Jónás Tamás

Iskolaút

(regénykezdet)
 

Út az iskolába
Hollywood Edition: Gipsy Times 2. (TJ JT Remix)
Minden jogfenntartás nélkül
Ajánlás nélkül

Gyerek guggol az ajtóban. Álmosan ül az ágy szélén. Keresi a cipőjét. Kinyitja a sufnit. Tanácstalanul áll. Hajladozik a konyhakredenc mellett, az előző éjjel kiüresedett sörüvegeket számolgatja. Be akarja gyújtani a gázpalackot, szappanhabot ken rá, szivárog-e. Anyjaszobor a sarokban ül, keresztbe tett lábakkal, apjaszobor a konyhaasztalnál ül, szemben a kisablakkal, feltűnően némán mindketten. Közöttük lépeget, halkan, bele ne lehessen kötni, kérdezni ne lehessen tőle. Hosszú hajú gyerek. Fekete hajú gyerek. Nyolcéves vagy tizenkét éves korú gyerek, legyen tízéves. Nem lánygyerek, fiúgyerek. Aki figyel. Aki igazságot teremt. Egyelőre magában. Akitől máris félni lehet, mit mond majd, milyen ítéletet, kamaszként, hogyan fog emlékezni mindarra, amire senki sem emlékszik szívesen, húsz, harminc év múlva. Aki mindent csendben, szó nélkül elfogad. Mert a hozzá hasonlókból lesznek azok, akik érzéketlenül, ügyészi nyugalommal ítélkeznek később. Aki azért tanul meg mindenkit, hogy ne váljon velük eggyé. Aki bele fog ebbe bukni. Akinek a hátán nehéz, szívmintás iskolatáska.
 
Azok a szörnyű iskolák! Már nem is emlékszem pontosan (ami helyes dolog, emlékezni nem szabad pontosan, egyfajta illetlenség, mint csúnya szavakkal hívni a nőt szeretkezni), már nem is emlékezhetek pontosan, mi is a szörnyű bennük. A gyerekek? Ők mindig azok. A tanárok? Ugyanabban a piros nyakkendőben bohóckodták végig szocializmusunk végét, mint az úttörők. Rajvezető tanárnőnk, szépen szőke, termékeny nő áll előttünk, és tiszteleg, nem sokkal korábban a kávéját kortyolgatta és harapta a cigifüstöt, csak most, ahogy a sok száz gyerek előtt áll, tiszteleg, a szoknyája rövid, az is piros, más piros, mint a nyakkendő, szeretőpiros. Ő sem volt szörnyű.
Az épület lenne az? Nem, tágas, emeletes, 19. századi építésű, gondosan festett iskolaépület, itt-ott barna, itt-ott sárga, itt-ott zöld, nagy az udvara, futópálya, focipálya, szilfák, homokmedence. Ez sem szörnyű. Valami mégis szörnyű volt. Talán az iskolába járás? Nem, az volt a legjobb dolog. Az út az iskoláig. 1979-től 1987-ig valami mégis szinte elviselhetetlenné tette az iskolás, hosszú fekete hajú kisfiú életét. A ruhái? Alig voltak, nem is számítottak, ha mégis, akkor azt túl lehetett élni. Szétrepedt nadrág, lyukas csizma, felnőttúszónadrág, ami lecsúszik róla a medencében, és lebeg mellette, míg a társai körbeállják, és nevetnek fuldokló meztelenségén. Nem, nem ezek. Ezek csak rossz, tehát éles emlékek. A tananyag? Érdekesebb és táplálóbb volt, mint a ritka ebédek. Nem, nem ezek. Egyelőre kideríthetetlen, mi tette az iskolákat botrányosan nehézzé és szükségtelenül fájdalmassá.
 
Amikor kiléptem a közös udvaros, kapualjas albérletünkből az utcára, felnéztem a háztetőre, büszkén, ott szoktam ülni, nézegetni a fák fölött, és köszöngetni az arra járóknak, akik zavartan néztek körbe, kit hallottak. De volt egy idős, de nem nehéz léptű, magas, nem a cigánysorra illő, fehér ruhás, nyugodt viselkedésű bácsi, abból az úrból való, aki inkább tanár úr vagy könyvtáros, vagy már régen nem aktív elnök, rendőr vagy orvos: ő egyszerűen csak visszaköszönt, maga elé meredve: Szerbusz, fiam. Majdnem leestem a tetőről ijedtemben. Tudta, hogy fent vagyok, felette, ülök, mint egy lovon, a cserepes tető gerincén, és pimasz módon köszöngetek?
