Örültem, hogy magam mögött hagyhatom Kurszkot. A Vörös Hadsereg a visszavonulás közben a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, felgyújtottak, felrobbantottak vagy aláaknáztak mindent, ami számunkra a későbbiekben fontos lehetett. A katonák mindent megtettek, hogy úrra legyünk a káoszon, amelyet a vörösök maguk mögött hagytak: tűzoltóbrigádok járták a várost; a tűzszerészek egyenként vizsgálták át, bombák után kutatva, a fontosabb középületeket; a tábori csendőrök igyekeztek elejét venni a fosztogatásnak, letartóztattak és elrettentésül nyilvánosan kivégeztek néhány fosztogatót, munkára fogták a város lakóit, hogy eltakaríttassák velük a romokat és összegyűjtsék a halottakat. De minden erőfeszítésünk ellenére még napok múlva is temetetlen, felpuffadt hullák hevertek a külvárosokban és a lebombázott, romos épületekben. A kimerült műszaki egységek nem bírták a versenyfutást az idővel, sorra léptek működésbe a legravaszabb módon elrejtett és álcázott, késleltetett időzítőszerkezettel ellátott bombák. Tüzek lángoltak fel a legváratlanabb helyeken és időpontokban. Mindent elborított a romok közül felszálló füst kesernyés illata és a pernye, amelyet a száraz, meleg szél széthordott a városban. A németek a rettenetes pusztításért és káoszért a zsidókat, a Vörös Hadsereg hátramaradt tisztjeit és a kommunista vezetőket tették felelőssé, akiknek sikerült elvegyülni a civil lakosság között. Hamarosan fekete egyenruhás SS-alakulat érkezett a városba, hogy segítsen „a rend helyreállításában és a kommunista banditák kiszűrésében”. Néhány bujkáló szovjet tisztet és pártfunkcionáriust sikerült letartóztatniuk – minden teketória nélkül felakasztották őket a város főterén. A zsidókat a helyi futballcsapat stadionjában gyűjtötték össze. Amikor a város legelegánsabb szállodájában berendezett tiszti klubban egy SS-Sturmbannführertől a további sorsuk felől érdeklődtem, rövid, tényszerű válasszal kellett beérnem: „Elszállítjuk őket, hogy a Birodalom területén utakat, vasutakat építsenek.” Az SS-tisztet Zimmernek hívták, középmagas volt, átlagos testalkatú, s bár kifogástalanul állt rajta az egyenruha, egyáltalán nem keltett bennem harcias benyomást. Az aranykeretes szemüveg, a puha kézfogás és a feltűnően ápolt köröm inkább egy hivatalnokot, egy magas rangú állami hivatalnokot juttatott az ember eszébe; civilben mérnök volt. Zimmer úgy beszélt a zsidókról és a velük kapcsolatos „műveletről”, mintha egy köztudomású, magától értetődő tényt közölne. Semmi okom sem volt kétségbe vonni, hogy igazat mond, de mégis rossz érzés vett erőt rajtam. „És mi lesz a munkaképtelen öregekkel, a terhes anyákkal és a gyerekekkel?” „Ők speciális táborokba kerülnek.” Egy tiszt lépett oda hozzánk, másról kezdtünk el beszélgetni. Később aztán, amikor ismét kettesben maradtunk, Zimmer visszatért a zsidókra: „Amint ön is láthatta, néhány zsidót kénytelenek voltunk felakasztani, hogy példát statuáljunk, de ez elkerülhetetlen volt. A zsidók teljesen a befolyásuk alatt tartják a kommunista pártot, és ezen keresztül az egész orosz népet. Az itt tapasztalt banditatevékenység mögött is ők állnak, remélem, hogy ezzel a szövetségeseink is tisztában vannak.”

