Egy jobb világ felé (Orcsik Roland: Fantomkommandó)
Orcsik Roland: Fantomkommandó. Forum–Kalligram, Újvidék, Bp., 2016
Fantomháború. Orcsik Roland első regényében a társadalom és a psziché manipulációjának története bontakozik ki egy vajdasági család tagjainak életén, a körülöttük zajló eseményeken keresztül bemutatva. A háborús fenyegetettségben a helybeli fiatalok a korábbiaktól teljesen eltérő mindennapokra rendezkednek be. „A híradók tele voltak égő falvakkal, utcákon szétszórt hullákkal, menekültekkel.” (19) Orcsik leíró jelleggel, szemléletesen mutatja be az eseményeket. Érinti a délszláv háborút, mint valóságot, de egy fiktív háború rejtett képét is vázolja; a kettő tulajdonképpen eggyé válik, s a történet egy valamilyen háborúban való létezés egzisztenciális tükre lesz. A mindenkori háborús késztetéseket a szerző így magyarázza: „Senki sem robbantotta ki ezt a háborút, rákos sejtként öröktől fogva alattomosan dolgozik, s hol az őseinkben, hol bennünk, hol az utódainkban támad fel.” (218)
A cselekmény kibontakozásában, alakulásában fontos szerep jut a zenének, a zenélésnek, valamint a pszichedelikusságnak is. A történetet a zenélés gesztusa keretezi. A hangok szerepét, illetve megjelenését metaforikusan is értelmezhetjük. A szerző ezeket egészíti ki jellemző érzésekkel, gondolatokkal a tudati dimenziók egyidejűségében; eljátssza és eljátszatja, mintegy elzenéli a maga (fiktív vagy nem fiktív) háborús világát. Az összeszedett hangszerek különböző alakú fémelemekből állnak, s a főhős szerint értékes és különleges hangokat képesek megszólaltatni. A hangszerek önmagukban is nagy fontossággal bírnak: a fiatal barátokkal alapított együttesben nagyon jól használhatók. Szerepeltetésüknek ráadásul kettős funkciója van. Egyrészt egy olyan világ részeit jelentik, melyben minden összegyűjtött tárgynak és fellelt dolognak értéke van; az ember semmit sem mellőz, mindent felhasznál, ami egzisztenciájának a minőségét javítani tudja. Másrészt szellemi kihívást is, a körülményekhez képest kreatív adalékanyagot kínálnak. Orcsik a használati tárgyaknak szimbolikus értelmet tulajdonít. A pszichedelikusság, a valóság és nem valóság dichotómiájának felvetítése is különös jeleneteket és értelmezési módokat eredményez. A történet általánosságban rendelkezik figyelemfelhívó jelleggel: kimutatni korunk társadalmának és a benne élők manipulálhatóságának könnyűségét, egy közösség életének megrontását és spontán megromlását valamely háttérben lévő (politikai) erő által, melyről a közösség nem tud, vagy nem akar tudni. Az emberek sodródnak az eseményekkel. Ebben a legnagyobb szerepe a politika mellett a médiának van, mely generálja az ez esetben a rádióban hallható híreket. A média szerepe szinte mindenható.
