Petőcz András

Ancika

(részlet egy készülő regényből – bevezető)
 

Hadd menjen vissza, kérlek, a te szolgád,
és hadd haljak meg az én városomban,
az én atyámnak és anyámnak temetőhelyében.
Sámuel II. könyve 19:37
 

Szóval az azért gyönyörű, ahogy ott állnak az emberek a sír körül, ahogy ott állnak és hallgatják a Józsi atyát, és mindeközben az anyámra, az Ancikára gondolnak, az Ancikára, meg arra, hogy végül is itt hagyott minket az Ancika, pedig azt hittük, de tényleg, hogy ő aztán örökké élni fog.
Mondja a nővérem is, az Irma, hogy vannak, akiket már az életükben halhatatlanoknak hiszünk. Ők azok, akik öregek már akkor is, amikor találkozunk velük, aztán meg a sok együtt töltött időben valahogy mégis hozzájuk öregszünk, ezt mondja az Irma.
Nekem kicsit furcsa, hogy ezt mondja, hogy arról beszél, hogy az öregek öregek már akkor is, amikor találkozunk velük, mert én azért úgy emlékszem, hogy amikor még gyerek voltam, akkor még nem láttam öregnek az anyámat meg az apámat, felnőttnek láttam, tekintélyesnek láttam őket, de nem láttam őket öregnek, így nem is nagyon tudok mit kezdeni az Irmának ezzel a kijelentésével, de tény, hogy ezt mondta az Irma, az Ancikára mondta ezt, az anyámra, aki az ő anyja is, ő, az Irma, mármint a nővérem, biztosan tudja, hogy hogyan érti ezt, nekem meg csak annyi a dolgom, hogy beszámolok arról, mit is mond a nővérem, az Irma, meg mi is történik velünk, most, hogy itt vagyunk a temetésen, az anyám, az Ancika temetésén.
Szóval azt mondja az Irma, hogy öregnek látjuk az öregeket, amikor még nem is annyira öregek, és hozzájuk öregszünk, mintegy észrevétlenül, és, még azt is mondja az Irma, a nővérem, miközben hozzájuk öregszünk, aközben ők meg egyre fiatalabbak lesznek, és így egyszerre lesznek öregek is, meg fiatalok is, ők, akikhez hozzájuk öregszünk, mondja az Irma, és ahogy múlik az idő, és egyre fiatalodnak az öregek, mert fiatalodnak ám!, úgy egyre inkább azt érezzük, hogy nem halnak meg soha, nem halhatnak meg soha, mindig velünk lesznek, pontosabban szólva együtt leszünk velük, mert ők már az életükben halhatatlanok, ami azt jelenti, hogy a halhatatlanság bennünk van, vagyis mindenki addig halhatatlan, ameddig mi élünk, így az Ancika is, nemcsak fiatalodik, de egyre inkább halhatatlan, ahogy a fiatalodása közben megöregszik, így mondja a nővérem, az Irma, és én ezt eléggé nehezen értem, hogy mit is akar ezzel mondani, meg azt is gondolom, magamban, persze, hogy igaza is van, meg nincs is igaza, mert tény, hogy egyre fiatalabbak mellettünk az öregek, de tény az is, hogy ahogy egyre fiatalabbak mellettünk az öregek, és ahogy mi egyre öregebbek leszünk mellettük, úgy eltelik minden, de főleg az idő, vagyis maga az élet, az életünk, igen, eltelik az életünk, de ez még nem is lenne baj, a baj csak az, hogy valahogy egyszerre lesz vége mindennek, és még ezzel sem lenne olyan nagy baj, vagyis hogy nem ez a baj, hanem azzal van az igazi baj, ha úgy van egyszerre vége mindennek, úgy, hogy csak üresség marad utánunk, és ebbe az ürességbe aztán mások jönnek, mások jöhetnek, mások, idegenek, akik már nem mi vagyunk, ők foglalják el mindazt, ami voltunk valaha, a helyünkre lépnek, és akkor aztán tényleg nincsen semmi, na ez az, ezt kell megakadályozni, nem engedhetjük, hogy üresség legyen utánunk, hogy üresség maradjon utánunk, legyen inkább valami más, szépség legyen, meg méltóság, és a temetés is legyen méltósággal teli, hogy lássák, hogy voltunk valakik, és beszéljenek rólunk, hogy a helyünket, mindazt, ami valaha voltunk, ne lehessen csak úgy, olyan könnyedén, olyan magától értetődő módon elfoglalni.
Itt állunk a sír körül, a nyitott sír körül a lullai temetőben, az apám sírja körül, ahova most az anyámat, az Ancikát is eltemetjük, odatemetjük az Ancikát, közvetlenül az apám mellé, hogy együtt legyenek, hogy örökre együtt maradjanak, mert ez volt az anyám, az Ancika végakarata, és mert ez adja meg nekik a méltóságot, azt a méltóságot, ami mindenkinek, mindannyiunknak kijár, de amit olyan kevesen kapnak meg valójában, itt állunk tehát a sír körül, és emlékezünk meg beszélgetünk meg elgondolkodunk, ahogy az egy ilyen alkalommal szokás.
Szóval megöregednek az öregek, velünk együtt öregednek, mondja az Irma, ahogy ott állunk a sír körül.
És ahogy ezt mondja, akaratlanul is arra gondolok, hogy elsősorban is ő öregedett meg, a nővérem, az Irma, vénasszony lett, támaszkodik a botjára, nagy göcsörtös, fekete bot, mert a lábai már alig tartják, már alig bírják a testét, pedig szikár egy vénasszony lett az Irma, megmaradt soványnak, vékonynak egész életében, és most, 75 évesen már hízni sem tudna, még ha akarna, akkor sem.
Magam is sovány maradtam, szerencsére, a Zieglerek mind soványak, úgy általában, csak hajam nincsen, vagyis hogy alig van, vékony arcú, kicsi kis, kopasz öregember vagyok magam is, itt, az anyám, az Ancika temetésén.
Próbálok nagyon nyugodt, nagyon kiegyensúlyozott maradni, nem akarnék sírni, szégyenszemre, „öregségemre” még azt gondolhatnák sokan, hogy szentimentális vénember lett belőlem is, aki az elhülyülés jeleként ostobán könnyeket csorgat végig az arcán.
 
