Schubert
GyermekeimnekÜlünk az ember által elérhető magasság szintje alatt két emelettel, de nem valami természeti csoda felé kapaszkodva rogytunk le a kívánt csúcs elérése előtt, hanem mert ide szólt a jegyünk. Ide, a sosem hallott Münchenmusik nevű zenepalota ötödik emeletére, a csúcs a hetedik emelet. Az épület, túlzások nélkül, csoda. Belülről csak fából készült épületelemeket látni: lépcsőket, korlátokat, beltéri ajtókat – sehol egy fölösleges díszítmény, faragvány –, ettől egyszerre van archaikus és nagyon modern sugárzása az épületnek. A koncertterem akusztikai berendezése vitorlákra emlékeztető, hatalmas faelemek és feszített dongák kompozíciója, amely – zenehallgatás közben volt módunk meggyőződni róla – tökéletesen működött: a mi magasságunkból nemcsak látni lehetett a mélyben tevékenykedő zongoristát, de hallani is.
S hogy miért is ülünk ebben az elsőre is otthonos, melegséget árasztó faremekműben? Ezt így, visszagondolva, máig sem tudom megérteni, pedig az egész utazás saját életem darabkáit állítja egymás mellé, álomfénymesszeségből. Ha pusztán a tényközlésre szorítkoznék, ennyi történt: betöltöttem hetvenedik évemet, és a gyerekeim – már maguk is régóta szülők – megajándékoztak egy dossziéval, pontosabban azzal, ami a dossziéban rejtőzött: két hangversenyjegy Münchenbe, a Münchenmusik nevű intézménybe, Daniel Barenboim Schubert-koncertjére; mellette vonatjegyek oda-vissza, szállodai szobák foglalva mindkettőnknek, tehát nekünk semmi más dolgunk nem maradt, csak el kellett utaznunk Münchenbe. Az még mindig a tényközléshez tartozik, hogy meglepetésemben lezöttyentem egy székre; az viszont már a tény és az álomfénymesszeség keveredése, amikor végre felfogtam az ajándék nem hétköznapi jelentőségét, egyrészt, hogy a gyermekeim ilyen mesés ötlettel álltak elő, másrészt, hogy a tény maga milyen emlékképeket állít egymás mellé: Barenboim, Schubert és a két nagy posztumusz szonáta. Mert az ajándék az emlékképektől vált önmagán túlmutatóvá.
Míg el nem következett az ideje, sem az emlékképek, sem az utazás nem kötötték le hétköznapi gondolataimat. Akkor éreztem igazán, hogy most valami rendkívüli történik, amikor már rajta ültünk a vonaton. Akkor észleltem azt a különös jelenséget, hogy a vonatablakból kitekintve nem én látok rá a tájra, a fenyvesekre és a szélkerekekre, hanem az emlékképek kúsznak be a jégvirágos ablakon keresztül. Az első jégvirágos látványban gimnazistaként látom magam, matrózblúzban és sötétkék rakott szoknyában, fehér térdzokniban, ülök egy zongora előtt, és mellettem, ugyanilyen személyiségrejtő egyenruhában Hanna, a legjobb barátnőm, akivel kényszerűségből indultunk az iskolai kamarazenei versenyen. Nem lévén más kamarapartner, a zongoratanárnő kitalálta, hogy játsszunk négykezest, és rögtön adta is a kottát: Schubert Katonaindulója, négy kézre. Egymásra néztünk, elfintorodtunk: ki a fene játszik kamaszkorában Schubertet? – de szorgalmasan megtanultuk. Közben jókat röhögtünk, amikor valamelyikünknek át kellett nyúlni a másik kezén, vagy amikor összeütközött a könyökünk, de hát katonásan megtanultuk és katonásan el is játszottuk.
Akkortájt mi egészen más indulókra masíroztunk: a Madrid határán-ra, a Warszawiankára, az Amuri partizánokra, meg a többi, talán csak a nosztalgia által megszépített munkásmozgalmi dalra. (Nagyon igaza volt annak a haszonleső vállalkozónak, aki felismerte a múltbéli távolság bearanyozó erejét, és két magnókazettán The Best of Communism címmel kiadta ezeket a dalokat: valóban ezek voltak a korszak legjobb emlékei.) Az iskolai verseny első díját nyertük el, egy-egy Schubert-kottát. Amit – ahogy egymásra nézve gondoltuk – soha nem fogunk kinyitni. Így is történt. Pedig éppen akkortájt dívott a Schubert-dalok iránti sznobőrület: Dietrich Fischer-Dieskau tolmácsolásában illett elájulni a Vadrózsára, a Rémkirályra és más pozitív vagy negatív giccsekre.
