A Lumpenprolik; A színek kiöntése; Harc a Nagy Törpével
A LUMPENPROLIK
Sarkon fordulnak tőkétlen hatalmak,
bár nincs is rá se rossz, se jó okuk.
Ma Ázsia hajtja őket a falnak,
szájába tömnek egy-két kis falut.
Egy nyál az ember! Legfeljebb zabálás –
megbúvó putrisorra rálehel
a marmonkanna sárga szája. Hálás
alkoholfelhő lop bennünket el.
Főtt záptojás a város kényes része:
a szeméthegyek gombjához az ing.
Az üres telek azt sziszegi: Félsz-e?
A romlott porból főtt fagylalt nyalint
vissza, de az álhíreket beszopják
a sugdolózó informátorok,
itt élünk sincs. Ítéletünk ránk fogják
a soha el nem érkező korok.
Itt élünk ki minden nemlétbe málló
ösztönt, vergődik hamis tudata.
Miránk a lumpenproli szó találó,
cincog a bankkártya: a pénz szava.
Reklámújság az asztalon ma chipsszel,
tévézés közben kihagy az agyunk –
nincs globális felmelegedés, hidd el,
vagy majd egy légkondit bekapcsolunk.
Testvér és migráns jár a zajban erre,
drogos botlik, kölyök szexfilmbe les,
hasad az ég, és jól szolizott melle
nem több az űrnél, így tökéletes.
Kiveszünk mi. Ki vesz ki minket törten
a semmiből? A tudathasadás.
Utcánk határát kordon zárja körben:
megkezdődött a kilakoltatás.
De – elvtelenkék! – ez nem a munkásság
része, csak elterül szavak között.
Megígérték: s most a sírunkat ássák!
Ki mondhatná, hogy ezért üldözött?
A történelem dobócsillagára
így néz nagyot tévedve a világ,
míg máshová költözött üres gyárba
hordja be termelni az éjszakát!
A SZÍNEK KIÖNTÉSE
Az ember végül betonos,
mohától síkos kőre lép,
tapogat, talpa otthonos
a létezésben, bár cseléd.
Én is így indultam, csapás
csapás után támadt nekem.
Motorosfűrész-ugatás
fut a diófa idegen.
Egy sámli árnyán ül szinem,
az arcom sápatag marad,
a félelmem kivetitem,
és testet ölt egy pillanat.
HARC A NAGY TÖRPÉVEL
Megölt a kecskefejű nagyúr
előttünk simán valakit,
a kecskefejű törpe gyilkolt:
tudta, ezzel ránk haragít
mindenkit, és átalakít.
Átalakít minket az undok,
a balsorsunkon nevetett.
„Felejtsétek el, kik vagytok” (súgta),
Meglékelte a fejeket.
Nem tudjuk, hogy ki lehetett.
(Vad gátlások menekültjének
lát talán?) De föltápászkodtam.
A zúgó élet volt a hangomban,
a zúgó halált letagadtam
a rosszakhoz zuhantamban.
„Engem egy rágalom megölhet,
nekem rágódnom nem szabad
a más bűnein, baján, gondján,
de föltámaszt egy pillanat,
bár még az ég is lent marad.
A te szakállad se kecskeszakáll,
az én belsőm autógumi.
Az én szivem valami állat:
dobogását jól hallani.
Vele a világ is megáll.
Az én múltam sodorja a Duna,
nem hullát visz, de életet,
ismerős nap, ismerős korok,
a vízen sok palack lebeg,
sirály köröz a víz felett.
Az egész világ rajtam röhög,
minden régi felém ugat,
vad kutyák kint a partokon,
már nem irigylek másokat
a pénz vagy az arany miatt.”
Ránk mekegett a vidám kecske.
De valaki megfejte. A habok
kacagva zúgtak a sajtárba:
Gonoszságod meggondolod?
És összesúgtak rólunk a habok.
Mindent összecsaptunk. És remegett,
aki fogta a kezemet.
Léptem, kivártam. Mindhiába.
A bűn lecsengett. Kivetett
egy előre megírt ítéletet.
Ezer reggel múlt ötszáz estre,
a lelkifurdalás kihull
belőlünk, mint plüssmackóból a kóc,
elfelejtjük egymást, és elcsitul
itt belül a kecskefejű nagyúr.
Vissza a tetejére