Ebben a rendszerben a főhősnek döntenie kell, hogy elfogadja-e egyáltalán ezt az állapotot, és ha igen, hogyan viseli ennek a nyomorúságos periódusnak a mindennapjait. A fizikai és lelki kondíció elsődlegessé, mindennél fontosabbá válik az adott körülmények között. A lélektani háború a pszichét is megváltoztatja: „Hogy ki, mi vagyok én az ismeretlen csillagközi egyenletek zárójelében... a saját dimenzióm... bennem pusztán a saját képzelőerőm által tágulhat végtelenné. ... Bowie űremberéhez hasonlóan a központjától elszakadva lebeg a fölfoghatatlan terekben... egymásba csukódó és nyíló labirintusjáratokként.” (86) A rejtett politikai befolyás mellé Orcsik odarendeli a belső látásnak és a szürreális-irreális módozatoknak a felerősödését is. A belső látáshoz a belső hallás, a hangok pszichotikus érzékelése is hozzátartozik. Az egyik szereplő fejfájásai, idegrohamai és hallomásai jelzik az őrület kiteljesedését a szakaszosan előkerülő ANBAR szinte hipnotikus érzékelésével. „A bennem lévő, csak általam hallható szócafatok, gondolathalmazok, villanások összeadódtak a környezet zajzenéjével.” (178)
Politikai-ideológiai párhuzamként Orcsik egy erősen ironikus jelenetet állít fel, az utolsó náci törpével való találkozás és a foglyul ejtés leírásakor. A nevetségességen túl a törpe jelképes szereplő: a szerző magát a Führert, a Harmadik Birodalom vezérét parodizálja: „Gyilkos manónak hatott, a hangja fokozatosan eltorzult, szinte hörögve szakadtak ki belőle az újabb mondatok.” (79) A törpe uralkodni akar az emberiség fölött. Ennek komplementere, vagy metaforikus párhuzama a patkányszimbolika: „Furcsa, a patkány családtagjai teljesen épen hagyták a fejet, a szeme nyitva maradt, olyan érzésem volt, engem bámul, szinte hallottam is a gúnyolódását, na mi van, nyálaskám, tán csak nem félsz egy dögtől? Gyere, kóstold meg az agyam, hisz magad is tudod, az agy az iszony püspökfalatja!” (33) Orcsik a nácizmust (valamint minden egyéb politikai-ideológiai vonatkozást) társítja a kiemelten gusztustalan, illusztratív leíró részekhez; a törpe és a patkány cselekedetei mellé szinte felsorakoztatja a koprofágia vagy a disznóbél kimosásának cselekményét is. A metafora, az elejtett utalások a regényben több helyen is visszatérnek: „az éjjel agyonütött patkányból csak néhány csont maradt, jóllaktak vele a társai.” (30) Az apa gondosan nyírt kis fekete bajsza (!) és a tőlevaló különbözés vágya egyértelmű utalás: a „génuralom ellen” fellázadó fiatal egészséges érzéseit tükrözi, ami ezen keresztül szimbolikusan jelenti az ember különbözni akarását a rossz, idegen ideológiáktól, s minden politikai vagy társadalmi negatívumtól, így a háborútól is. „A világ mindössze egy közömbös erő, és csupa keserű fordulat, illeszthetetlen dolgai széttartanak, és túl nagy benne a zaj, kolompolás és karattyolás, a küszködés félrevert harangja... zakatolt az utópiatermelés... Háború lesz.” (95-96) Orcsik a hadi pszichológiának terében építi fel a már beteg agy produktumait („nemsokára vérmocsár”, 194) a törpe tettein és szavain keresztül, így ábrázolva a bomlott elmét, a háborús pszichét, amely veszélyessé válik a még egészséges elmék számára is.
A történet valós és nem valós jellegét egy-egy álom megjelenítése is alátámasztja. „Apám álmában leesett egy szikláról, s arra ébredt, hogy csupa vér a bal térdkalácsa.” (36) Ezekben az álmokban olyan fizikai sérüléseket szereznek a szereplők, melyeket éber állapotban is megtapasztalnak magukon; a sebek véreznek, fájnak. Ilyen a lebegés is, a fizika törvényeinek ellentmondó érzület. Valóság és irracionalitás között elmosódik a határ, maga a józan ész kérdőjeleződik meg. Ennek a jelét a fiatal főhős többször is megtapasztalja; a legsúlyosabb talán, amikor az emberi méltóság teljes mértékű elvesztésének jeleként fekáliát tálal fel vacsorára egy biliben. Az egyre mélyebbre süllyedő ember helyzete és a háborús állapot a civilizáció megszűnését is jelenti, továbbá a természettel való furcsa hasonulást, azonosulást, amely azonban egy idő után egyre elviselhetetlenebbé válik. A természetben való létezés és a félelem érzése a főhős tapasztalatában kezdetben fordított arányban áll egymással: a természeti közeg magában foglalja a nyugalmat és a biztonságot. Az idő múlásával azonban az eddig pozitív környezettől elidegenedik. „A paranoia úgy működött, mint a rákos sejt: egyre makacsabbul terjedt.” (20) A bujkálás, megaláztatás és a nyomor egysége látszólag zárt világot jelent. Orcsik a gyakorlatiasságra, és az ember leleményességére épít. Ebben nincs helye a hagyományosan értelmezhető vallásnak vagy vallásosságnak, a szereplők világát elsősorban a belső történések pszichikai minősége határozza meg. Az uralkodás motívuma és a pszichedelikus vonal a divinikus létezés minőségével negatívan kerül összefüggésbe: „Isten is egy torz kreatúra, aki a teremtményein áll bosszút a beléjük kódolt hibákért. Az igazi tévedés azonban éppen maga a Teremtő.” (207) A szereplők – a narrátor meggyőződése szerint – egyszerre sorshordozói a genetikának és a teremtés általi adottságoknak. Az „Isten kegyelme”, „buzogjon a forró evangéliumod” vagy a „mintha valaki ítéletet harsogott volna fölöttem” kifejezések azt mutatják, hogy az ember nem veszti el véglegesen a transzcendenssel való kapcsolatot. A konkrét szituáció mutatja meg – ez a szerző morális hozzáállása –, hogyan, mikor és milyen minőségben jelenik meg a felsőbb entitás, és az ennek létezését nem kizáró felfogás a szereplőknél.