Be akartam csapni az utcai kaput magam mögött, ahogy apámtól is láttam, de nem tudtam, nem adott elég erős hangot, nem rezgett bele a ház, hát kinyitottam, és addig próbálgattam, míg nem sikerült: húzni kellett, két kézzel, magam felé, megfeszülve, hogy tudja mindenki, haragos vagyok. Mosolyogtam, amikor végre sikerült. Édesanyámnak, a boszorkánynak szólt, nem fogadtam el tőle a napi ételpénzt, haragudtam rá, mert éjjel szeretkezett apámmal. Hallottam, még suttogtak is. Vagyis anyu. Apu fülébe. Tudnia kell, hogy haragszom rá, ilyet nem lehet csinálni! Még akkor sem, ha csak egy szobánk van, hatunknak. Ez baszás! Reggel nem szóltam hozzá egy szót sem, nem fogadtam el tőle a mindennapi ötforintost:
– Boszorkány! – kirohantam a konyhaajtón a kapualjba, trappoltam, a kaput pedig jó erősen becsaptam, hogy a szomszédot is zavarja, hadd magyarázkodjon neki anyám.
A Király néninek. Ezzel, persze, nem értem el a célom, ez a két asszony mindent kibeszélt, a Király néni szégyentelenül mesélte el még azt is, hogy mekkora fasza van az urának, aki egy-két év után végre lefeküdt vele, ő meg majdnem belenyomorodott. Összecsapta a két tenyerét, úgy dicsekedett vagy panaszkodott, nem lehetett eldönteni. Hajlott hátú, vékony parasztasszony, aki dugdossa a pénzét, párnába, komód mögé, vagy éppen a kocsijuk üléshuzatába varrja. Skoda kocsijuk volt, narancssárga. Meg körtésük is volt, tyúkjaik. Mindenük, amijük csak lehetett. A Király bának még szeretője is, Erzsébet, csak egy-két évvel fiatalabb, mint a felesége, viszont testesebb, vérmesebb. Király néni szerint még akkor is basztak, amikor Erzsébet vérzett, nem bírták kivárni azt sem. Király bának véres volt az alsónadrágja, amikor kimosta. Egész biztos, hogy ha az asszony anyunak ilyesmiket mesél, ő is el tudja mondani, hogy észrevettem a szeretkezésüket, és mivel ilyen idősen minden fiú szerelmes az anyjába, féltékenységemben étel-ital (kakaós csiga, tej, boltban kellett volna megvennem) nélkül, haragosan mentem iskolába.
– Hát képzelje el, azt kiabálta rám, hogy boszorkány vagyok. Még kabátot se vett, úgy ment el. Ő csapta be a kapuajtót.
– De legalább maguk csinálják. Az enyém kiéli magát az Erzsivel.
A vérmes Erzsébettel, akinek véres a bugyija, és még a szeretője alsónadrágját is összevérezi. Legmerészebb elképzelésem az volt, hogy a lába közé teszi, és azzal törölközik vagy szívja fel a vért. Vérmes Erzsébet.
Na most jobbra vagy balra menjek? De nehéz az iskolatáska ilyen szép, napos délelőtt! Anyu dúdolgatta állandóan ezt a dalt. Tudtam, hogy a helyes irányba fogok menni, de elkalandoztak a gondolataim, mi lenne, ha a másik irányba mennék, az oláhcigányok, a temető felé? Csavargó lennék, mint a testvéreim. Azt pedig nem szabad, de szívesen kipróbáltam volna én is, milyen bujkálni a temető fái, bokrai között, bunkert építeni a templomkertben vagy pénzt lopni a perselyből, és elkölteni olyan dolgokra, amikre mi sosem költhettünk. Nem cigire és borra, de mondjuk négercsókra, Peta Zetasra.
Guggolva lépegettem Király néniék ablaka alatt, ők mindig nagyon korán keltek, a szoba függönye már széthúzva, az ablakok tárva, szellőztettek. Hallottam a mindennapos tisztogatás csörömpöléseit. Nem akartam még köszönni se nekik, épp becsaptam a kaput, ami tilos dolog volt, mindig veszekedés lett belőle.
