Még egy remake
(Mikszáth Kálmán: Bede Anna tartozása)(A film világában remake-nek mondják, amikor egy régebbi filmalkotást, egy régi sztorit mai környezetbe helyezve, mai figurákra aktualizálva újraforgatnak. Az Eső 2016. őszi számában megjelentettem két remake-et. Most kísérletet teszek egy Mikszáth-klasszikus újraforgatására.)
A parkoló nem esett messze az autópályától, mégis annyira elhagyatottnak és mindentől távolinak tűnt, hogy akár forgatási helyszínként is lehetett volna használni egy amerikai road movie-hoz. Az aszfalt repedéseiből gyomok türemkedtek elő, fölfestésnek nyoma se volt, a beton szélénél fölállított padokból csupán a talp maradt, a léceket elhordták rég, a parkolóhoz csatlakozó mellékúton pedig legföljebb elvétve suhant el egy-egy autó – azok is úgy igyekeztek, mintha örökre maguk mögött akarták volna hagyni még a környéket is. Valahonnét a távolból harangszót sodort erre a nyári szellő. Annál azonban sokkal harsányabbnak bizonyult a ki tudja, honnét idekeveredett, hirtelen támadt trágyabűz, amelyet érezvén a lányok – mintha összebeszéltek volna –, egyszerre kezdtek fintorogni és az orrukat befogva káromkodni.
A parkolónak az úttól legtávolabb eső sarkánál kőrisfa állt, annak árnyékában kerestek enyhet a hőség elől. Egyformán öltöztek (rövid, testre feszülő topba, miniszoknyába, tűsarkú cipőbe), és mindegyik olyan erősen kisminkelte és kirúzsozta magát, mintha szereplésre készülnének. Igazából arra is készültek. Ugyanakkor meg lett nekik mondva, hogy az út hosszú lesz, ennek megfelelően öltözködjenek. Nyafogásnak helye nincs, akinek a lábát már most feltöri a cipő, testébe pedig túlságosan bevág a ruha, az viselje a következményeit. Lesz még épp elég alkalmuk tűsarkakon, miniben imbolyogni az út szélén, legalább addig vehettek volna valami kényelmeset.
– Nekünk ez kényelmes – replikázott az egyik lány, aki mindjárt a gyülekező elején kitűnt cserfességével. – Különben is, nincs másfajta ruhánk.
Azután csípőre tette a kezét, és olyan kihívóan nézett a magasabb férfira, mintha máris kuncsaftokkal lenne dolga.
Miután túl voltak a bemutatkozó morgáson, a két férfi a lányoktól kicsivel távolabb, a mikrobusz mellett maradt. Mintha őket nem zavarta volna a tűző nap, mintha a nyitott ajtónál a kocsiba bedobált csomagokat akarnák őrizni – ki tudja, ki elől, talán egymás elől is –, vagy mintha tudatosan távol akarnák magukat tartani a lányok locsogásától. Bár egyikük szembetűnően magasabb volt a másiknál, igazából ők is teljesen egyformán néztek ki: kigyúrt test, kopasz fej, izompóló, farmer, övtáska, sportcipő. A magasabb gyűrött papírlapot tartott a kezében, időnként ránézett, majd a lányokra pillantott. Ám akárhányszor vetette össze a kettőt, a névsor és a létszám nem stimmelt.
A magasabb az övtáskájába nyúlt, előhúzta kéttenyérnyi telefonját a bankjegyköteg mellől, és megnézte, mennyi az idő.
– Még öt percet várunk. Nem állhatunk itt ítéletnapig. Ezer kilométer mégiscsak ezer kilométer.
– Ja – helyeselt az alacsonyabb.
A magasabb hegyeset köpött a mikrobusz mellé.
– De ha visszajöttünk, számolunk vele. Azért ez nem így megy. Legalább böfögjön valamit, hogy nem jön. Már ha merészeli megtenni.
– Nem hívod föl megint? – kérdezte az alacsonyabb.
– Minek? Ki van kapcsolva.
– Írjál neki Messengeren.
– Nem vagyunk ismerősök. Különben se jelölgessen be engem senki. Csak akit én akarok.
A harangszó elhalt, csupán a lányok csiviteltek kitartóan a fa alatt. A trágyaszag, akár egy paplan, betakarta a parkolót.
Aztán föltűnt egy bicikli. Éppen az ellenkező irányból érkezett, mint ahonnét a parkoló mellett elsuhanó autók szoktak jönni. Nyikorgó, öreg járgány volt. Lassan közeledett, messziről látszott, hogy nem lehet gyorsabban hajtani, aki rajta ül, annak így is nagy erőfeszítésébe került a tekerés.
