Petőcz András: Aysa. Harminc nappal a háború után. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2016

Petőcz András új regénye annak a disztopikus trilógiának a záró darabja, melyet 2007-ben kezdett (Idegenek. Harminc perccel a háború előtt), majd a Másnap. Feljegyzések a háborúból (2011) című művével folytatott. Csak a felsorolásból és a megalkotás időmennyiségéből is látható talán, hogy a trilógia Petőcz pályáján az eddigi legnagyobb vállalkozás. De nem csak ebből. Az az olvasó, aki végigkövette a három regényt, és alakulástörténetükre is kíváncsi lett, s így Petőcz más alkotásaival, verseivel, esszéivel is valamelyest megismerkedett, annak láthatóvá válik, hogy az író mintegy összefoglalja bennük azt az egyik nagy témáját, az idegenséget, mely már a kilencvenes évek elejétől igen erőteljesen jelenik meg esszéiben és még attraktívabban verseiben (erről Vári Györgynek van egy szép esszéje Petőcz válogatott versei bevezetőjeként; a kötet: Az idegen arc születése, 2009). Az új regény mindennek fényében tehát folytatás és lezárás, regénytechnikailag Petőcz többé-kevésbé megoldotta, hogy a folytatás ellenére is nagyjából önálló alkotás, de az kétségtelen, hogy ennek a regényszerkesztés terén ára van, viszont az is nyilvánvaló, hogy a két korábbi mű előzetes ismerete, ha nem is feltétlenül szükséges, de az Aysa világának értelmezésében többletforrásokhoz juttatja a befogadót. S persze olyan is előfordul, hogy a tíz éven át formálódott hosszú történet egyes elemei, néha éppen az Aysában, zavarba ejtően nem úgy illeszkednek, ahogy azt a történet logikájából értelemszerűen gondolnánk.

Az Aysa keretes történet, amennyiben van egy külön jelzés nélküli (se cím, se számozás, sem egyéb) bevezetője, melyből megtudjuk, hogy a nyolcvanhat éves nő tekint vissza élete előző néhány borzalmas, háborús évtizedére, a regényt, de tulajdonképpen a teljes trilógiát zárja a néhány oldalas Epilógus. Már ezen a ponton is felmerül a trilógia szöveges összefüggése is, hiszen az Idegenek lényegében ugyanúgy jelöletlenül, ugyanolyan, helyenként szó szerint egyező szöveggel indul, mint keret, csak ott nem lehet pontosan meghatározni a visszaemlékező korát. Épp ezért érdemes tisztázni, hogy a három regény három életkort testesít meg, az első a gyermekkort, kiskamaszkort, amikor a hősnőt még Annának hívják (bár tudjuk, hogy ez nem az igazi neve), a második a fiatal lány és az ifjú nő idejét és sorsát idézi (ekkor már megtudjuk, hogy valójában Aysának hívják), és végül a harmadik az érett, idősödő, korosodó, vénülő nő története. A történet persze eufemisztikusan értendő, mert valójában igen nehéz volna bármi konkrétat is állítani arról, hogy mi történik a regényben, túl azon, hogy Aysa az egyik idegen katonai hatalom kezéből a másikéba jut, hogy egyik fogolytáborból a másikba hurcolják, miközben többnyire válogatott szörnyűségeken, nőként a legkülönfélébb tortúrákon esik át. A cselekmény is igen szűkös, többnyire arra korlátozódik, hogy a főhős, néha egy-egy társával, miket próbál megtenni, hogyan próbál menekülni azért, hogy a borzalmakat túlélje. Lényegében a személyisége határai is teljesen beszűkültek, ha feltennénk azt az elég egyszerű (hogy ne mondjam, primitív) kérdést, hogy milyen ember is Aysa, nem tudnánk rá válaszolni, vagy legalábbis csak nagyon nehezen, alig egy-két egyéni jellegzetességet említve, és valójában azok is inkább külső jegyeire, pl. vörös hajára korlátozódnak. Van tehát egy világ, amelyben hol ilyen, hol