Megláttam a járda melletti árokban egy fényes tárgyat, megálltam hát az ablak alatt, leültem a földre, és vártam, hogy a lakásban csend legyen, és én kikaphassam gyorsan azt a tárgyat, amiről egyelőre nem tudhattam, micsoda, de mindenképp értékes dolognak tűnt. Lábfejem nagyságú valami.
– Mit csinálsz itt?
Király néni kihajolt az ablakon, a fejem fölül szólt rám.
– A cipőmet kötöm.
Felugrottam, kikaptam az árokból a biciklilámpát, és elszaladtam. Apám biciklijének lámpája volt a fényes tárgy. Előző nap belelökték az árokba, részegen jött haza, kötözködős, elviselhetetlen részegséggel. Tudott másfajta, kedves részeg is lenni, de amikor nem az volt, nehezen mehetett el mellette ember, akibe bele ne kötött volna. Láttam, amikor a néhány házzal lejjebb lakó oláhcigány család fiataljaival támadt valami baja, azok meg egyszerűen belelökték az árokba, arra sem tartották méltónak, hogy megverjék. Talán nem is értették, mit mondott, csak a hangsúlyból lehetett érteni, hogy sértőt. Három erős, rövidre nyírt hajú suhanc. Visszadobtam a lámpát, ennek ott a helye, hadd vegye majd észre apám is, hadd szégyenkezzen.
Lelassítottam, meg is álltam, mert apám jött szembe határozott léptekkel, már messziről észrevett, egy pillantással felmérte, mit csinálok, mi van velem. Nekem külön nem szokott köszönni, csak rám nézett, én meg még akkoriban csak egy bátortalan csókolommal jeleztem neki, hogy félek tőle.
– Csókolom! Nyertél?
Magázni akartam, de azt sem mertem, ez leleplezte volna a távolságot, amit a szívemben őriztem, és nem is akartam, hogy eltűnjön. Sziát nem mertem neki mondani, ki vagyok én és ki apám, hogy sziázzak vele? De amikor kérdeztem, már tegeznem kellett, ott meg a magázás lett volna sértő. Apám se te, se maga nem volt.
– Nem – mondta komoran. Pedig igen. Csak anyámnak akart vele eldicsekedni, s előtte elővenni az utalványokat, amiket nyert a vállalati tudásversenyen. Ez nem az én ügyem, sem a pénz, sem a dicsőség.
Mutatni akartam neki összetört biciklijének lámpáját, hogy ott van, csillog az árokban, mintha most lenne élete teljében, megszabadulva az otromba, fekete bicikliváztól, a munkájától, csak tétlenül, haszontalan lomként tud ragyogni, de megdöbbenésemre már nem volt ott, és amíg egy-két másodpercig vizslattam, hol lehet, talán csak a magas fűben tűnt el, apám is eltűnt, és mire visszanéztem a lámpára, az már megint ott volt, ahová hajítottam. Állva maradtam egy ideig, zavarodottan, talán még nem ébredtem fel rendesen. Király néni szigorú szemekkel nézett rám, már majdnem kiesett, annyira kihajolt az ablakon. Haragudni kezdtem rá. De a látomás után még nem volt erőm megszólalni, csak álltam hát a tekintetét, hasonlóan szigorúan.
– El fogsz te is kanászodni, mint a testvéreid!
– Dehogy fog. Ő különb lesz mindenkinél!
Király bá védett meg, munkába indult, biciklit tolt ő is, és ahogy elsétált mellettem, megsimogatta a fejem. Néztem a biciklijét, az övéről is hiányzott a lámpa.
– Időben gyere haza! – kiáltott utána Király néni, de Király bá rá se hederített, széles vállú, hatalmas mackó gyorsan távolodott. Csak az utca végén szállt fel a biciklijére, és tűnt el a kanyarban. Néztem utána, miért tolhatta olyan sokáig a kerékpárt, s csak akkor vettem észre, hogy a járda is, az út is tele van lyukakkal, pocsolyákkal, amiket én ügyesen kerülgettem mindig, de biciklivel valóban nehéz lett volna.
Lehet, hogy nem is apámat, hanem Király bát lökték bele az árokba, gondolkodtam erősen és ijedten. Kell, hogy legyen magyarázat. Nem volt. Feltámadt a szél, hosszú hajamat folyton a szemembe fújta, két kézzel igyekeztem kiszabadítani arcomat a sűrű függöny mögül. Sietnem kellett, az iskolából szigorúan tilos volt a késés.