Nem.
Van persze, aki azt mondja, hogy ugyanolyan gyerek maradtam, mint aki mindig is voltam, hogy nem tudtam felnőni, mert nem is akartam felnőni, egyáltalán. És én azt hiszem, inkább ez az igazság. Különben pedig elfogadom, hogy az az élet rendje, hogy jövünk és elmegyünk, és most, hogy elment az Ancika, most ezzel ő csak a sorsát teljesítette be. Végül is szép élete volt, mondom magamban, aztán valahogy hangosan is megismétlem, szép élete volt!, mondom emelt hangon, és az Irma, a nővérem csak néz rám, nem szól semmit, mintha bólogatna, lehet, hogy bólogat, vagy éppen csak a feje remeg, rezeg kicsit a feje, mostanában vannak ilyen furcsa fejmozdulatai az Irmának, szegénynek.
A Józsi atya is azt mondja éppen, hogy szép élete volt az Ancikának. Így mondja, szó szerint, hallom, ahogy mondja, lehet, hogy engem ismétel, vagy idéz, nem tudom, csak hallom, hallgatom, ahogy beszél, végzi a szertartást, így mondják, nem?, így, hogy végzi a szertartást, vagyis csinálja, amit kell, temet, búcsúzik, mondom, ez a dolga. A Józsi atya itt, Lullán az evangélikus lelkipásztor, ő a lelki vezető itt a faluban, meg nemcsak ebben a faluban, hanem a szomszéd falvakban is, Torvajon és Sérdekszőlősön, ő a lelkipásztor, tehát ő búcsúzik az anyámtól, az Ancikától, merthogy az anyám evangélikus volt, eredetileg, bár nem volt különösebben vallásos soha, de mégis, ha már egyházi temetést akart, akkor legyen az a temetés evangélikus, így a helyes, meg így is kell hogy legyen.
Szóval az azért gyönyörű, ahogy körbeállják a sírt, és hallgatják az ismerősök, a helybéliek, a régi barátok és szomszédok a Józsi atya, az evangélikus lelkész szavait, az azért gyönyörű, ahogy beszél a Józsi atya. Így mondom, hogy Józsi atya, Józsinak mondom, nem Józsefnek, mert mindenki csak így hívja őt a faluban, ilyen rövidített, becézett formában beszélnek róla, érdekes azért ez, talán jobb lenne őt Józsefnek hívni, az valahogy hivatalosabb lenne, ebbe egészen eddig bele sem gondoltam, csak most, itt, a temetésen, szóval azért az gyönyörű, ahogy beszél a Józsi atya, ahogy beszél az anyámról, az Ancikáról, a Tóbi néniről, mert így is hívták őt sokan, itt, a faluban az Ancikát, hogy Tóbi néni, a kutyám, a Tóbiás, vagyis a kutyánk után nevezték így, mert mindig a Tóbival, vagyis a Tóbiással járta a falut, és mindenki már messziről azt kiabálta az utcán, hogy Tóbi!, amikor látták jönni őket, az anyámat, az Ancikát és a kutyáját, vagyis a kutyámat, a Tóbit, és a kutyát is mindenki szerette, a Tóbi kutyát, aki szintén már évek óta itt van eltemetve az apám sírjában, és most az Ancika hamvai is odakerülnek a Tóbi és az apám mellé, hogy együtt legyenek, és együtt pihenjenek az idők végezetéig, együtt pihenjék ki a sok-sok közös sétájukat, azokat a hosszú éveket és évtizedeket, amiket együtt eltöltöttek olyan nagy összetartásban, olyan erős közösségben.