olyan, közelebbről meghatározhatatlan katonák, terroristák gyilkolják, alázzák, teszik szolgává az embereket, akiknek talán egyetlen jellemzőjük, hogy idegenek. Ennek a világnak a helyszínei sincsenek rögzítve, az egész regényfolyamból is csak annyi derül ki, hogy néha városban, néha falun, a tengerparton vagy a hegyek között menekül az idegenek elől Aysa. A regény (a trilógia egésze még inkább) arra utal, hogy az, amit látunk, amit elénk tár, az egy világállapot, amelyben tértől és időtől eloldódva „idegenek vadásznak idegenekre” (Idegenek, 128.), „mintha állna az idő”, „mintha mindig csak folytatás lehetne, örökké, mindig csak folytatás”, „mintha mindig ugyanaz történne körülöttünk” (Másnap, 147., 155.). Furcsamód a regény(ek)nek ezt az állapotszerűségét a főhős fogalmazza meg a legpontosabban, noha a szövegtől, a történettől a reflexivitás teljesen idegen, nyilvánvalóan nem lehetséges: „Nem a folyamatos történetet látom, hanem a helyzeteket, amikbe kerültem” (Idegenek, 155.). A helyzetek pedig ismétlődnek, nem teljesen pontosan, de lényegüket illetően, ahogy azt Aysa egyik menekülő társa mondja: „Lehet, hogy nem ugyanazok a katonák jönnek, sőt biztosan nem ugyanazok. De hasonlóak” (Aysa, 74.). A harmadik és legújabb regény talán a legsötétebb tónusú, ez különösen kitetszik abból a szövegtényből, hogy a főhős egyik táborból a másikba kerül, s itt a táborok lényegében a világállapot szimbólumai: „Mi innen, ebből a táborból soha, semmikor nem szabadulunk ki. / Mindig és újból csak rossz történik velünk. Jó soha, semmilyen körülmények között sem” (Aysa, 123.). Az ember és a világ „természetes” létmódja hát az állandó menekülés az idegenek elől, hogy folyamatosan háború van, és gyilkolás, és ebben az általános öldöklésben mindenki idegen a másik számára, noha a szerepek szerint azért mégiscsak vannak, akik ölnek, és vannak azok, akiket ölnek, és akik megpróbálják túlélni mindezt. A világállapot előbbiek értelmében minden helyre, helyszínre érvényes, de ahogy már említettem, Petőcz sterilre formázza a történet(ek) helyszínét, lehet ugyan találgatni, de nem vezet messzire (bár erre még visszatérek), nem vagy alig lehet beazonosítani. Ez a tértől és időtől eloldott epikai beszéd szerintem nagyon megterheli a szöveget (és olvasóját is), mert valójában a puszta erőszak tárgyiasított formái – az eszeveszett gyilkolásőrülettől a pornográfiáig – ismétlődnek, de a repetícióban nincsenek módosulások, csak egy egyszerű példát hozva: az ismétlődés az erőszakot mindig ugyanazon a hőfokon mutatja be, két ismétlődő jelenet között nincs fokozás, hogy ugyanis az, amit korábban láttunk, azt most egy újabb, még félelmetesebb, szívszorítóbb köntösben figyelhetjük meg. A szövegben ez monotonitást okoz, ami nem mindig válik előnyére, bár az is köztudott, hogy a monoton ismétlődések elérhetnek egy olyan halmazt, amikor a benne részt vevőt az őrület határára juttathatják, s így végül mégiscsak a kívánt hatást váltják ki. (Csak zárójelben, az avantgárd kísérletek közt nem egy példát találhatnánk erre, s hogy Petőcznek ebben komoly tapasztalatai és ismeretei vannak, az kétségen felül áll.) Nem ebbe a formába tartozik, de mégis itt jegyzem meg, hogy az Aysa önállóan olvashatósága miatt a szövegben számtalan olyan utalás, rekapituláció, kvázi belső idézet van, amely a korábbi művek egyes elemeit ismétli, illetve világítja meg annak, aki csak az Aysát olvasta, hogy a főhős helyzettörténetei világosak legyenek mindenki számára. 

