Bistey András: A hely, ahol élnünk kell. Hungarovox Kiadó, Bp., 2016

Bevallom, nem vagyok jártas kellőleg Berkes Antal festői világában, vagyis nem a könyv borítóján látható festményrészlete miatt jutott eszembe az akvarellképek világa, amikor elolvasván, letettem Bistey András száznál alig több oldalas könyvét, A hely, ahol élnünk kell címűt. Az írói megformálás módja juttatta eszembe a könnyednek látszó, de egyáltalán nem könnyű vízfestéssel készült képeket. Azokat, amelyek nem hordják egymásra az olajfesték súlyos rétegeit, keverékeit; amelyek nem aprólékos, részletező kidolgozással mélyednek bele a témába, hanem szinte távoli emlékképként földerengetik a motívum valőrjeit.

A hely, ahol… családregény, helyesebben egy családi história néhány év alatt lepergő lapjait foglalja magában. Ám ez a néhány év, az 1940-es évek nagyon is fontos, tragikus időszak volt minden magyar család életében. A történet valamikor a 40-es évek elején kezdődik, és a háború végén fejeződik be. A színhely egy képzeletbeli kisváros. Igazi poros, jelentéktelen alföldi mezővároska. Szereplői pedig tipikusnak látszó vidéki kispolgárok. Tanítónő,

adóhivatalnok, állomásfőnök, gazdálkodó és a többiek. Igazi főhőse valójában nincs a kisregénynek, a középpontban a tisztes kispolgári életet élő Iglóy család áll. A kisváros állomásfőnöke és felesége meg két fiuk és egy lányuk. Mind a három gyerek a házasodás küszöbén. A háromból kettő „fölfelé” emelkedhet a nász által, ez több mint fontos a famíliát irányító anya szemében. S az első konfliktus éppen egy nem kívánt szerelemből, a városba érkező tanítónő és az idősebb Iglóy fiú között kibontakozó kalandból ered.

Bistey megmutatja, hogy ebben a társadalmi rétegben ugyanúgy működött a társadalmi kasztosodás, mint a nagypolgárok és arisztokraták közt, vagy tán még inkább. Hiszen a kispolgár nincs abban a helyzetben, hogy nagyvonalú lehessen, hogy fittyet hányjon a kőkemény konvenciókra. Rang és pénz szerint ítélt és ítéltetett meg mindenki a 40-es évek Magyarországán. S akinek kevés vagy éppen csak elégséges volt ezekből, nem kapott második esélyt, ha hibázott, vagyis szembefordult a közvélekedéssel. Ezért aztán a jöttment kis tanítónő, Garas Klára, akiről nemcsak az derül ki, hogy szegény, mint a templom egere, hanem az is, hogy az apja börtönben ül, roppant veszélyes az igyekvő kisemberek számára. Férjvadász, lumpen, gyanús egzisztencia. Az idősebb Iglóy fiú mégis elveszi – holott a kapcsolatuk korántsem indul nagy romantikus szerelemként a fiú részéről, hanem könnyű viszonyként – éppen az anyja ádáz ellenkezése miatt.

A pár a különélést választva dacol a családdal, ami nem könnyíti meg a helyzetüket. Ráadásul az ifjú asszonyon, majd anyán elhatalmasodik a betegség – a szegények kórja, a tbc néhány év alatt végez Klárával. Pedig győzedelmes feleségként úgy érezte, hogy az életét sikeresen elrendezte, amikor behálózta a tisztes család fiát. Bistey a párkapcsolatokat nem elemzi túlságosan mélyen, ahogyan valószínűleg a könyvének modellül szolgáló egykori kishivatalnokok, jegyzők és tanítónők sem élték meg a lelki rezdülések teljes összhangját vagy az érzékek mindent felülíró imperatívuszát, amikor férjet vagy feleséget kerestek maguknak. Talán az egyik legérdekesebb vonás e kisregény szereplőinek sorsában az a magától értetődő pragmatikusság, amivel élettársat, vagyis közös egzisztenciát alakító házastársat kerestek maguknak. Én is jól emlékszem rá még a gyerekkoromból, a 60-as évekből, hogy az idősebbek számára mennyire természetes volt a szerelem hiányát elfogadni. Nemcsak egy házasságban, de akár az egész életükre szólóan is. Suba a subához, guba a gubához, mondta a szörnyű szólás, meg a zsák megtalálja a foltját, a szerelem majd megjön, állították bölcsnek tartott apák és jónak mondott anyák. Vagy nem. A szerelem ritka kincs volt, gyakran inkább veszedelem, gyötrelem, már-már deviancia.

Végül a megözvegyült Iglóy az anyai intenciók szerint talál második feleséget. Úgy sejtjük, ennek dacára a lehetőségekhez képest örömet is találtak egymásban, ahogyan a többi házaspár is a kötet szereplői közül. De ezt csak sejthetjük, ahogy sok más dolgot is csak hozzáképzelhetünk a leírásokhoz.

Bistey könyvének menete rövid és villanásszerű képek sorából áll. Némelyik ezekből viszont sokat elárul a korról és arról a társadalmi csoportról, amelyikről íródott. Ilyen az üldözött zsidósággal kapcsolatos viszonyuk bemutatása. Ahogyan csak a periférikus látásuk szélén bukkan föl mindaz a szörnyűség, ami pedig az orruk előtt játszódott le: ez nagyon is jellemző. Persze minden más politikai és társadalmi jelenség is legalább ennyire láthatatlan, mellékes maradt számukra. Pedig a sorsukat, a világ menetét gyurmázta éppen hatalmas véres kezekkel a történelem. Ők bezáródtak a maguk banális hétköznapjaiba, nem bírtak és nem is nagyon akartak messzebb tekinteni a kisvárosi horizontnál. Szinte csoda, hogy majdnem mind túlélték a háborús kataklizmát. De hogy a tapasztalataikból okultak volna akár egy szemernyit is, arra semmi jel sincsen.

Bár lehet, hogy a lélek mélyén mégis sok minden kavargott bennük, de ez az olvasó előtt rejtve marad. Nincsenek belső monológok, feltáró párbeszédek, és nem túl sok az olyan történés, helyzet, amelyikben leleplezhetnék, elárulhatnák, kitárhatnák titkos gondolataikat, érzéseiket. Így aztán csak némi távolból – mint távoli rokonok – figyelhetjük a sorsukat, és egy-két elejtett megjegyzésből gondolhatunk arra, hogy ezeknek a (közkeletű, de lenéző szóval) kisembereknek talán gazdagabb a belső életük, mint amennyit feltételezhetnénk róluk a sorokat olvasva. Mondjuk amikor a frontról megtért apa még évek múltával sem árul el többet néhány anekdotánál a megélt élményeiről, akkor azért gyanakodhatunk.

Az írásmód akvarelles visszafogottsága a vidéki, kispolgári miliő érzékletes és megelevenítő bemutatását, a hétköznapok színeit, illatait, ízeit is szűken méri. S ezt nemcsak azért sajnálja az olvasó, mert a figurák megelevenítéséhez is sokat adnának hozzá. Éppen a „kisemberek” kis történetei, életük, viszonyaik, szokásaik, ruhájuk, ételük, kedvtelésük és sok más törlődik ki a leggyorsabban az emlékezés lapjairól. Nem látszik fontosnak a nagybetűs történelem felől nézve. Holott mindig minden rajtuk, a „kisembereken” alapszik. Úgy hiszem, aki krónikásuknak tudja magát, az festhetne bátran nagyobb olajképet, akár freskót is róluk.