéz gondos mozdulatai nyomán ékszerré nemesedik. Az ékszer pedig sokkal több, mint tárgy, az ékszer egy hely, emlékek helye, vágyódásoké és érintéseké, felismeréseké, rádöbbenéseké és csalódásoké, ősi kövületek rajzát rejti, levelek erezetét, agancsok ívét, csontok hajlatát, izmok és inak szövedékét, idegek rezgését, folyók örvénylését, torlódó hegyeket, falvakat, városokat terekkel és sugárutakkal, oszlopokat, amiken épületek magasodnak, az épületekben pedig mindig otthonok vannak. Az ékszerben az idő összesűrűsödik, a tér kitágul, a világ áttetsző és illékony itt, akár a pipafüst, vagy a bárányok párás lehelete egy különös ókori templomban. Állnak rendíthetetlenül álom és valóság peremén, az idő eltűnő oszlopai alatt, és én a puha gyapjukba szőhetem az elmúlt és az eljövendő napok ékszereit. Hányan lehetnek? Nem látom pontosan, de biztos, hogy több mint tizenöten. Tudom, hogy nem véletlenül vannak itt, úgy tűnik, ez az ő otthonuk. Ha van világ, az is csak otthon lehet.

            Azt hiszem, mégiscsak gyűjtő vagyok.

Vissza a tetejére