Csider István Zoltán: Rendrakás. Magvető Kiadó, Bp., 2015

Ha valaki két kemény fedlap közé szorítja a lelkét (Csider István Zoltán), két dolgot a fedlapokon kívül szerencsés hagynia: az alakoskodást és a mellébeszélést. Ez – érzésem szerint – nem mindig sikerült a Rendrakás esetében, viszont ha nem is hibátlan, de mindenképpen ígéretes debütálásról beszélhetünk.

A rap (Csider Oriza néven rapper is) és a hatásos/hatásvadász sorokkal operáló slam poetry is beszüremkedik a Rendrakás világába. (A hideg kövön című versben: „a hátsó polcon keresgéljem, a könyvek / második sorában? ott gyűlnek össze a / nichtvordemkindileg veszélyes kontentek.”) Ha ez nem volna elég, Csider szövegeiben olyan hagyományt folytat, vagyis a Petri György-féle alanyi lírát (ami persze nem előzménytelen a magyar irodalomban sem, gondoljunk csak Ady vagy Balassi költészetére), amelyben szintén a költői nyelv és szerep része az, ami bizonyos olvasóknál rajongást szül, másoknál, például jelen sorok írójánál, zavaróan hat a befogadás során.

Károlyi Csaba írta le 2008-ban a Petri-költészetről, hogy süllyed. A Petri-mítosz vége című írásában úgy fogalmaz: „Nagy mítosz volt. Mára odavan.” Máshol pedig: „A szerelmes versei ódivatúak és macsók, az alkoholizmus mint világ-metafora kifulladni látszik, a politikai versek utalásrendszere, szójátékai elavulnak.” (Károlyi Csaba: A Petri-mítosz vége. Élet és Irodalom, 2008. január 4.)

Ez nem azt jelenti ugyanakkor, hogy amelyik költészet tartalmaz olyan elemeket, amiktől hosszabb, rövidebb ideig, netán tartósan idegenkedünk, attól teljes mértékben el kell határolódnunk. Illetve azt sem jelenti, hogy a Rendrakás olyan kötet lenne, ami egészében volna elhibázott. Mint fentebb is írtam, ezt nem gondolom. És hogy a fenti szöveget idéztem, és fenti kijelentéseimet tettem, az még azt sem jelenti, hogy Petri György költészetét személy szerint ne látnám bizonyos fokig folytathatónak. Sokan folytatják is. Például Horváth László Imre nem véletlenül ajánlja Beszélgetés a kurvával című versét éppen neki. Vagy az ugyancsak slammer Simon Márton első kötetével (Dalok a magasföldszintről) többek közt Petri előtt is tiszteleg (Fehér ing, drapp ruha című versét ajánlja neki). Csider is megteszi a Petri-kört expressis verbis a Felszámolás című versben, ahol előkerül a nagy előd egy dedikált kötete, sőt az Örökhétfő verset konkrétan meg is nevezi.

A kötet hetven oldalnyi verset foglal magában, habár azon polemizálhatunk természetesen, hogy a hét, fekete háttérre nyomott szöveg vers-e. Én eltekintenék ettől. Mármint a polémiától tekintenék el. Néha annak tűnnek, de olyan verseknek, amelyeknek a címe jobban sikerült, mint a konkrét szöveg. Például A halál önkéntesei című így szól: „A halál megállapítása / a halál móresre tanítása / a halál rendezője / a halál iskolája / a halál félelme / a halál elő- és utóélete / a halál halála” – ebben nehezen tudunk kohéziót felfedezni, de a halál unalomig ismételgetése önmagában sem túl érdekes egy ponton túl. Máskor meg a „halál” szóra adott keresőtalálatoknak tűnnek, ami ötletnek jó, és érdekes hatása van. De szerintem inkább elvesz a kötet jó verseinek hatásából, mint hozzárak.

És ha már Simon Márton szóba került. A Rendrakás nem csak a petris hang miatt rokonítható a Dalok a magasföldszintről című Simon-kötettel, hanem például abban a tekintetben is, hogy mindkettő egy anya elvesztését is tematizálja. És mindkettő egyszerre beszél az anya elvesztéséről és a hangsúlyozottan heteroszexuális párkapcsolat(ok) állomásairól, illetve a kapcsolat(ok) gyászáról.

A forma hangsúlyos szerepet kap. A kötet címére rímel, hogy tanúi leszünk olvasás közben a rendre törekvésnek, amennyiben sokszor szonett formába tördelt szabadverseket olvasunk, amelyek gyakran tartalmaznak rímeket, ezáltal kialakítva egyfajta rendet, illetve feszültséget is, hiszen azt érezzük, lehetne tényleg rend, lehetne tényleg forma. Ez a köteten következetesen végighullámzó ötlet, szemben a halálos másikkal, talán azért működik inkább, mert nem annyira direkt, nem annyira arcbamászó.