És itt van mindenki!
Itt van mindenki a faluból, állnak a sír körül, és látom, hogy sokan könnyeznek is, nem kellene, nincs annak értelme, ez a dolgok rendje, hogy elmegyünk, mert el kell menni, kár ezért könnyeket hullajtani, és ezért még haragudni sem nagyon szabad senkire, de főleg nem a Jóistenre, ha ugyan van a Jóisten valahol, valahol a magasban, a felhők fölött, és figyel. És tényleg mindenki itt van, mindenki a faluból, persze itt van a polgármester is, a Csomor Lajos, akinek, mielőtt megválasztották volna polgármesternek, a cukrászdája olyannyira kedvelt volt a téren, közel a falu képzőművészeti galériájához, megjegyzem, most is kedvelt egy hely az a cukrászda, bár már nem a Lajosé, már nem a Csomor Lajosé, mert eladta, akkor adta el, abban az évben, amikor polgármester lett, ez abban az évben volt, amikor az a nagy válság volt, amikor egyik napról a másikra vált semmivé a pénzünk, amikor elszegényedett szinte mindenki, az egész ország, de ennek már vagy tíz éve, szóval azóta még mindig ő a polgármester, mert szereti is őt mindenki, azt mondják, nagyon jó polgármester, nos tehát ő is itt van, már beszédet is mondott a ravatalozónál, valami olyasmit mondott, hogy megbecsülést az tud szerezni magának, aki folyamatosan jelen van egy közösségben, és ott dolgozik, és az egyéniségével példát mutat, és az Ancika ilyen volt, ezt is mondta a Csomor Lajos, a polgármester, és még azt, hogy mindenki szerette őt, mármint az Ancikát, és ez a szeretet tartotta őt életben ilyen sokáig, ezt is mondta a Csomor Lajos, a polgármester, és hozzátette azt is, hogy ezért is érhetette meg az anyám, az Ancika a 105-ik születésnapját, ezzel aztán ő lett a legöregebb ember itt a faluban, mondta a Csomor Lajos, de, tette hozzá, nem a hosszú kor számít, hanem az az erő, amit a jelenlétünkkel átadunk a másik embernek, és a „Tóbi néni” ilyen volt, mondta a polgármester, a Csomor Lajos, és így, idézőjelesen mondta mindezt, mármint azt, hogy „Tóbi néni”, mert ezzel is érzékeltetni akarta, hogy így becézték a faluban az Ancikát, az anyámat, akit tényleg mindenki szeretett.
 
És én csak állok a sír mellett, a nővéremmel, az Irmával, és már nem is tudom, mi is történik körülöttem, mert csak az anyámra, az Ancikára gondolok, és olyan erősen tolulnak elő az emlékek a fejemben, hogy szinte remegek, és el is gyengülök akkor, és le kellene ülnöm, még szerencse, hogy itt van a lányom, aki mindig segít nekem, és most is átölel, hátulról, így vigyáz rám, így vezet óvatosan el ahhoz a padhoz, ahol akkor is ültünk, amikor még az apám feküdt a ravatalon, évtizedekkel ezelőtt.

Vissza a tetejére