A figyelmesebb olvasás azonban mégis felfedezhet ezen az ismétlődésekből összeálló monoliton repedéseket. Az egyik és legfontosabb ilyen, hogy Aysa fölszabadul abból a táborból, ahol évtizedeken át fogoly volt és a puszta túlélésért küzdött. Öregasszonyként, élete végére végül is szabaddá válik, bár a regény ezt a szabadságot éppenséggel több okból sem nagyon hangsúlyozza, hiszen egyrészt egy nyolcvanhat éves öregasszony szabadul meg táborától, másrészt a szöveg azt is nagyon finoman érzékelteti, hogy a felszabadulás talán nem biztos, hogy megszabadulás is; hogy Aysa talán nem vállalta önmagát a szenvedéstörténetében, és így egyéniségét is elveszítette. Erre rímel Petőcz egy esszéje (Másnak lenni, 1991), melyet úgy fejez be: „Még a pusztulás árnyékában is vállalnom kell egyéniségemet. Másságomat. Mert az egyéniség elvesztése: csak az a pusztulás.” De a szabadulásra az is árnyékot vet, hogy azt a kéziratot, melyet Aysa évtizedek óta rejteget, és minden pusztuláson át megmentett, azt épp a szabadítók veszik el tőle (nehéz nem áthallásokat találni a magyar 1945-ös történelmi eseményekhez), és a főhős ekkor, egész életútja során először, szembeszáll az irányítóival, mintegy fellázad sorsa ellen. Ez a kézirat a regény (és az előző, a Másnap) egyik olyan motívuma, mely első pillantásra talán elsikkad, devalójában nemcsak az elbeszélő számára fontos mint személyes emlék, hanem a regény világát megalkotó szerző számára is. Miről is van szó?

Aysához kalandos úton eljut még a Másnapban egy kézzel írt szöveg, melyből apránként, ahogy olvasgatja és felidézgeti, kiderül, hogy talán apja írta, s ebből kiszüremkednek olyan részletek is, melyek lehetséges testvéreiről szólnak. Nem véletlen, hogy épp itt, a Másnapban tudható meg az, hogy Aysa (akkor még részben Anna) azt mondja mintegy önmagának: „addig úgysem nyugszom meg, amíg valahogy az apám nyomára nem bukkanok” (Másnap, 128.). A regénynek tehát ezek szerint van egy olyan, egészen elbújtatott, rétege, mely az identitáskeresést – hisz mi más lenne az apa, a testvérek, tehát a család kutatása – szimbolizálja. És ez mindenképpen komoly repedés a világállapot falán. Az állítólagos apa (egy klosár valójában, vö. a figura keletkezésének történetét Petőcz egy korai esszéjével, Az idegen egy napja, 1993) kézírása, emlékezése – pontosan nem tudható, mi is ez a szöveg, melyből Aysa sokszor idéz vagy hivatkozik rá – mindig kéziratként említődik, és a főhős életében egyre inkább lesz mindennek, ami nem a háború, a jelképe. „Mert nincs már semmim. / Csak ez a kézirat” (Aysa, 96.), mondja a hősnő. Vagy amikor azért, hogy valahogy elrejtse fogvatartói elől, elássa a homokban, hozzáteszi: „Mindaddig, amíg valaki ki nem ássa, és ezáltal ez a kézirat új életre nem születik” (Aysa, 169.). Kéziratnak természetesen minden kézzel írott szöveg nevezhető, ám azt is tudjuk, hogy modern kori elnevezésként gyakran a műalkotás szinonimája, s ahogy Aysa ezt a szöveget védi, óvja, az nem csak a személyes identitásához köthető szerintem. Ugyanis ha végül nem fontos, hogy csak számomra legyen jelenvaló, hanem, ha megmentem, mások számára is azzá váljon, akkor itt a feltételezett apa műve (amit tán csak maga számára írt) a műalkotás rangjára emelkedik, annak lesz a jelképe, s ezzel rögtön a világállapot ellentéte, az állapot tagadása. Ezt támasztja alá, hogy ugyan az Aysában kevésbé és inkább utalásszerűen, de a két korábbi műben hangsúlyosan említődik újra és újra