Sietnem kellett volna, de csak kettőt-hármat léptem, máris megakadtam, bátyám futott utánam, megemelt hangon parancsolt rám, hogy álljak meg. A bátyámtól rettegtem.
– Ide most be kell menned! – a kapura mutatott, ami előtt álltunk, összehajtogatott százforintos volt a kezében, nyújtotta felém.
Nem értettem, mit akar, de egész biztos voltam benne, hogy nem akarom megcsinálni.
– Váltasd fel az Ilona nénivel két ötvenesre!
– Nem!
Tudott úgy nézni rám a bátyám, hogy nem mertem nemet mondani többé.
– Nem!
Hat évvel volt idősebb, mint én, könnyedén megragadta a nyakamat, és a fűbe nyomta. Azt hittem, egy-két másodpercig tartja lent a fejem, ez meg is győzött volna róla, hogy nincs más választásom, teljesíteni kell, amit kér, de ő tovább tartotta, már nem kaptam levegőt, fulladozni kezdtem. És az arcom teljesen átfagyott a hótól. Hó! Az árok füve havas volt. Szeptember végén jártunk, még a nyár melegét őrizte a járda köve, az én arcom pedig hóban fagyoskodott. Annyira izgatott lettem, annyira féltem, hogy rögtön felforrósodott a fejem, ez a melegség pedig megolvasztotta rajtam a havat. Amikor a bátyám elengedett, a megolvadt hó vízként patakzott arcomról, mintha lavórba mártottam volna. Néztem rá kikerekedett szemekkel, fáztam a hirtelen támadt hidegben, remegtem.
– Csengess be! – már ő is didergett.
Ahogy letöröltem az ingemmel arcomról a vizet, körbenéztem. A környék csupa hó volt. Rémülten léptem hátra egyet, neki Ilona néni kapujának, onnan álmélkodtam a hirtelen évszakváltozáson. Valami nincs rendben, verejtékezni kezdtem a félelemtől. Egyetlen másodpercig tartott az egész, hirtelen újra nyugodt, napos ősz lett, bátyám sem remegett már, fenyegetően nézett, azt hitte, tovább ellenkezem. Ő észre sem vette a pár másodpercig tartó telet. Intett a fejével, hogy engedelmeskedjek. Átvettem tőle az összehajtogatott papírpénzt, és tettem, amire kért.
Száz forint nagy pénz volt akkoriban. Biztos voltam benne, hogy a bátyám lopta. Még mindig nem értettem, miért akarja felváltatni, és éppen Ilona nénivel, a rövidlátó, a házából csak nagyon ritkán kimozduló öregasszonnyal, aki magányosan élt öreg bútorai között, még lámpát sem kapcsolt soha. Felesleges lett volna, majdnem vak volt, tapogatózva közlekedett a házában, abban sem voltam biztos, hogy beenged. Úgy sejtettem, hogy süket is, nem csak vak. De a kapu szinte rögtön kinyílt, mintha Ilona néni véletlenül épp a kapuban állt volna, amikor becsengettem.
– Mit akarsz, fiam? – felismert.
– Fel tetszik tudni váltani egy százforintost, anyu kérdezteti – a bátyámat kerestem, de ő addigra már az utca túloldalán álló akácfák mögött rejtőzködött. – Két ötvenesre.
Ilona néni kicsit gondolkodott, a kérésemnek semmi értelme nem volt, mégis betessékelt.