Természetesen ismertem ezeket az érveket. A háborús propagandánk szép lassan összefonódott az antiszemita retorikával, a kiadványokban, amelyeket eljuttattak hozzánk, egyre gyakrabban bukkant fel a gondolat, hogy a sztálini rendszer minden visszásságért a zsidóság felelős, és magát a bolsevizmust is a zsidók találták ki és hozták létre. Bár nem kívántam vitába szállni Zimmerrel, megkockáztattam egy észrevételt: „Úgy tudom, hogy még statáriális eljárást sem folytattak le velük szemben. Így semmilyen bizonyosságot sem szereztek a bűnösségükről.” „Drága barátom”, Zimmer ajka finom mosolyra húzódott, „a mi feladatunk, hogy likvidáljunk minden potenciális veszélyforrást, amely veszélyezteti a hátországunk és a csapataink biztonságát. Bizonyára követünk el hibákat, és lesznek majd ártatlan áldozatok is, de ez sajnos ugyanúgy a háborúval jár, mint a bombázással a civil áldozatok. Ne nyugtalankodjék, a helyzethez képest nagy körültekintéssel járunk el.”

A Kurszkba érkezésemet követő néhány napban nem volt időm unatkozni. Sürgősen újra kellett forgatnunk egy filmhíradónak szánt, elrontott fronttudósítást. Az eredeti felvételen, amelyet néhány nappal korábban a 17. nagykanizsai ezred előrenyomulási sávjában vettünk fel, tökéletes drámai hatást keltve villant fel mindkét oldal tüzérségi tüze, de a gyalogsági támadásból, amelyet a magas rozsmezőben, feltűzött szuronnyal csatárláncba felfejlődött honvédek intéztek az orosz vonalak ellen, szinte semmi sem látszott. „Ez anyagpocsékolás”, közölte velünk lesújtó pillantások kíséretében Stájer százados, az egységünk parancsnoka, miután levetítettük neki a felvételt. Stájer, aki maga is filmes szakember volt – civilben a Hunnia Filmgyárban dolgozott –, azzal a mentő ötlettel állt elő, hogy Kurszk határában forgassuk újra a gyalogsági támadást. Egy pihenő honvéd- és egy munkaszolgálatos századot kaptunk a 9. hadosztálytól. A muszosok egy műszaki tiszt irányításával két nap alatt száz méter szélességben kiépítették az orosz állásokat, amelyeket aztán a harmadik napon a honvédszázad jól fényképezhető beállításokkal megrohamozott. A filmet továbbítottuk a századparancsnokságra, de jellemző módon Stájer, törzse kíséretében, éppen akkor látogatta végig a hadsereg teljes vonalában elszórt bajtársainkat, így semmilyen visszajelzést sem kaptunk a munkánkról. Új parancsot sem kaptunk, igaz, senki sem volt Kurszkban, aki adhatott volna – nem volt mit tenni, vártunk. Ráadásul be volt adva a szabadságolási kérelmem is, és abban reménykedtem, ha Stájer elégedett lesz a filmmel, hazautazhatom Budapestre.

Zavart a tétlenség, amire a front pillanatnyi megtorpanása kényszerített. Úgy döntöttem, készítek néhány fotót a városban a „szovjet viszonyokról”. A következő napokban a filmgyárból bevonultatott Opelemmel, fittyet hányva a biztonsági előírásokra, bejártam Kurszk minden szegletét. Noha már egy hete elfoglaltuk a várost, még mindig hullák feküdtek az utcákon és a romba dőlt épületekben. Mindenféle furcsa, kitekert pózban lepte meg őket a halál. Szörnyű sebek borították a testüket, és ruhájukon, mintha a halál rakta volna rá a pecsétjét, fekete foltokat hagyott a rászáradt vér. Kiégett, eldobált, szétroncsolt, hasznavehetetlen fegyverek és járművek borították az utcákat – eltakarításukra éppen csak annyi időt szántak a katonáink, amíg munkagépekkel félresöpörték őket. Riadt tekintetű hadifoglyok, őreiktől körülfogva, lehajtott fejjel vonszolták magukat nyugat felé. Néhány napos csönd után újabb és újabb időzített bombák léptek működésbe; egész házsorok dőltek össze a robbanások nyomán; tűzvészek pusztítottak; a lakosság megrohamozta az áruházakat, és nem volt elég emberünk, hogy egyszerre birkózzunk meg a tűzvésszel, a bombákkal és a fosztogatókkal. Kormos, beesett arcú túlélők kutattak a romok közt; mások maguk vagy egy girhes ló által vontatott kordéra pakolták megmaradt vagyonukat, és lassú, vánszorgó léptekkel tartottak ugyanabba az irányba, mint fogságba esett férjük, testvérük, fiuk.