Az iskolatársak is csúfolódtak, ujjal mutogattak rám: mindenki tudta, hogy én zenében csak a B betűsöket kedvelem, és csak őket vagyok hajlandó játszani: Bachot, Beethovent, Bartókot – és a Beatleseket. (Bevallom, ennek a B betűs sornak a felállítására a Love Story kamaszlány ízlése ihletett.) Ezt akkor nagyon avantgárdnak találtam, és ahol hozzájutottam – iskolában, otthon, kultúrtermekben –, bőszen csapkodtam a „legfülháborítóbbat”, Bartókot. Ezt Námberván nagyon kedvelte, és büszke is volt rám. A harmincéves iskolatalálkozón Námberván egy volt osztálytársa meg is kérdezte: – Rika, te még mindig csak Bartókot játszol? (Ez volt a radnótis becenevem.) Szegény Zoli gyomron vágott a régen hallott névvel, de hát nem tudhatta, hogy az én zongorajátékomban a gimnázium óta hangnemváltás történt.
Avantgárd kamaszéveim első számú áldozatai a szüleim voltak. Anyám kénytelen volt Szundi füldugóval elrekeszteni a hallójáratait, apámnak – és ez irigylendő előnynek számított – botfüle volt, dallamokat nem, és Bartók esetében a konszonancia hiányát sem érzékelte, de a hangerőt annál inkább. Én igyekeztem ezt az igényét kielégíteni.
Schubert mindaddig volt északfénymesszeségben tőlem, amikor egyszer, már jóval a zongorázós korszakom után, kaptam egy telefont:
– Ha átjössz, kapsz egy mandulás pisztrángot.
Imádtam a szeletelt mandulával panírozott pisztrángot, a szokott helyünkön moszkvai mártással, azaz kaviáros majonézzel. De most nemcsak táplálkozási eseményre voltam hivatalos, hanem egy kedves ötletre is: a tányéron először egy lemez jelent meg, Schubert Pisztráng ötösével és egy rátűzött kis zacskó sós mandulával. Eddig az aperitifként tálalt lemezig nemigen szerettem a kvintettet, már csak azért sem, mert az abszolút zene bűvöletében – ez is egyfajta avantgárd póz volt – utáltam a programzenét mint a romantika legnyálasabb találmányát, nem tudván, hogy éppen ez volt a forradalmi tette a klasszikussal szemben, és átfutván hiányos zenei emlékezetemen, azért az eszembe jutott, hogy Beethoven is írt dalokat. De az más: ő B betűs. Azt hittem, hogy csak az elvont, értelemre ható és analízist megkívánó zene az értékes. De az avantgárd értékrendet azonnal kiütötte a Pisztráng. Meg a mandula. Másik programzenéjét, A halál és a lányka kvartettet nem szerettem, a dalt még kevésbé – riasztott a téma. Akkor még nem tudtam, hogy a Schubertet leginkább gyötrő szorongást hallom.
Állítólag az ember hétévenként levedli a bőrét, talán nekem is szükségem volt – ha nem is éppen hétévenként – a bőrrel együtt az ízlésváltásra (és érzelemváltásra) is.
Unokahúgom esküvője forró augusztusban volt, mindenkiről lemállott nemcsak a smink, de az elegáns esküvői öltözet is, oltalomért a templomba menekültünk, ahol legalább tizenöt fokkal volt hűvösebb. A ceremónia részeként felzengett összes sípjával az orgona, majd egyszer csak a sok szólam fölött egy magas, üveghang tisztaságú ének indult el. A darabot nem ismertem, a szövegből rájöttem, hogy egy Ave Mariát hallok, de hogy kinek a megzenésítésében, azt nem tudtam. A szférák zenéje volt.
– Schubert – suttogta énekes sógorom. Ez felért egy hasba szúrással. Ez a tündökletesen fénylő, éteri, emelkedett, áhítatos, de mégis emberi zene: Schubert? Akit én – meggyőződésem ellenére – kezdtem megszeretni? De ez itt már nem puszta megszeretés volt. Szerelem első akkordra.
Ettől kezdve énnálam karácsonykor nem az O, Tannenbaum vagy a Kiskarácsony, nagykarácsony szól, hanem Schubert Ave Mariája, Maria Callas soha újra nem születő hangján.