Zsúfolt, sötét szoba. Dunyhák, túlméretezett szekrények, fotelek az alacsony, gerendás plafon alatt. A varrógépet nézegettem hosszasabban, látszódott, hogy régen nem használták. Közvetlenül a varrógép mellett egy ugyanolyan másik. A történetük nem érdekelt, úgy sejtettem, valakinek a haláláról szólt. Vizslattam, hogy az is agyonhasznált-e, mert ha nem, akkor talán csak ajándék lett volna, és az meg családi veszekedésre, sértődésre utalhatott volna, de olyan sötét volt, hogy ilyen lényeges apróságokat nem láthattam. Mozdulni, lépni nem tudtam, így csak sokára vettem észre a mellettem lévő falon lógó festményt. Elbűvölt. Jézus a kereszten, mögüle rostos fénycsóváktól felszaggatott felhőzet. És Jézus mosolygott, a szeme csukva. Kifejezetten csúnya festmény, bár ügyesen, élethűen ábrázolt alakok, tájak és színek. Mégis idétlennek, értéktelennek éreztem a képet, engem mégis elgondolkodtatott, és csapdába ejtett. Halott, mosolygós Isten fia, akit az ég éppen befogadni készül, de mindenképpen magasztal. Hazugság! Csak erre tudtam gondolni. A kereszten lévő ember, akárki is az, nem mosolyoghat. Még akkor sem, ha nem kínlódik, akkor sem, ha túl van a kínlódáson – semmiképp. Engem ti hiába feszítetek meg, nekem az smafu. Na, nem! Vallási pletyka vagy mi lehet ez. Mese azoknak, akik közel vannak a halálhoz, és félnek nem félni. Kirázott a hideg. A szoba tényleg hűvös volt. Elkezdtem nem szeretni Ilona nénit. Nem lehet véletlenül ilyen vaksi, süket. Hol a családja? Lánya, fia, unokája? És milyen mocskos volt a konyhája, átlestem a félig nyitott konyhaajtón, a néni onnan hozott elő egy kis dobozt, abból akarta elővenni a két ötvenest. Ettől is undorodni kezdtem, pénzt tartani dobozban.
– Itt van, két ötvenes – hosszasan nézte őket, az ablak felé tartotta, lássa, nem téved-e.
Én is átadtam neki a bátyám százasát. Kihajtogatta, azt is magasra emelte, és nem vette észre, amit én rögtön. Remegni kezdtem a félelemtől, akkor értettem meg ugyanis, miért kellett volna éppen ennek az alig látó, süket néninek felváltania a pénzt. A százas égett volt, és a közepén egy jókora lyuk tátongott, amin át a fény ugyanúgy, ahogy a festményen a felhőkön át, mint egy dárda, úgy hatolt át. Menekülőre akartam fogni, de mire léptem volna, már kint voltam a járdán, Ilona néni kapuja előtt, kora reggel volt, éppen elindultam az iskolába, a bátyám sehol, még 10 méterre sem voltam a kapunktól, és izzadtam, szédültem, a hajamat próbáltam valahogy hátracsapni. A közelemben se az apám, se a bátyám, járókelő se sehol, csak én egyedül, hátamon a nehéz, pirosló szíves iskolatáskámmal.
 
Nem szabadott késni. Az utca másik oldalát bámultam irigykedve, a zöldre festett kerítésű, kertes, lépcsős, emeletes házakat, autó is parkolt előttük. Csak 5-6 méter, mégis egészen más világ. Magas, mégse vékony nő babrált a kapukulccsal, a világoskék ruhája szinte egybeolvadt a mögötte terpeszkedő éggel, mellette egy szőke kislány, ő is néma, beszállt az autóba, hátra, az anyja bosszankodva morgott, hiába füleltem, nem értettem, mit. Hamar eltűntek a kocsival. Ha engem kocsival vinnének iskolába...
– Figyelj rám!
Ismeretlen férfi állt előttem, nem tudtam, honnan, valamelyik házból lépett ki vagy szembejött. A legfurcsább férfi, akit addig láttam. Hosszú hajú, hátul csomóba szőve, tömpe orrú, okos szemű, az egyik füle elállt, de csak az egyik, a szája lefelé görbült, szomorúvá tette az arcát. Bordó nadrágja makulátlan, pedig az ilyen színű dolgok hamar fakulnak, a Trapper farmer, amit anyu szokott nekünk venni, már a második mosásnál kilehelte magából a kék színt, a többi ruhát szétazúrozta, de ez a bordó nadrág nem ilyen volt. A cipő fekete, de zöld színű a talpa. Sál is volt a férfin, színes, hosszanti csíkos, és nemcsak úgy egyszerűen a nyakára volt tekerve, hanem kettéhajtva és befűzve, előrenyújtott nyakkal néztem, hogy is csinálhatta. Betegnek látszott.
– Ha őszinte vagy, nem biztos, hogy igazat mondasz! Figyelj rám!
Már rég figyeltem. Mondani akart még valamit, de megállt mellettünk az ezüst autó, ami az előbb hajtott el, benne már nemcsak a szőke kislány és az anyja, hanem még két kisfiú is, a férfira vártak, hogy szálljon be. A férfi nem fejezte be, amit elkezdett, beszállt a kocsiba. Lassan, szinte hangtalanul hajtottak el.