Szerzői megoldásként Orcsik szakaszonként más-más szereplőt állít az elbeszélő helyébe. A regénybeli politikai rezsimben megtörténik többek között az éjszakai elhurcolás szolgálati autóval, szürke kabátos állambiztonsági alakok által, ez az esemény idézi elő az intézeti életet. Minderről a tettét még nem megfelelően értékelő gyerek (a kötet egyik szereplője) maga tehet, elárulja édesapját az egyik nyalókát kínáló, kabátos férfinak. A fiú tette kitörölhetetlen emlékű, felnőttkorát, felnőtté válásának éveit végigkíséri a bűntudat: egy lehetséges módja a gyermek felnőtté válásának a számos, sors adta lehetőség közül. Az anya semleges, egy helyen amnéziás szereplő, a közösség felejtést hordozó tagja. Az apa inkább negatív figura. A szereplők valamennyien elszakadnak az otthontól. Az anya öngyilkossága, az árvaság és a választott-kényszeredett undergroundlét korán önállóvá teszi a fiatalokat. Saját életük megóvása és megtartása a cél, kezdetben fizikai-biológiai gyötrelemmel, melyet másként nem lehet elviselni, csak belső tudati eltávolodáson keresztül. Orcsik össze is foglalja, miket kellene hátrahagyni, illetve cselekedni az adott szituációban: „Az állatok a központban, a terhes anyám, a sárga víz, a társukat felfaló patkányok, tennem kell valamit... Tennem kell valamit, tennem kell valamit!” (35) Az egzisztenciális fejlődés során szó szerint megtalálják a kiutat ebből az állapotból: egyszerűen elhagyják a várost. Megtehetik, szabadok. Egymáshoz ragaszkodnak csak, baráti és bajtársi alapon, egyéb kötelék nélkül a háborús helyzetben, ahol nincs katonai ellenőrzés, határzár, blokádok vagy tilalom. Gyakorlatilag nincs semmi; a várost mintha részlegesen evakuálták vagy magára hagyták volna.
A tényleges hadiállapotnak nem tudni, mikor jön el az ideje. A szereplők várakoznak. Nincsenek eszméik, nincs harci kedvük. A rejtőzködés („S csak annak mutatkoznék meg, akit én választok, mindenki másnak átlátszó lennék, mint a levegő”, 119), a belső világ és a biztonságtudat kialakítása a legfőbb. Orcsik nem ígér konkrét változást, és nem tartja fenn az események kiegyensúlyozott, várható alakulásának pozitív ígéretét. Az adott helyszín elhagyása nem jelent mást, mint egy újabb, ismeretlen terület felfedezését, néhány kilométernyi változást, egy választott, ám idegen környezetet; de ennek minősége és körülményei az elhagyott helyszín minőségének és körülményeinek felelhetnek meg. Ez a Fantomkommandó mókuskereke. Orcsik nem hagyja nyitva a kérdést: a bizonytalan egzisztencia és az új helyek ugyanannak az örökkévaló háborús uszításnak a terepévé válnak, ahol a média és a politika befolyásoló hatása alól nem mentesül senki és semmi.
Vissza a tetejére