1978-ban meghalt Ortutay Gyula. Megítélése körül mindmáig viták vannak, de a halál ideiglenesen kibékíti a békétlenkedőket, és bánatos-bús egységbe forrasztja. Ez történt Ortutay temetésén, majd a halála utáni megemlékezésen, a Tudományos Akadémia dísztermében. Sok-sok unalmas, kenetteljes, olykor átlátszóan hamis beszéd után fellépett a dobogóra apósom, Tátrai Vilmos a vonósnégyesével és egy plusztaggal, a csellista Szilvásy Lászlóval. Leültek, huzigálták maguk alatt a székeket, hangoltak, nyöszörögtették a vonót, majd csend lett. És a csendben megzendült a levegő, halálos szomorúsággal árasztotta el a termet; apósom sajátos, deklamáló dallamvezetése mintha fájdalmas panasszal, emberhangon szólt volna, de olyan méltósággal, hogy észre se vettem: csorog a könny a szememből. Egy tétel volt csak, ami után megkérdezték tőlem, hogy rokona vagyok-e Ortutaynak, merthogy sírok. – Neki nem – mondtam csodálkozva –, de annak a fantasztikus hegedűsnek ott fenn: igen. Ilyen kitörésre még soha nem ragadtattam magam. – Mi volt ez a zene? – kérdeztem Szilvásytól, akinek a hangját, hanglejtését sem fogom soha elfelejteni, amikor áhítattal mondta: – Schubert C-dúr vonósötöse, második tétel – és mintha a szeméhez emelte volna a zsebkendőjét. Azóta tudom, hogy nincs drámaibb, szomorúbb, emberpróbálóbb zene a C-dúr vonósötös lassú tételénél. Nem véletlenül szólt ez a zene apósom és anyósom temetésén is. Ha valami nagyon bánt, valami miatt gyötrődöm, mindig ezt hallgatom. És jólesik, ha tudok sírni rá, mert a sírást, mintha szégyen volna, az ember felnőttkorában megtagadja magától.
Már közeledtünk Münchenhez, de – magam előtt is titkolva – tudtam, hogy a leglényegesebb emlékkép még rejtőzik, késlekedik. Össze kell szedni hozzá magamat. Néztem ki az ablakon – már esteledett, a külső világot egyáltalán nem lehetett látni, csak a jégvirágokat. És akkor a sötétből, a jégvirágokon keresztül, becsillog egy kép. Ülök a gimnáziumi osztályterem padjában, valami teljesen érdektelen kémiai kísérletet bámulok, belül röhögve, hogy nyilván megint nem fog sikerülni, és nem elszíneződik a kontrasztanyag, hanem felrobban, mint a múltkor. Akkor váratlanul beállít osztályfőnököm, akit magamban még most is Tanár úrnak nevezek, az óra kellős közepén kihív, és a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondja: – Menj haza, otthon már várnak.
A jelenet annyira irreális volt, hogy látomásnak hittem, és nem mozdultam. A Tanár úr még egyszer szólított, és akkor már valósággá vált a vízió. Nem szólt semmit, hogy miért kell hazamennem tanítási időben, hogy miért vannak munkaidőben otthon a szüleim, miért nem ér rá az a VALAMI délután, ami miatt haza kell mennem. Tehát indultam.
Otthon apám az íróasztal mögött ült, elég sápadtan. Nála már csak anyám volt sápadtabb, aki a vállamat átölelve beültetett egy karosszékbe. Ő maga állva maradt.
– Nos, gyerekem – mondta apám e ritkán használt megszólítását –, mondanunk kell neked valamit, de előbb, légy szíves, vedd be ezt a két Valerianát.
Ismét úgy éreztem, hogy valami látomás részese vagyok. Ők adnak nekem nyugtatót, amitől mindig tiltottak? Még dolgozatírás vagy zongoravizsga előtt is. Anyám tenyeréből kivettem a két sötétbarna drazsét, a számba tettem, és kortyoltam rá a vízből. De egy cseppet sem lettem nyugodtabb tőle. Apám újra megszólalt: – Nos, gyerekem, szomorú hírünk van számodra. (Mi? Hogyan? Szomorú hír?) Kint a Szovjetunióban meghalt Námberván.
Az ilyen helyzetekre mondják, hogy „rám szakadt a sötétség”. Hát rám szakadt. Tulajdonképpen fel se fogtam, amit apám mondott, csak azt éreztem, hogy iszonyúan kalapál a szívem. Az a Valeriana nem sokat segített.