Szomorú lettem. A cipőmet néztem, milyen régi, mindjárt leszakad a lábamról, nem is kényelmes, az ingemen átfújt a szél, nagy volt rám, hiába tűrtem be a kockás nadrágomba, és hajtottam fel az ujjait. A zoknim is lyukas volt, szerencsére arról csak én tudtam. A kabátomat meg a nagy mérgességemben otthon hagytam. Talán csak a hátitáskám volt szép, mindig vigyáztam rá, arra érdemes volt.
Ahol a mi hosszú, a másik végén a temetőig vezető utcánk rákanyarodott a nagy útra, amelyen már teherautók is jártak, a sarkon hiányzott egy ház. Vagy sose volt ott. A helyén diófa állt, hatalmas, erős, még autók is csak nehezen tudtak alá parkolni, szokatlanul alacsonyan is voltak termést hozó ágai. Megtörtem, megettem pár földre hullott diót, de aztán levettem a táskám, és felmásztam a fa tetejére. Mindent láthattam onnan, ami fontos volt nekem. A pékséget, ahonnan olyan gyenge és rafinált illatok szálltak az orromba, hogy elnyomták a diófa levelének kesernyés ízét is a számban. A kiskertet, ami mintha egy medencében lett volna, az út szintje alatt, rendezett ágyások, fák, fáskamra, kapák, lapátok a ház falának döntve – mintha faluban lettünk volna. Mellette a késelős család nagy udvara, most üresen, nyugodtan, de esténként ijesztően hangos veszekedéseket hallottunk onnan, volt idő, amikor késsel, bottal támadtak egymásra. A kövér, bőrekcémás anya férje majdnem mindennap részegre itta magát. Egyszer egy járókelőbe is belekötött, és hasba szúrta. Láttam, ahogy kibuggyannak a belei.
– Az a típus vagy, aki inkább kapni szeret, adni nem. Csak ha muszáj.
– Miről beszélsz?
Közvetlenül a fa mellett, kerítéssel elzárt udvaron teraszos ház, kinti asztal, pár szék, fiatal pár beszélgetett a reggeli kávéjuk, cigijük mellett. Nem hallották, hogy kihallgatom őket.
– Önző vagy.
– Nem vagyok jobban önző, mint bárki más.
– De igen. Megszoktad, hogy csak magadról kell gondoskodnod. Magadnak veszel ételt, ruhát, újságot. Ilyenek, akiknek nincs testvérük.
– Nálad önzőbb embert én nem ismerek. Te folyton csak kritizálni tudsz.
Közben olyan nyugodtak voltak, mintha arról beszélgettek volna, kinek mi az aznapi programja. Mi bajuk ezeknek? A férfi a fiatal feleségéhez hajolt, és szájon csókolta.
– A szexben is csak magaddal törődsz – súgta oda neki.
– Az a bajod, hogy tegnap kimaradt?
– Hagyjuk!
– Mert akkor gyere be, bepótolhatjuk.
A fiatalasszony sértődötten beviharzott a házba, nem úgy, mint aki szeretkezni akar. A férfi kint maradt, maga elé emelte az újságot, ami addig összehajtogatva feküdt az asztalon, és figyelmesen olvasgatni kezdte.
– Anyámnak volt igaza! – hallatszott bentről, a feleség hamarosan sírni fog.
Alig múlt reggel hét óra.
Meg akartam fordulni, hogy a pékség udvarát figyeljem, kis teherautó érkezett, hogy elszállítsa a friss kenyereket, kifliket, és még ki tudja, mi minden finomságot. De ahogy iceregtem-mocorogtam, egy-két érett diót levertem. A fiatal pár szerszámos házikójának tetejére estek, ami lejtett, végiggurultak rajta, és éppen az újságot olvasó férfi lábai előtt álltak meg. Kinézett az újság mögül, egyenesen a szemembe.
– Maga mit csinál ott?
Maga?
– Én csak … – felnőtthangom volt, nem egészen felnőtté, de mintha egyetemista vagy fiatal pincér lettem volna – … a pékség miatt másztam fel, hogy lássam azt a kisfiút...
Hülyeséget mondtam, az utcáról is láthattam volna. Talán még jobban. De mindegy volt, mit mondok, csak beszélni akartam, hogy halljam a hangom, és közben észrevettem, hogy a lábam is megnyúlt, a kezem is. A hajam már nem zavarta a nézésben, hátra volt csapva, csomóba szőve.
– Mert mi történik kint? – a férfi nem láthatta, a kerítésük magas volt, téglából rakva, szépen kékre festve.