Zimmer egysége tovább folytatta a letartóztatásokat. Elsősorban bujkáló zsidókat fogtak el, de voltak köztük cigányok és fosztogató oroszok is – mindennapossá váltak a nyilvános akasztások. A tereken, a fontosabb utak kereszteződéseiben, de még a parkokban is akasztott emberek lógtak gyászos fürtökben. Bámészkodók és hozzátartozók kis csoportja állt, térdelt, bámult vagy jajgatott alattuk, mint száz és száz apró és jelentéktelen golgotakép. „Akiket likvidálunk, kivétel nélkül mind bolsevik banditák, cigányok és zsidók, akik bármelyik pillanatban felrobbanthatják a szállásainkat, kisiklathatják a vonatainkat vagy merényletet követhetnek el a katonáink ellen”, adott magyarázatot Zimmer a szűnni nem akaró megtorlásokra. Bár utászaink jelentése szerint a csapatainknak érzékeny veszteséget okozó tüzek és robbanások okozói egyszerű, a Vörös Hadsereg által telepített időzítőszerkezettel ellátott bombák voltak, Zimmer mereven ragaszkodott a banditákkal kapcsolatos teóriájához. Amikor beszélt, arca igazi hivatalnokhoz méltó, ügybuzgó kifejezést öltött. „Csapataink gyorsan mozognak. Nekünk nincs időnk arra, hogy kivárjuk az eseményeket, a mi dolgunk, hogy kiszűrjük a potenciális elkövetőket, és mielőtt bajt okoznának, likvidáljuk őket.”

És ez az értelmetlen gyilkolás és rombolás még nem volt minden. Nem, volt ott még más is, ami befészkelte magát a gondolataim közé, s amitől az ágyam éjjelente olyan lett, mint egy kínpad.

Örültem hát az indulási parancsnak. Abban reménykedtem, hogy ha újra a fronton leszek, az a kétségbeesett ragaszkodás az élethez, amely a leghitványabb emberen is úrrá lesz az életveszélyben, megszabadít majd a nyugtalanságtól, és sikerül mindazt elfelejtenem, ami Kurszkban összezavarta a gondolataimat és beszennyezte az álmaimat.

Négynapos kemény harc után a 9. könnyűhadosztály elfoglalta Tyim városát.

Az oroszok kemény ellenállást tanúsítottak; a város előtt bunkerekből, aknamezőkből, harckocsiakadályokból és -árkokból álló, több kilométer mélységű védelmi állásaikat csak hatalmas veszteségek árán tudtuk áttörni. A mezőket, utakat kiégett harckocsik, összeroskadt teherautók csontvázai, széttaposott tüzérségi eszközök borították; a temetetlen, felpuffadt vagy szétégett hullák közt sebesültek hevertek reményveszetten. Néhány golyótól vagy repesztől sérült ló még élt, hideg, kétségbeesett rémület ült a szemükben; kínjukban a testüket dobálták vagy megpróbáltak felállni, hasztalan. De a rengeteg vér, szenny és szenvedés számomra mégsem tűnt hiábavalónak, és a fejünk felett lebegő szüntelen veszély úgy hatott rám, mint az érzéstelenítés. A kínjaim, az agyamat kínzó látomások ezekben a napokban csodálatos módon eltűntek; a harcok szüneteiben már-már boldog ájultságban feküdtem a puszta földön vagy egy nyomorúságos izba padlóján.