– És mi történt? – próbálkoztam a kérdéssel, habogva, dadogva, szinte érthetetlenül.
– Valamilyen fizikai kísérlet közben baleset érte – mondta apám. De valahogyan nem a saját hangján. Mintha nem ezt akarta volna mondani. Nekem viszont egyelőre ennyi elég volt. Nem sírtam, nem ájultam el, nem is szédültem, csak merev léptekkel bementem a rózsaszínű babaszobámba.
Néhány nap múlva találkoztam Námberván harkovi szobatársával, aki elmondta az igazat az 1964. november 3-án történtekről. Hogy Námberván öngyilkos lett, egy pénzdarabot körbetekert dróttal, a pénzt a szájába vette, a drót két végét egy konnektor két fázisába dugta. – Egyetlen pillanat volt – sírta el magát a szobatárs, aki Harkovban a tárgyalás tolmácsa volt. Megeskették, hogy az igazságot soha, sehol, senkinek nem mondja el, és ő, tudván tudva, hogy mitől lehet és kell félnie, mégis elmondta. Nem tudott volna azzal a szörnyűséggel és a hazugsággal élni. Aztán lassan, akadozva, elbeszélte kinti életüket, hogy miért került sor erre a… És itt nem jutott jó szó az eszébe. Augusztusban utaztak ki, a jobbakat – értsd a magasabb beosztású káderek gyermekeit – a jobb egyetemekre: Moszkvába, Leningrádba küldték, a „csak okos, de nem jó családból valókat” Kijevbe, ahol félig orosz, félig ukrán nyelven folyt a tanítás. Námberván ezt sérelmezte, és levelet intézett a Moszkvában működő magyar KISZ-bizottsághoz, hogy tegyék át őt is valamelyik, csak orosz nyelven oktató intézménybe. A válasz körülbelül ennyi volt (nem szépítgetem): „Kuss, pofa be, mert leküldünk Harkovba, ott csak ukránul tanítanak.” Emellett állandó rendőri felügyeletet kapott, nem engedték a városon kívül, nem látogathatta a barátait, és még karácsonyra sem engedték haza. A körülmények mind ellene szóltak: éppen egy éve volt a Kennedy-gyilkosság, éppen akkor, 1964. október 14-én váltották le Hruscsovot, és Námberván fennhangon tett hitvallást Hruscsov mellett, a szobájukban, ahol négy magyar diák lakott együtt. Másnap Námbervánt előállították, és számon kérték rajta előző napi kijelentéseit. Ő először azt hitte, hogy vamzer van köztük, kezdett is veszekedni velük, de aztán együtt megtaláltak három lehallgatófejet: egyet a mosdóban, egyet a vécében, egyet a lámpabúrában. Námberván Harkovba való száműzése óta amúgy is depressziós volt: az esőben sétálva József Attila korai öngyilkosverseit olvasta fennhangon, de ez nem tűnt fel senkinek: szinte valamennyien depressziósak voltak.
Én pár nappal később postán megkaptam az öngyilkossága napján írt levelét, amit a Belügyön feltéptek és visszaragasztottak, de jól láthatóan, hogy lássam: olvasták. Sokat nem érthettek belőle, mert ennyi volt: „Kedves Rika, üdvözöllek téged, valamint a Simont.” (Ez volt az igazgatónk, aki harmadév végén, érettségi előtt kidobta az iskolából, mert nem volt öltönyben az évzárón. Hát hogyan lett volna, amikor nem is volt öltönye? Óraműszerész anyja egyedül nevelte.) „Ne mondd meg neki. Eszedbe ne jusson kijönni ebbe az országba.” Merthogy azt beszéltük meg, hogy egy év múlva utána megyek. Az aláírás: „Nem értelem, nem érzelem, csak biológiai tény.” A levél dátuma: 1964. november 3. Námbervánnak különleges érzéke volt a matematikához, szerette is a számokat, és hitt – megrögzött materialista meggyőződése ellenére – a számok mágikus erejében. Pontosan kiszámolta: ha a születése 1946-ban volt, halála e számok megfordításakor kell, hogy bekövetkezzék: 1964-ben. Szépen lekerekített életet hagyott maga után.
Eddig jutottam a tolmács fiú elbeszélésének felidézésével. Ő maga hónapokig itthon maradt, ideggyógyintézetben kezelték.
A hír vétele napjának délutánján senki nem szólt hozzám, be se jöttek a szobámba. Énbennem önbüntetési gondolatok keringtek, mintha felelős volnék Námberván haláláért. Meg akartam vonni magamtól mindazt, amit szerettem, és magamra erőltetni mindazt, ami teher volt. És fogadkozni kezdtem:
– Soha nem ülök le többet zongorázni.