néhány, az európai kultúra kitörölhetetlen és jelképszerű műve, a Für Elise és az Örömóda, cím és szerző nélkül Monet A roueni katedrális című emblematikus sorozata („A festményeken ugyanazt a templomot látni különböző megvilágításban. A zongorista nem azt mondja, hogy templom van a képeken, hanem, hogy katedrális”, Idegenek, 81.) A Für Elise dallamainál jegyzi meg Aysa (akkor még Anna) anyja, hogy: „Tudod, valamikor én is tudtam zongorázni. Még a Für Elise-t is játszottam. Gyerekkoromban” (Idegenek, 32.). Ha most visszautalok a korábban említett behatárolhatatlan térre és időre, akkor a szöveg által játékba hozott műalkotások egész jól megvilágítják a történet valóságos helyét. De a fókuszálás tovább is szűkíthető, hiszen a Másnapban (247.) olvashatunk egy Megbocsátás című műről, amiről tudjuk, hogy Mészöly Miklós egyik legszebb és legenigmatikusabb prózai műve (de ha nem tudnánk, Petőcz esszéjéből megtudhatjuk: Szemben a tengerrel, 1994), és alapmotívuma, hogy a kisváros feletti mozdonyfüst felhősávja mozdulatlan, állandóan és örökké változatlan. (Ami egyfelől rímel a Petőcz-regény statikusságára, másfelől persze az ott megjelenő világállapot meglehetősen kontrasztos a Petőczéével.) Nagyon hangsúlyosan ide kell sorolnom a Kertész Imrérevaló utalást, sőt konkrét idézetet a Sorstalanságból a „fogolytáborok boldogságáról” (Aysa, 253-254.). És a Másnapban nem nagyon beazonosíthatóan, de mégis lehetőségként előfordul a Máraira való utalás (a Genfi-tó partján), aki a magyar kultúrában, történelmi emlékezetben az emigráció mint olyan jelképes alakja. Ők így a fókuszt Magyarországra is irányítják, de a trilógia szövegének logikája nyilvánvalóan összekapcsolja Beethoven, Monet Európáját Mészöly Miklós, Kertész Imre és Márai Sándor Magyarországával. Ha ezt tudatosítjuk, akkor nem nagyon kell már azzal foglalkoznunk, hogy kiről, miről és hol szól az ének. S persze azzal sem, hogy – ahogy mondani szokás – egy az egyben beazonosítsunk helyszíneket, történelmi időpontokat s egyebeket. Mégis, az, ami a trilógiában (az Aysában különösen) történik, az felveti azt a lehetőséget is, hogy összevessük regénybeli és konkrét történelmi-társadalmi tapasztalatainkat: az idegenek minden kultúrát, emberi létezésmódot elpusztítanak, vagy legalábbis erre törekednek. Petőcz egészen elképesztően érzett rá már majd két évtizeddel ezelőtt is, hogy az eltérő kultúrák találkozása nem mindig békés, elfogadó, befogadó. Esszékötete, Idegenként Európában (1997), amely a témában jobbára az évtized elején született írásait gyűjti össze, meglepően irányítja most a figyelmet nagyon nehéz problémákra. Innét nézve ez a regényfolyam megelőzte a saját történelmét, hiszen azt a kataklizmás állapotot idézi, melyben a mai világállapot létezik. Az nem írói tehetség kérdése, hogy valaki valamit jól lát-e. Elképesztően nagy írók és költők nem láttak az orruk hegyéig, vagy ha igen, akkor annál rosszabb volt a helyzet. Petőcz valami különös érzékkel látta, hogy ami a kilencvenes évek elején Montpellier-ben van, az nemsokára (esszéi szerint évekkel később) Európa-szerte lehetséges. De persze a regénynek ez csak egy olvasata. Engem ugyan erősen irritál az állandó háború és hogy ebben a háborúban hol is állunk, de az említett szerzők és művek megnyugtatnak. Van azonban egy ennél sokkal nyugtalanítóbb kérdése is a regénynek, amit mi magunk, olvasók teszünk fel, hogy ugyanis miért van az, hogy a hős-elbeszélő sehol nem talál otthonra?