A harcok teljesen letarolták Tyim külvárosát, de a városközpont szinte sértetlen maradt. A hadosztálytörzs a főtér egyik ronda irodaépületében rendezkedett be. Már a kommunista időkben építhették, mert élesen elütött a teret szegélyező, javarészt XIX. századi stílusú házaktól, kisebb palotáktól. A falát munkásokat, parasztokat és értelmiségieket munka közben ábrázoló, sematikus domborművek díszítették. A bejáratával szemben, kőtalapzaton, Lenin és Sztálin ember nagyságú ikerszobra állt és uralta a teret. Néhány tábori csendőr felügyelete mellett hadifoglyok és zsidók szorgoskodtak a két szobor körül – megpróbálták ledönteni őket. Az oroszok a biztonság kedvéért felgyújtották az épületet, de kevésbé voltak sikeresek, mint kurszki kollégáik, mindössze az egyik szárny égett ki; a tűzszerészeink átkutattak a pincétől a padlásig mindent, de az oroszok ezúttal bombákat sem hagytak hátra.

A parancsőrtiszt, miután igazoltam magam, a második emeletre irányított. A folyosókon és a szobákban magyar tisztek és honvédek nyüzsögtek, de itt-ott feltűnt a Wehrmacht mezőszürke egyenruhája is. Általános volt a fejetlenség, mindenki a helyét kereste, mindenütt kipakolásra váró ládák hevertek. Futárok rohangáltak fel és le a lépcsőházban, papírokkal, térképekkel a kezükben tisztek siettek egyik irodából a másikba, néhány híradós katona telefonkábeleket húzott ki. A folyosókat törött üveg borította, élesen csikorgott a csizmám talpa alatt; összegyűrt, félig megégett, összetaposott cirill betűs papírok hevertek mindenütt a padlón.