A magasabb homlokához emelte kézfejét.
– Ő az? – kérdezte az alacsonyabb.
– Talán.
– Nem ismered?
– Honnan a fészkes fenéből ismerném? Még nem találkoztam egyikkel se. Én csak a sofőr vagyok. – Enyhültebben tette hozzá: – Kettőt ismerek. – Anélkül hogy odanézett volna, a lányok felé bökött: – Azok falumbéliek.
Addigra a bicikli odaért a parkolóhoz. Vézna, alacsony lány hajtotta. És olyan fiatal, hogy amint közelebbről meglátták, a két férfinak megnyúlt a képe. Ugyanarra gondoltak mind a ketten: ennyi idősen nem lehet idehaza se dolgozni, nemhogy odakint. Ha megtalálják a rendőrök, úgy hazapenderítik, lába se éri a földet.
A lány a mikrobusz mellett leszállt a bicikliről. Lihegett, kövér izzadságcseppek folytak le sovány arcán, elkenve a vastag festéket. A magasabb azt nézte, hogy ez is ugyanúgy öltözött, mint a többi. A szoknya és a top viszont esetlenül állt rajta. Mintha soha nem hordott volna ilyet.
– Név?
– Bede Anna.
A magasabb bólintott, majd egy rövid, tompa ceruzával pipált a lapon.
– Dobd be a táskádat. Késtél.
A lány hátán lapos hátizsák fityegett. Az ölébe vette, és hol a mikrobuszt, hol a betonra lökött ócska biciklit nézte.
– Mire vársz még? Már csak rád vártunk. Nem a szomszéd városba megyünk. Még csak nem is a szomszéd országba.
– Igazából én nem a Bede Anna vagyok. – Ahogy mondta ezt, a lány hangja megremegett.
A magasabb összehúzta a szemét.
– Akkor meg kicsoda? – Hangjában ott volt a neheztelés: „Szórakozol velem?”
– A húga vagyok. A Bede Erzsi. A nővérem helyett jöttem.
A magasabb megint a papírt nézte. Azt a részt, ahova az előbb a pipát tette.
– A nővéred az Anna?
– Igen.
– És miért nem ő jött?
– Mert a múlt héten meghalt.
A magasabb fölnézett a papírból. A lány arcát fürkészte. Nem tudta eldönteni, hogy még mindig az izzadság sötét csíkjait látja-e, vagy azok már a könnyekéi.
– Te miért jöttél helyette?
A lány kerülte a tekintetét. Úgy hadarta egy szuszra:
– Anyám azt mondta, hogy jöjjek. Mert az Annának tartozása volt. Azt akarta ledolgozni. Az rángatta bele az egészbe, akivel múlt héten balesetezett. Amaz életben maradt. A nővérem meghalt. De a tartozása maradt.
A magasabb az alacsonyabbra nézett. Az alacsonyabb nézésében ez volt: „Tőlem ne kérjél tanácsot.”
– Induljál szépen haza – mondta a magasabb az eddiginél csöndesebben.
A lány végre ránézett. Tekintetében benne volt a kérdés.
– Jól hallottad. Induljál haza.
– Nem kell menjek?...
– Nem kell.
– Na és a tartozás?
– A tartozás el lesz rendezve.
– Anyám mérges lesz…
– Mondd meg anyádnak, hogy a nővéred nem tartozik senkinek. – A magasabb egy pillanat szünetet tartott, aztán javította magát: – Ti nem tartoztok senkinek.
– De hát anyám azt mondta…
– Ami volt, volt. Nem kell foglalkozni vele. – Krákogott. – Majd én… Majd ha visszajöttem, elrendezem… Megbeszélem velük.
A lány megint hol a mikrobuszt, hol a biciklit fürkészte.
– Na mi lesz? Húzzál már! Dolgom van. Eszem ágában sincs rád fecsérelni az időmet.
A lány visszakanyarintotta magára a hátizsákot. Lehajolt a bicikliért.
Néhány pillanat múlva megint a nyikorgás hallatszott. Ezúttal távolodóan.
– Szóljál nekik – mondta a magasabb.
Az alacsonyabb elkurjantotta magát.
A magasabb lehúzta a névsorból Bede Anna nevét. Kinyitotta a mikrobusz elülső ajtaját, beült a kormány mögé. Beindította a motort. A visszapillantó tükörből figyelte, ahogy a lányok közelednek. Arra gondolt, légkondi helyett indulás után is letekerve hagyja az ablakokat. Legalább addig, amíg ki nem szellőzik a trágyaszag.
Vissza a tetejére