– Sír – valóban állt egy cigány kisfiú a pékség portája előtt, és rázta a kapu rácsait. – A portás kijön, kérdezi, hogy mit akar.
– Igen?
– Mentőt hívat. Az anyja... beteg. Vagy... vérzik.
– Tessék?
– Azt hiszem, menstruál... – honnan ismerem én ezt a szót? – A portás értetlenkedik.
– Mit nem ért? – már a férfi is aggódott, felállt.
– Azt hiszem, a kisfiú nem tudja elmagyarázni, hogy az édesanyjának spontán abortusza van.
A férfi megelégelte a tolmácsolásomat, kinyitotta a kapujukat, a saját szemével akarta látni, mi történik.
– De hát nincs itt semmiféle kisfiú!
Tényleg nem volt ott.
– Pedig az előbb még...! – a portás nyugodtan beszélgetett a sofőrrel, míg a fiatal péktanoncok a kocsi platójára pakolták a kenyerekkel teli ládákat.
– Gyere le onnan, le fogsz esni! – szólt rám a férfi aggódó, kedves hangon.
– Ne tessék haragudni! – mondtam neki, mikor leértem, ügyeltem rá, hogy a szemébe nézzek. Magas férfi volt.
– Dehogy haragszom. Vigyázz magadra! A táskád ne hagyd itt!
Majdnem ott maradt a legértékesebb tárgyam a diófa tövében.
A pékségből a kis teherautó kihajtott, s ahogy elhúzott mellettem, már visító, fehér, piros keresztes mentőautó lett belőle.
A kíváncsiság odaterelt a pékség portájához. Igyekeztem kideríteni valamit, nyomokat kerestem, miért nem láttam a mentőautót, de a portásfülke eltakarta a benti parkolót.
– Na, mi az? Elvitte anyád a mentő? – szólt rám a portás, nem tudom, honnan lépett elő.
– Nem!
– Pedig itt szirénázott el az előbb.
– Én is láttam – mondtam elfehéredve.
– Akkor nem anyádat vitte el? Verekedtetek, mi?
Fékezhetetlen harag lobbant bennem, elkezdtem a rácsokat húzni, rángatni, hogy a közelébe kerüljek, és bokán rúgjam ezt a szemtelen öregembert.
– Tessék kihívni a mentőt, az anyu vérzik, hívjon mentőt! – nem ezeket akartam mondani, de ezek a szavak csúsztak ki a számon.
– Már kihívtam, mi a baj, öcskös? – az öregember megilletődötten nézett rám, nem értette, mi történik.
Én sem értettem. A diófára néztem, remegtem, hogy azt látom, amire gondolok, és valóban, egy hosszú hajú fiú ült a fa tetején, beszélgetett a fa melletti ház udvarából valakivel. Nem sokkal később kinyílt a kapu, és a fiatal férfi lépett ki, aki az előbb még engem parancsolt le a diófáról, engem néztek mindketten. Két kézzel kapaszkodtam a hátitáskámba, el ne essek. Így is inogtam, lengedeztem, mint a felszalagozott májusfák.
Sok kutyám volt már addig is, sok kutyával játszottam, éltem együtt, és megtanultam, hogy egyiktől sem szabad félni. Főleg, ha ugatnak, akkor nem, mert ha megérzik, hogy félsz, az ugatás után hamarosan harapnak is. Elindultam a fiatal férfi felé, nem néztem körbe, jön-e autó, nem figyeltem a portásra se, de minden erőmmel arra koncentráltam, hogy egyenletesen lépkedjek, és mélyen a férfi szemébe néztem, ahogy korábban is. És a félelmem valóban eltűnt, talán átragadt a férfira, vagy csak semmivé lett. Mint egy katona, léptem, léptem, és elszántam magam mindenre, bele akartam bújni a férfiba. Nógrádi Péter. Hirtelen megtudtam a nevét, mintha mindig is tudtam volna.
 
A kisfiú talán megijedt a portástól, úgy közelített felém, mint aki ölelést, bátorítást akar. Hallottam a szirénázó mentőt, ugyan még nem tudtam, mi történhetett.
– Anna! Anna, gyere ki, valami baj történt! Mi a neved? – a feleségemet hívtam, aki hamarosan ki is jött, a szemét törölgette, úgy látszik, sírt, mindig túl komolyan veszi a beszélgetéseinket. Egy kicsit talán keményebb voltam vele aznap reggel, mint szoktam. Nem hitte, hogy valódi baj van, láttam az arcán.