Egy tanácsteremszerű helyiségben alakítottak ki a századunk számára irodát. Mielőtt beléptem volna, Vajda, egy másik haditudósító jött oda hozzám: „Stájer itt van. Már keresett. Vigyázz, mert nagyon harapós kedvében van.” „Miért?” „A filmmel van valami problémája megint.” „De hát ez lehetetlen, a felvétel jól sikerült, akár egy rendes mozifilmben is megállná a helyét.” A százados tényleg nem volt jó formában: az asztal mögött ült, az arcán izzadság csillogott, egyébként majd kicsattant az egészségtől, egyáltalán nem látszott rajta, hogy háborúban, ráadásul a fronton van. Rögtön nekem esett: „Mi a jó fenét csináltok, Bélám? Hányszor kell azt a kurva filmet leforgatni, hogy jó legyen?” A szobában ott volt még Ruzsák, a film operatőre és Mátéffy őrnagy a hadosztálytörzsből. Tisztelegtem, amit Stájer kénytelen volt viszonozni. Röhejesen festett, ahogy a katonát próbálta eljátszani. Az őrnagy mindössze egy apró biccentéssel nyugtázta a tisztelgésemet. A Hunniából ismertem Stájert, élveteg ember volt, az a „jég hátán is megél” típus; rendes körülmények közt, délelőtt lévén, a Gellért Szálló halljában reggelizett volna. Azt beszélték róla, hogy valami pénzügyi zűrje volt a cégnél, így került ki a frontra. Egyáltalán nem tetszett a hang, amelyet velem szemben megütött, végül is inkább kollégák voltunk, mint katonák, de nem haragudtam rá. Nyilván Mátéffy miatt játssza meg magát – okoskodtam magamban –, aki amellett, hogy hivatásos volt, rangban is Stájer felett állt, és komoly befolyása volt a további sorsára. „Miről van szó, kérlek?”, fordultam egyenesen Stájerhez, aki zavart képpel dobolt ujjával az asztalon. „Még mindig nem jó a film.” „Most mi a gond vele?” Válasz helyett Stájer intett Ruzsáknak, aki elindította a vetítőgépet. A filmen előbb az orosz, aztán egy gyors vágás után a saját tüzérségünk fényei villantak fel, majd a kamera szép lassan végigpásztázott a rohamra készülő honvédeken, időnként meg-megpihenve egy-egy „elszánt, hősi arcon” – a narráció szövegét nekünk kellett megírnunk, de a hangalámondást már Budapesten vették fel a filmhez. Végül maga a támadás következett, amelyet igyekeztünk a lehető legtöbb szögből felvenni. „A csatazajjal van gond, Bélám”, mondta Stájer, miután lepergett a film. „Nem elég élethű.” „A terepen vettük fel, kérlek. Ott, ebből a távolságból, így hallja az ember”, mentegettem az apró pukkanásoknak tűnő puskalövéseket és a varrógép szaggatott zakatolásához hasonlító géppuskasorozatokat. „Bizonyára tisztában van vele”, szólalt meg első ízben Mátéffy, „hogy mi itt most háborús propagandát csinálunk, s ennek elsődleges célja nem a hiteles tájékoztatás, hanem a közvélemény megnyugtatása és a harci szellem ébrentartása. Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy a felvétel valós tényeken alapul-e vagy sem.” „Uraim, azt kívánják, hogy forgassuk le újra?” Stájer feje paprikavörös lett: „Erre most nincs időnk, Bélám.” „És emberünk sincs”, vette át a szót Mátéffy. „Az elmúlt négy napban nagyok voltak a veszteségeink, minden bevethető honvédre a fronton van szükség.” „Esetleg beöltöztethetnénk muszosokat”, kerestem kétségbeesetten a megoldást. „Na ne röhögtessen, arról szó sem lehet, hogy a zsidók fegyvert kapjanak a kezükbe. Mit gondol, mit szólnának a németek, ha megtudnák”, söpörte le az asztalról az ötletemet Mátéffy. „Találj ki valamit sürgősen, Bélám”, enyhült meg egy kissé Stájer, „és ha sikerül végre használható anyagot készíteni, megígérem, hogy személyesen viheted haza Budapestre a filmet”. Ebben a pillanatban – mintegy pontot téve a beszélgetésünkre – a Lenin-szobor megadta magát, és hatalmas robajjal, arccal előre a tér kövére zuhant. A fáraószobrokra emlékeztető, monolit tömbként továbbra is a talapzatán magasodó Sztálinhoz képest a szinte már kecses, papírlappal a kezében lendületesen előrelépő Lenin-alak, mint egy porcelánbaba, darabjaira tört.

Egy kisebb irodában helyeztek el. A jellegtelen pozdorja íróasztalból, székből és irattartó állványból álló berendezés a lakosságtól zabrált matraccal és mosdólavórral egészült ki. Az épület utcafrontján valamennyi ablakot kiverte a légnyomás, vakon meredtek a térre, ahonnan akadálytalanul szűrődött fel a parancsnokságra percenként érkező, majd távozó futárok motorjainak éles hangja, összekeveredve a Sztálin-szobrot bontó kalapácsok monoton zajával. Elővettem hordozható írógépemet, hogy megírjam a film felvezető szövegét. „A magyar katona, fegyverrel a kezében, csaknem fél Oroszországot bejárta, előle messze futottak a politikai biztosok, a GPU kémjei és terroristái…” – idáig jutottam, amikor azon kaptam magam, hogy hitetlenkedve bámulok a papírra. Hirtelen minden erőm elszállt. Cigarettára gyújtottam, és lefeküdtem a matracra. Lehunytam a szemem, és próbáltam megoldást találni a hanghibára, de hiába erőlködtem, egyetlen használható ötlet se jutott az eszembe. Bár küzdöttem ellene, a kalapácsütések tompa puffanásai lassan elálmosítottak; sötét álomba merültem. A Kurszk körüli mezőket jártam; szép tiszta tavaszi reggel volt, a zöldellő rét humusz- és rothadásszagot árasztott. A talaj puha volt, szinte már ruganyos, minden lépésem alatt felszisszent a föld. Valami ráfonódott a bokámra. Nem kellett lenéznem, anélkül is tudtam, hogy egy kéz szorítja a lábamat; elemi erővel húzott a föld alá. Minden erőmet összeszedve, nagy nehezen kiszabadítottam magam, de hiába próbáltam elmenekülni, ameddig a szemem ellátott, kezek ezrei nyúltak ki a földből, készen arra, hogy megragadjanak és lerántsanak föld alatti világukba.

