BENT ÁRNYÉKOT VET

A kert magában lassan elvadul,

egymásba gabalyodnak mind az ágak,

míg egyre hangosabban kiabálnak

a verebek, és közben meglazul

egy-egy rossz léc körös-körül, hogy rések

támadnak kívül mindenütt, s belül

éppen fordítva, közelebb kerül

a jázmin és a rózsa, egybeérnek

a szétválasztott színek s illatok,

bent árnyékot vet, ami kint ragyog,

s jól látszik végre, hogy nincsen különbség

tartósan élet és halál között,

akár egy gyermek, Isten átszökött

a kerítésen, csupán ennyi történt.

AMNÉZIA

Nem lesz végül a díszes képkeretben

az égvilágon semmi, csak penész

vagy nedves krikszkraksz, s hogyha belenéz,

ki arra jár, esetleg képzeletben

megpróbál majd átélni ezt-azt mégis,

hiszen úgy tudta eddig, hogy szabad

lehetne, ha mindvégig megmarad

tenyérnyi folt az álomnak, és én is

ennyit akartam, de ez most egészen

más, persze, mert egyszer már, réges-régen

volt benne kép, nem emlékszem, milyen,

pedig még érintetlen körülöttem

minden, s hiába, mintha egy tükörben

keresnélek, és nincs ott senki sem.

NYÁRI APOKRIF

Marcangolja a húst a csirkecsontról,

tépi a rózsáról a szirmokat,

befal, megrág, lenyel, és tisztogat

egyfolytában, szétnyit, törül, begombol,

elégedetten nézi, hogy nyüzsögnek

tücskök, gyíkok, pillangók, verebek,

a vékony ágra lombot tereget

száradni, mert akármikor megölhet,

de módjával teszi, hiszen magának

teremtett mindent, olykor élvezi,

hogy működik, s ha mégis szétszedi,

hát összerakja majd, a rothadás csak

egy végképp társtalan fantázia:

kétségbeesett pornográfia.