A formához tartozik az a kétféle következményt hordozó döntés is, hogy kis kezdőbetűs, döntően rövid mondatokat használ a szerző. Egyfelől modoros lesz tőle a beszéd, másfelől pedig csendes, szakadozottságában óvatos gyónásra emlékeztet. Modoros pedig akkor lesz, amikor a rövid mondatos formát egy párkapcsolat stációinak kommentálására használja. Amikor a szex, szerelem, gyengédség hármasnál időzünk el. És a főhős pedig a drogozó, alkoholizáló férfi. Ezért puffan a hideg kövön vers zárlata is tompán érzésem szerint. „[…] Vas utca, egy szoba konyha, / közös vécé a gangon. aztán elhagyott.” Vagy egy oldallal előrébb a simonos a kertben: „[…] a különleges / tudakozót hívom, percenként kétszázért / mondja meg, mért szeretlek itt. és hol vagyok.” Persze a Rendrakás egyik eszköze éppen az, hogy nem lehet tudni, mikor beszél az anyáról, és mikor nem. A Margit híd, budai hétfő című versben (a vers címe olyan frappáns, hogy költő legyen a talpán, aki nem okoz utána csalódást) egyértelműen nem az anyáról beszél: „rajzoljon füstöt, érezze biztonságban / magát. fölényeskedjen aztán. essen jól / neki. gyújtson rá. köhögjön. nevesse el. / igya le magát. legyen közönséges és / legyen az, ami. kúrni való kis féreg. így legyen könnyebb étlen otthagyni végül.” Van, amikor ez a vagányság nem macsós, nem kamaszosan dacos, vagyis nem vagánykodás, ilyen például az a sor a Creampie című versben, hogy „de néhány zsoltártól még most is fel tud állni.” Amiben nem a szakrális és a profán ütköztetése az érdekes, hanem az, hogy nem eldöntött, hogy erről van szó. Vagyis a felállni ige több jelentésével van dolgunk, hiszen éppúgy vonatkozhat a fellációra, mint arra, hogy a templomi szertartás része az, hogy felállva hallgassuk végig. És ez a vicc is kamaszos, de fineszesen az. Hasonló kétértelműségtől válik izgalmassá a standolás bravúros zárlata („Csak újraszámolod, és még egyszer újra, / hogy egyszer hátha nem stimmel majd a vége. / hogy egyszer valami más lesz. de nincs hiány”), ahol a nézőponttól és a témától függően fejezi ki a „de nincs hiány” kijelentés egyszerre a reménytelenséget és a megnyugvást. Ahogy szintén erről az effektusról van szó az akciós, rövid címűben: „csak az akciós, rövid beszél belőlem. / egymást nyírják a punkok az Astorián.” A nyírni ige egyszerre jelenti a hajnyírást, illetve szlengben a veszekedést. De persze az „akciós, rövid” cím is egyszerre utal a vers jellegére és hosszára, ahogy a hideg, pontos című vers is, vagy a mély, óvatos, illetve a szép, megkínzott dupla fenekű verscímek. Viszont nem tudok annyi öniróniát belelátni e három utóbbiba. Habár a kétértelmű technika is erősíti, hogy lássak bele iróniát, hogy ne gondoljam, hogy érdemes lett volna lebeszélni róluk a szerzőt. Az egyikben a füst pontos, míg a másikban a ránc mély, a harmadikban meg még több értelmű, hogy micsoda szép, megkínzott. – Talán az anya teste, talán a hentesnél egy megkívánt húsdarab. De nem a vers maga. Sokadik olvasásra is azt gondolom, hogy az, hogy mi pontos és mi mély, majd én eldöntöm. Persze most csak ironizálok, de azért nem teljesen.

Miközben az is igaz, hogy a pimasz címadás találó: Csider tud szép, mély vagy pontos verseket írni a gyászról. A szombati leltár, és most ez a tél, Beckett a szeretetotthonban, birtokunk, egy ideig még főztél, szédülés, belsőépítészet, gordon blue, idegen ereszkedés, darabos séta, keddi átok, ismétlés, mély, óvatos, nem feszíti semmi, nem lát, a fénykép címe, vagy a cím nélküli első vers (fordított sorrendben felsorolva őket) azok, amelyek mellé pipa került. Márpedig pipát azoknak a verseknek adtam, amelyek maradéktalanul meggyőztek. Sőt megérintettek. Ezekhez képest, jellemzően inkább a kötet elején, kisebb számban voltak azok, amelyek eltávolítottak a Rendrakástól.

Kíváncsi lennék rá (finoman szólva), vajon milyen lenne elolvasni ezt a kötetet úgy, hogy nem tudom, miről beszél, mikor kórház-, majd temetőlátogatásról, gyászmunkáról ír, de ez kivitelezhetetlen, sajnos. Ezzel együtt valószínűleg nemcsak arról van szó, hogy a közös (már amennyire ez közös lehet, persze) élményanyag miatt olvasáskor saját fényképeim hívódnak elő, vagyis nem a versek tetszenek, hanem a saját tragédiám felett érzett szomorúságom (bármennyire is aporikus állításnak tűnik ez). Mert egyfelől – befogadói tapasztalatom alapján legalábbis ezt mondom, de talán tévedek – nem mindig, minden vers képes ilyesmire, csak a jó versek, másfelől pedig például a nem feszíti semmi címűben szó sincs semmi ilyesmiről, vagy ha igen, csak úgy, hogy a kötet többi helyéből következtethetünk rá, amennyiben kötetversként olvassuk, és nem önmagában. Mert ha külön, csak ezt a szöveget nézzük, pusztán valami általános szorongás rajzolódik ki előttünk a történetből, ami kicsit talán ki is lóg, ha a beszédmódját nézzük, és inkább novella, mint vers. Mégpedig Mészöly-novella, ha nem tévedek. És hát nagyon nehéz ilyen rövid szakaszon ezt a hatást elérni.

Egy biztos, a Rendrakás kíváncsivá tesz minket, ami az elkövetkezendőket illeti.