– Soha nem megyek többet korcsolyázni.
– Soha többet nem biciklizem.
– Mindig fekete pólóban fogok járni.
– Vállalom, hogy mindennap felhozom a brikettet a pincéből.
És így a végtelenségig. Az utolsó fogadalom ez volt:
– Soha többet nem fogok fiúra nézni.
Ezeket az önbüntetéseket beírtam titkos naplómba, ezen dolgoztam egészen későig. Úgy tíz óra tájban csöngettek az ajtón. A többiek már mind lefeküdtek, így én ugrottam ajtót nyitni. De előbb a rácsos kisablakon néztem meg, ki csöngetett ilyen szokatlan időben. A rácson keresztül megláttam a Tanár úr arcát; hosszú, hullámos, ősz haját kabátja hajtókájára fújta a szél, kabátja nyitva volt. Az éjszakázástól mindig piros szeme most mintha még vörösebb lett volna. Nem is köszönt, a rácson át benyújtott nekem egy kottát, és csak ennyit mondott:
– Talán a szenvedésnek is van valami értelme. – Nem várt válaszra, elment. A kottába csúsztatott szürke lapocskán lila tintával írva is elolvashattam ezt a mondatot. És csak aztán néztem meg a kottát. Schubert: Zongoraszonáta, opus posztumusz. B-dúr, D 960. Editio Peters.
– Már hányadszor üt meg elementáris erővel Schubert? – dörmögtem magamban: a szobámban a naplóm a fogadalommal, hogy soha többet nem ülök zongorához, most meg itt ez a kotta, a Tanár úr ajándéka, kicsit piszkos, kávéfoltos, nyomokban cigarettahamutól szürke, de hát Ő játszott belőle, és úgy adta a kezembe, mint egy kategorikus imperatívuszt: Tanuld meg!
S hogy miért éppen ezt adta, miért éppen ezt kell megtanulnom, arra akkor jöttem rá, amikor hosszas nyűglődések, dührohamok, zongorafedél-lecsapkodások közepette végül sikerült megtanulnom. Ez volt Schubert utolsó műve. Utolsó szava a világhoz.
Kedvenc költőm, Orbán Ottó egyik legszebb verse, amit ő is már nagybetegen írt Vas Istvánnak, Schubertről szól: „Schubert dalában, Schubert dallamában, / drága barátom, bizony, a halál van…” Ezt üzente nekem a Tanár úr, mintegy harminc évvel korábban, ezzel indított útra, hogy később, beljebb kerülve az általa is legmagasabb rendűnek tartott művészetekbe, érezhessem: a Tanár úr, Schubert, Vas István, Orbán Ottó – szépen gyülekeznek itt körülöttem, hogy ne engedjék elhagyni a zenét, ami az embernek magányában, légszomjában az egyetlen vigaszt tudja adni.
Ezt üzenték a jégvirágok.
Megérkeztünk Münchenbe, megkerestük a Münchenmusikot, fellifteztünk az ötödik emeletre, és onnan hallgattuk régi-régi kedvencünk, Daniel Barenboim előadásában a két posztumusz szonátát. Gyerekeim tudták, hogy a D 960-as B-dúr kottája megvan nekem, játszottam is, meg hogy kitől kaptam – az alkalmat persze nem mondtam el. Ezért választották Barenboim hatalmas műsorából éppen ezt a koncertet.
A B-dúr volt a koncert második felében. Az első puhán megütött pianónál éreztem: otthon vagyok. És ezzel az otthonról indulással vitt előre a zene lassú hullámverése a mű végéig, a megérkezésig, ahol már csak hűvös, friss levegő és magány van. Ebbe a magányba érkezett Barenboim, aki tudta, hogy ebből a végletes magányból már nem lehet ráadást adni. Tudta, hogy ez az a semmi, ahová elkísérte évtizedekkel ezelőtt, húsz év együttélés után, fiatal, negyvenkét éves feleségét, kamarapartnerét, a zseniális csellista Jacqueline du Prét. S habár visszajött ötször, nemesen, méltósággal, eleganciával, hogy meghajoljon a közönség előtt, ráadást nem tudott, nem akart adni. Az utolsó meghajlás után rezzenetlen arccal kiment, és becsukta az ajtót. Rázárta az ajtót arra a dermesztő magányra, amit felidézett a teremben.
Vissza a tetejére