Apró robbanás ébresztett fel a pokoli látomásból. Az ablakhoz rohantam. Az oroszok jöttek vissza, vagy mégis maradtak a városban időzített bombák, és most működésbe léptek – nem tudtam eldönteni. Jó néhány másodpercbe telt, amíg átláttam a helyzetet, és megnyugodtam. A Sztálin-szobor betontalapzatával nem bírtak a kalapácsok, végül az utászaink robbantották fel. A bronzszobor előrezuhant, de nem tört össze; a hátán feküdt, jobb karjával vádlón vagy inkább figyelmeztetően rám és az ablakokból bámészkodó többi katonára mutatott. Néhány katonánk vaspörölyökkel esett neki a szobornak. Mindenki igyekezett valami emléktárgyat hazavinni Oroszországból. Az ikon különösen kedvelt szuvenírnek számított, az én málhámban is lapult két, gyertyafüsttől kissé már megfeketedett darab. Egy félig összeomlott templom faláról akasztottam le őket. Onnan, a magasból, az orosz diktátor bronzba öntött teste még a szentképeknél is csábítóbb zsákmánynak tűnt. Így hát lesiettem a térre, hogy némi pénz ellenében szerezzek magamnak egy darabka Sztálint – nem ígérkezett könnyű munkának a főtitkár elvtárs feldarabolása, a pörölycsapások egyelőre csak behorpasztani tudták a szobor testét. Már az épület főbejáratához vezető lépcsőn álltam, amikor a tér túloldalán az egyik utcából jobbára nőkből, gyerekekből és öregekből álló menetoszlop bukkant fel. Zsidók voltak, több ezren lehettek. SS-ek és ukrán karszalagos hiwik kísérték őket. „Hová viszik őket?”, kérdeztem a robbantást irányító utász hadnagyot. „Úgy tájékoztattak, hogy romot kell takarítaniuk”, vonta meg a vállát. „Azokat is át kellett adnunk a németeknek, akiket mi szedtünk össze, hogy segítsenek járhatóvá tenni a nagyobb utcákat.” A tömeg túloldalán egy Kübelwagen tűnt fel, és megelőzte a menetet. A terepjárót két nyitott platójú teherautó követte. A Kübelwagen hátsó ülésén fekete egyenruhás tiszt ült merev testtartással; az arcát nem tudtam kivenni, a tányérsapka ellenzője árnyékot vetett rá. Az első teherautó üres volt, a második ásókat szállított, a platóját beborították az egymásra dobált szerszámok. A teherautók lassan zötykölődtek át a macskaköves téren, a minden apróbb zökkenőnél összeütődő ásófejek fémesen csendültek. Visszarohantam az épületbe, hogy megkeressem Tóthot, a hangtechnikust. Nem telt bele fél perc, és már az ebéd utáni kávéját kigombolt zubbonyban iszogató Stájer előtt álltunk. Mivel egyedül volt, jóval közvetlenebb hangot ütött meg; hellyel kínált bennünket, és a katonai formaságokat is egy legyintéssel intézte el. „Működik a dolog?”, fordult Tóthhoz, miután előadtam az ötletemet: a filmhez a csatazajt kondérok döngetésével, különféle fémtárgyak és hulladékok összeütögetésével keverjük hozzá. „Éppenséggel működhet”, felelte Tóth. „Akkor csináljátok, gyerekek. Majd szerzek hozzá egy muszos századot, ezt bízzátok rám, ti csak a filmmel törődjetek”, bocsátott el bennünket Stájer. Tóth biztosított róla, hogy néhány óra alatt elkészül a felvétel, és az alákeverés sem vesz igénybe sok időt – az alagsorban már berendeztek egy kisebb stúdiót. Sárga irigységgel nézett rám, amikor megtudta, hogy személyesen viszem haza a kész anyagot.