Az egész regényfolyam, s különösen az Aysa belső epikai szerkezete azt jelképezi, hogy vannak a gyilkosok és vannak az áldozatok. A regény viszont arra is utal, hogy nemcsak az erőszak elől menekülünk, hanem attól is, hogy valóban magunk legyünk. Petőcz egész munkássága (nem számítva avantgárd műveit) ebből is táplálkozik. Szimbolikusan azért is menekülünk, nem vagyunk önmagunk, mert képtelenek vagyunk az önazonosságra. Úgyis fordíthatnánk ezt, hogy a tőlünk külsőleg idegen hatalommal, fenyegető erővel szemben magunk sem vagyunk képesek felmutatni az identitás erejét, mert sem Aysa, sem társai valamiképpen nem azonosak sorsukkal. A regény így kétféle idegenséget tükröz: azt, amelyet a háborúzó különféle (de lényegében teljesen egyforma) idegenek sugallnak a szemlélőnek, s egy másfajta, belső, mintegy egzisztenciális idegenséget. Aysa személyes története erről a fajta belső menekülésről, otthontalanságérzetről is szól, sőt talán erről erőteljesebben. Jellemző, hogy amikor életében először egy nyugodt helyre ér (a Másnapban), mely védelmet nyújt, onnét is tovább menekül egy idő után. Ezen a ponton kell megemlíteni, hogy mindhárom regény mottója egy-egy Camus-idézet, és mindhárom Gyergyai Albert nem helyes fordításában a Közönyből való, de nemrégiben megjelent a mű új fordításban is, a francia eredetihez hűen, Az idegen címen (Ádám Péter és Kiss Kornélia munkája). A Petőcz-trilógia első darabja már címében is a Camus-mű címével játszik, és a hangsúlyos mottók a regények elején (a bibliai idézetek mellett) végig játékban tartják a trilógia belső feszültségeiben is a Camus által fölidézett idegenségérzetet. Aysa hontalansága ráadásul ismétlés, hisz a történetben szereplő kéziratban valószínűsíthetően édesapja ugyanettől a hontalanságtól, idegenségtől, nagy szavakkal úgy is fogalmazhatnék, létbevetettségtől szenved. Így írja le mintegy Aysának ezt a léthelyzetet: „Az idegenség olyan állapot, amiből csak akkor tudsz kijönni, ha magadat nem tartod többé idegennek saját magaddal szemben. / Az idegenség nem jó, nem is rossz. Önmagában. / De az idegenség önmagaddal szemben, az majdnem tragédia” (250.). A trilógia is, önmagában az Aysa is a külső pusztítás narratív szála mellett erről a belsőről is szól nagy erővel. Nem ad szinte semmiféle feloldozást sem a rombolásban tárgyként való részvétel alól, de az alól sem, ha a hős nem képes harcolni a belső idegensége ellen. Ezért a befejezés nem megváltás Aysa számára, pusztán csak lehetőség „kérése” még egy kis életre.

A mű kilátástalan és szinte értékek nélküli világában azonban, láthattuk, az alkotás, a kézirat mégis megkérdőjelezhetetlen értékként jelenítődik meg, amely így a továbbörökítés, a létezés egy pillanatának megragadásával talán annak értelmezéséhez is hozzájárulhat; mint ahogy teszi az öregember kézirata Aysa sorsával is. És van még egy felemelő momentuma a regénynek: Aysának bevillan egy emléke az egészen kisgyerekkorból (ami a trilógiában egyáltalán nincs ábrázolva), talán apja vállán ül, sétálnak valahova, és Aysa érzi: „Minden gyönyörű körülöttünk” (134.). Talán azért, mert még semmi sem idegen, még önmaga is önmaga. És talán itt érdemes abbahagyni Petőcz nagy vállalkozásának elemzését, azzal biztatva az olvasókat, hogy ezekért a pillanatokért érdemes e nehéz olvasmányt maradéktalanul végigolvasni.