csütörtök

csütörtök: amikor a legnehezebb –

olvasom Juhász Ferencet ami neki

az Oktogon nekem a Hősök tere lehetne

a szobrok ittasult szeme most is az éjszakába néz

fölöttük halvány fénysorompó vakít és imitálja

a délutáni napsütést most csillagok csúsznak le az angyalvágású kezein

az a pont egy megváltás-zenit elég magasan áll ahhoz

hogy az Andrássy úti szoros lecsorogjon a Deák térig

én egy kicsit azért átkozom magam azt a három

srácot az elrobogó sportkocsiban: hazavigyünk szívem?

üvölti az egyik hangjába a lámpafényes út is belerészegedik

„Szívem az égre feszítve látja sorsát” mennyire illene hozzá

egy késő szeptemberi csillaghullás aztán jön egy másik azt

mondja cicám az ég csalókán tömör fényei billennek

odább két halvány holdfarkincán jaj férfiak! félig átkozom

magam Magyarországból is csak néhány kilométer

süllyed el a csizmakopogásban előlem fut el ez a részeg este

hogy a szobrok szemében menedéket keresve vakon tekintsen

és örökké háttal a Városligetre itt állok egyedül mint az angyal az

ég közelében akinek elveszett a lépte szívem a bőrkabát sötétjében

vagy nincs is szívem Juhásznál kék zöld piros nálam ez a lankadó este

egyre inkább elszíntelenedne csütörtök van de ebben a belső fagyban a

szobrok kőtömör szürke körvonalának egy-egy halk roppanása és a

napszak is fölfoghatatlan a sarkon fordulok be ahol ez a derűs sikátor

egyetlenegyszer kellene kivezessen a huszonegyedik század

sivárságából.

Csoóri

az idő múlik én élek úgy

mint egy mozdulatlan farakás

a bánat túlcsordul a szíven

és végítéletig nyúlik a megváltás

a trolimegállóban szélnek támasztják

libabőrös hátukat a fák aranyszínű levelek

szenvedik el az ősz váratlan becsapódását

a lehullókat fölfogja egy már-már túlcsorduló avarkosár

jó lenne nincsen szavakból verset írni

„nekem most elég hogy süt a Nap” – mondja Csoóri

nekem nem elég – de míg meg nem érkezik a troli

elcsórni ezt a sort és csak próbálkozni próbálkozni

függőleges sorompót állít az útra az akácsorok

fogyatkozó őszi súlya és én is eltöprenghetek

az ágak gyönge mozdulatain nem tudom a törzsnek

mije a lomb a test váza és a ráültetett arcok sok-sok fonnyadó liliom

hiányzó törzsem karolom át amibe dérként csípett

a kilátástalanság rönk vagyok a többi rönk között

az erdő reményeimből is elköltözött az eget nézem és

hogy a nap most milyen hideg és kegyetlenül zömök.

EP

soha nem gondoltam volna hogy majd a

közértben jut eszembe EP

a ki szavatol a lady biztonságáért

meg a senki bár azt ő is zárójelbe rakta

arról ugrott be hogy azt mondta

a biztonsági őr hercegnőm vigyázz magadra

most már ez a hercegnő rajtam ragadt

mint a fehér pufimellény ami töredéke lehetne a télikabátomnak

csak gúnyosan nevezem úgy pufajka

ide a sarokra megyek de mintha átruccannék

Oroszországba és a közértben kirobban 2016 dobozostej-forradalma

szóba jött a pasztörizálás az egyik tejet leverték

(de nem fröccsent szerteszét)

össze volt túrósodva és a papírdoboz fehér zárójele közrefogta

vagy mintha beleöntötték volna egy márványkoporsóba.