Visszamentem a szobámba, és a hazatérés gondolatától új erőre kapva folytattam a munkát a felkonferáló anyagon. És mintha maguktól jöttek volna a szavak: „… s maradt a mezítelen valóság, az, ami a szovjet huszonhárom esztendeig mindig is volt: a borzalmak földje, az emberi nyomorúság hazája, irtózatos kínzókamra, ahonnét – senki megmagyarázni nem tudta ezt két évtizedig, miért – százhatvanmillió ember meg sem kísérelhette a menekülést, de még csak a hatalmas, megkínzott tömegek jajgatása sem hallatszott ki.” Szinte magam előtt láttam, ahogy a szpíker drámai hangon mindezt elmondja, miközben páncélosaink emeletnyi porfelhőbe burkolózva törnek előre a végtelen orosz sztyeppén. Estig dolgoztam az anyagon. Úgy számítottam, hogy mire Tóth a terepen elkészül a hangfelvételekkel, aztán a hevenyészett stúdióban az alákeveréssel, én is be tudom mutatni a szöveget Stájernek – mert szükség volt a jóváhagyására. Sötétedett. Az áramszolgáltatást még nem állították vissza a városban, a németektől kapott generátorból csak sápadtan pislákoló fényre futotta. Abbahagytam a gépelést. A nap ellobbant a tetők felett, vöröslő fénnyel árasztva el a szemközti házak homlokzatát, az ablakom alatt a tér keskeny sávját és Sztálin szobrát, amely behorpadt mellel, de még mindig egészben hevert a kövezeten. A téren viszonylagos csend uralkodott; a szakácsaink egy disznót sütöttek nyárson. A friss pecsenye illata eszembe juttatta, hogy reggel óta nem ettem. Készítettem néhány fotót a szoborról és a nyárs körül szorgoskodó honvédekről, aztán cigarettára gyújtottam, és lementem az utcára. „Lángvágó kellene hozzá”, jegyezte meg az egyik szakács, látva, hogy a szobrot vizsgálgatom. „Lehet.”

Teherautó-motorok duruzsoló hangja törte meg a nyári naplementékre oly jellemző, tompa és mélyen vibráló csendet. A vasúti sínekből hegesztett harckocsiakadályok közt lassan szlalomozva előbb a délelőtti német Kübelwagen tűnt fel, hátsó ülésén a tiszttel, aztán a két teherautó. Az elsőn, a keresztbe fektetett üléseken fekete egyenruhás SS-ek ültek, ölükben puskával, a másodikat ezúttal is ásókkal rakták meg. A tiszt, engedve merev tartásából, felénk nézett. Ha csak néhány másodpercre is, összekapcsolódott a tekintetünk: Zimmer volt az.