– Ez a kisfiú – Anna is látta, hogy valami őrület van a kisfiú tekintetében, mint aki lázas vagy alig van magánál.
– Mi baj, aranyom? – kérdezte szokatlan gyengédséggel a feleségem, Meglepett, elkényeztetett, egyke kislány volt mindig, nem láttam még, hogy ilyen odaadóan, teljes figyelemmel törődött volna bárkivel is.
De a gyerek nem válaszolt.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Nógrádi Péter.
– Nem, az az én nevem. Ismersz engem? – a fejét rázta, hogy nem. Alig láttam az arcát, vállig érő haja volt, könnyen kislánynak is nézhettem volna. Láttam már őt többször is környéken, álmodozó, magányosan botorkáló gyerek volt, de nem tudtam, kinek a fia.
 
Egy percig annak a férfinak a gondolatait gondoltam, az ő szemével láttam magam, éreztem a testét, ismertem a múltját, a rokonait, a vágyait, de nem bírtam tovább, kiszakadtam belőle, mint a tulipánok a földből, elég őket gyengén kiszakítani, én most erősen akartam, és hogy ne kelljen magyarázkodnom, miért az ő nevét mondtam, amikor az enyémet kérdezte, elszaladtam, a mélyesztett kert mellett végig, ki a Körmendi útra, körbenézés nélkül átszaladtam, és a patak melletti bokrok mögött elbújtam, hogy átgondolhassam, mi történt velem, mióta elindultam az iskolába.
 
Szerethető félelmekkel leélni az életet. Félni egy könyvtől, mennyire szép, esetleg mennyire felkorbácsolja, megváltoztatja az olvasó életét. Más sorsok szülte vágyakat ültet a termékeny lélekbe, amik kivirágoznak, elburjánzanak. Vagy a hűtlenség fedhetetlenségével. A hűtlenség fedhető. Mint egy gőzölgő lábas. A hűség fedendő. Elég lett volna párszor türelmesebbnek lenni, nem félni annyiszor e világi dolgoktól. A méretre vágott szélességű érzéseket bátran viselni, mint színes szalagokat. Vagy fűszoknyát.
Most, hogy már nem ronthatok el semmit, azon a felesleges dolgon kell töprengnem, hogy mit rontottam el.
– Csókolom!
– Szerbusz, fiam!
A bűn, ami legfőbb ismertetőjegye a múltamnak, ragyog, a kisebbeket is kivilágítja az életemből. Az érdemeket pedig végleg. A nagy bűnt mindenképp el kell követni, hogy magára maradjon az ember, és csak a saját megítélése szerinti büntetést viselje rogytig. Richtig! Sokkal nagyobb hibának vélem, hogy édesanyámat nem köszöntöttem fel sohasem, semmilyen ünnepen, mint azt a bűnt, ami miatt meg is lincselnének, ha kiderülne. Igen, vannak hibák, amelyek méretük miatt jelentősebbek, mint valamelyik bűn. A nagyobb térfogat néha jelentősebb, mint a koncentrált sűrűség. Fehler! Félelem. Anyám sírjának némaságától jobban félek, mint a szótlan kislányok tekintetétől. Végül is átsegítettem őket valamin. Figyelmesebben, mint sok kapkodó, pattanásos kamasz. Erősebbek, önállóbbak lesznek, mint a kutyakölykök, akiknek korán nyitják ki a szemüket: vadabbak és jobb házőrzők. Kifinomodik a szaglás, ha veszélyben az ember. A hallás élesebb lesz. A látás tisztább. A gondolkodás gyorsabb. És akinek jobbak az érzékszervei, többet észlel, többet él. Mert mi egyéb lehetne ez az élet, mint tapasztalás, érzékelés, gondolkodás?
A kultúra sűrű rácsai előtt kulturálatlan fegyveresek őrzik a siker hagyományos formájú, apró aranygombjait. Ha meg is szerzel belőlük egyet-egyet, felvarrni csupán a dicsekvés ruhájára tudod. Az én sikereim nincsenek kanonizálva.
Nem is tudom, jó-e ez a módszertan, mondatokkal rajzolgatni a múltam, pedig tudom, hogy egy vonallal nem lehet megrajzolni egy tájat. Beszélgetnem kéne valakivel.
– Csókolom!
– Szerbusz, fiam!

Vissza a tetejére