Átokkalendárium
I.A január sodródni kezd,
ahogy feltűnik, mint egy pehelykönnyű pók.
Egyből látszik, hogy kaszája van.
De ha a sámlit felemeled, a legkisebb légáram is
úgy löki meg, hogy nem tudod, él-e.
Talán szalad. Talán a porral együtt
hajtja a gyenge örvény. Rézkarcba vésnéd,
ahol a póklábat nem mozdítja sem a pók,
sem a leheleted. Mikor közelebb hajolsz,
és szemmel követed. Legyen az évszak
szétfoszló címerállata. Vagy a január maga.
Játssza el, hogy él. Semmi nem szúr.
A szellő se szél.
VII.
Tudod, hogy mindennek értelme van.
Órán is azért gyakorlod a kislabdadobást,
a gerelyhajítást, a medicint,
hogy ha anyád öreg lesz,
behajítsd a Napba a gennyes karosszéket.
X.
Amíg a vonat az alagúton átfut,
nyitott szemmel nézel a félpercnyi sötétbe,
és első látásra beleszeretsz. Pedig annyira
kiszámított, mint a sör, a perec vagy a szidásra
szánt idő, ha mindenkinek jut. De a telefon
fényével hiába keresed, nincs olyan kéz,
amelyik a sötétet arconként osztja szét.
Inkább azt keresd, amelyik lassan hajtotta le
a társasjáték fedelét. Mintha csak azért tette
volna, hogy a homályt a dobozba kimérje.
Na és te? Te hogyan tehetnél a homály kedvére?
Ha gonosz képeket találsz ki, tavasszal
levágom az ujjad, és visszavarrom ősszel,
ha még egyszer leírod, hogy sötét. A vonat,
mint egy nyílt törés után a túl laza csont,
már kiáll a hegyből. A háttere kék.
Vissza a tetejére