Szokásom szerint, fényképezőgépemmel a nyakamban, aznap is a szétbombázott, lerombolt Kurszkot jártam, amikor lassú ütemben újra és újra felhangzó sortüzek hangjára lettem figyelmes. Elindultam a lövések irányába, s hamarosan egy földszintes házak szegélyezte utcában találtam magam. Az utcát, amely egy dombra vezetett, teljes szélességében és hosszában, egészen a domb aljáig jobbára nőkből, gyerekekből és öregekből álló oszlop töltötte ki – valamennyien zsidók voltak. Az arcukon megtörtség és teljes egykedvűség tükröződött. Az oszlop két oldalán, tízméterenként SS-ek őrködtek, és a felhangzó sortüzek ütemére indították vagy állították meg a domb felé araszoló tömeget. A dombtetőn SS-tisztek álltak, mintegy uralkodva a számomra láthatatlan események fölött. Sütött a nap, de a környező romokból még mindig füst szállt fel, beszennyezve a kék eget és baljós hangulatot kölcsönözve a környéknek. Elindultam az oszlop mellett. Továbbra is tompa lövések dördültek, és az utcában álló emberkígyó a lövések szüneteiben néhány lépést előre haladt. Az őrök nem törődtek velem, csak a domb alján csatárláncot alkotó katonák állítottak meg. Nem mehetek tovább, mert a domb túloldalán titkos akció folyik, mondta udvarias, de ellentmondást nem tűrő hangon a parancsnokuk, egy őrmester. Felnéztem a dombra. Az egyik tiszt épp lepillantott az emberfolyamra, egykedvű tekintete végigsiklott a zsidókon, végül megpihent az őrmesterrel alkotott párosunkon. Zimmer volt az. „Jöjjön csak, jöjjön”, kiabált le nekem, majd utasította az őrmestert, hogy engedjen fel. Amíg felértem a dombtetőre, ötfős zsidó csoport haladt el mellettem futólépésben, a most már jóval sűrűbben álló őrség ösztökélésére. „Mi történik itt?”, kérdeztem Zimmert, aki a szokásos karlendítés helyett kézfogással üdvözölt. A társaságában lévő többi tiszt a beosztottja volt – néhányukkal már összefutottam a város tiszti klubjában. „Árjásítjuk a várost”, felelte Zimmer nyugodt, hivatalnokhoz méltó kimért hangon.

A domb túloldalán egy bokrokkal és nyírfákkal körülvett réten mély, széles árok nyúlt el hosszan. Öt SS-legény abba lőtte bele a szerencsétlen zsidókat egyetlen tarkólövéssel. Az árok környékén ásók meredtek ki a földből, nyilván gazdáik voltak az első áldozatok. „Már korábban is jeleztem önnek, drága barátom, hogy ezeket a kártékony, csapatainkra veszélyes elemeket nem hagyhatjuk a hátországunkban”, mondta mintegy magyarázatként az eseményekre Zimmer. Abban a pillanatban kiáltozásra lettünk figyelmesek. Az egyik SS- katona volt a kivégzőosztagból. „Magasabbra a gyereket!”, üvöltött rá egy fiatalasszonyra, aki karjában tartotta a kislányát; a gyerek kétéves lehetett. A nő tekintete olyan volt, mint egy halálos sebet kapott állaté, amely még küzd az életért: a teste minden ízében rázkódott. Mély, hörgő, még az emberi beszéd előtti ősi hangok törtek fel belőlem, amelyek sehogy sem akartak értelmes szavakká összeállni. Előbb a gyereket lőtték le, aztán a nőt, majd három idősebb asszony követte őket.

„Kér enni, zászlós úr?”, kérdezte az egyik szakács, kirántva ezzel a sötét veremből, amelybe az emlékeim taszítottak. „Mit akar?”, fordultam felé.  „Nem… Nem kérek.” Tökéletesen üresnek éreztem magam. Mire visszafordultam, Zimmer és az emberei már messze jártak, és én magamra maradtam a gúnyosan vigyorgó Sztálinnal, vádlón felénk mutató bronzkarjával, a holtakkal és a megmásíthatatlan múlttal.