Selyemfonó, szerelemgyár
(Almeríában, június kalendáján)regényrészlet
Hákim, az ezermester nem panaszkodhatott. A fényességes Al-Zadzsr minden percére, minden gondolatára igényt tartott, maga mellett tartotta az udvarában, és elhalmozta feladatokkal. Ő aztán nem elmés játékszereket, halhatatlanná tett pókokat és más haszontalanságokat várt tőle, hanem a Tökéletes Város alaprajzát, szennyvíz- és csatornahálózatának térképét. Egy városét, amely tökéletes katonáknak ad életet, és amelyet a halandók csak egyetlenegyszer láthatnak életükben. Mert ide senki sem térhet vissza: hiszen a város polgára vagy a falai között, vagy a harcmezőn áldozza fel az életét. Ifjan belehal a munkába és gyerekszülésbe, vagy hadba vonul a többiekkel.
A Tökéletes Város, amely rengeteg fiatalnak ad otthont, miközben maga is örökifjú anyaként virágzik.
De a rovarok életét buzgón tanulmányozó Hákim nem a hit vagy a szerelem, hanem a szakadatlan munka varázserejében bízott. Hát nem a tétlenség minden bűn melegágya? Nem a fáradozás szabadít meg az öngyűlölettől, a hasztalan melankóliától, az emberi faj legártalmasabb szokásaitól? Nem télen, a nagy munkák szüneteiben a legcsüggedtebbek a parasztok?
Ezért gondolta Hákim, hogy csakis egy gondosan kialakított gyár, a szakadatlan munka, a pontosan és előrelátóan megtervezett gyereknemzés szabadíthat meg a szenvedéstől egy kis helyre zárt embertömeget. És hogy további ihletet nyerjen, eldöntötte, hogy Al-Zadzsr kíséretében minél előbb megtekinti a híres manufaktúrát és a selyemgombolyítóban élő, híres ezerkezű lányt.
Almeríában, a tengerparton épült rabszolgavárosban már évtizedek óta működtek a szlávok iskolái, laktanyái, selyemműhelyei. De eddig nem akadt senki, aki a sok előremutató kezdeményezést valahogy összefogja.
– Na, majd meglátjuk, hogy mire megyek én – dünnyögte Hákim Al-Zadzsr katonáinak.
Június elején egy egész kis küldöttség várt a nagyvezérre és Hákimra, valamint további negyvennégy személyre.
De a reggel óta gyengélkedő nagyvezér egy kicsit lemaradt. Pedig a műhely kapujában már hajnal óta ott sorakozott az összes felelős: a selyemgombolyító vezetője, a selyemgombolyító vezetőjének a helyettese, a helyettes beosztottjai, a beosztottak titkárai, a titkárok tanoncai.
Az állami selyemműhely vezetője nyilván napok óta készült a szónoklatára.
– Allah nagy feladatot ró az asszonyokra – kezdte. – És nem várja mindegyiküktől, hogy selyempárnákon páváskodjék, vagy a méhében melengesse a jövendő harcosokat. A kaptárban sem az minden méh dolga, hogy életet adjon: vannak, akiknek az a feladatuk, hogy kiszolgálják a többieket.
Hákim bólintott. Már alig várta, hogy megpillanthassa a dolgozó méheket.
De a selyemgombolyító vezetője úgy érezte, hogy a várakozás unalmát csak egy újabb fejtegetés űzheti el.
– Az emberek nagyravágyástól szenvednek, és reggeltől estig önnön fontosságukról képzelegnek. Aki gyárat alapít, erről se feledkezhet meg: a legjelentősebb tétel a rabszolgák fegyelmezése. Márpedig oda a bevétel, ha a munkásaidat éjjel-nappal őrizned és büntetned kell.
A helyettesek, a helyettesek beosztottjai, titkárai, tanoncai engedelmesen bólogattak.
– A jó munkásokat ki kell képezni, mint a katonákat. És semmi sem töri meg jobban az akaratot, mint a serdülőkor előtti erőszak! Nemcsak a testüket törik össze, hanem a nevüket is, és ez után a lányok békések lesznek: nem ábrándoznak, nem feleselnek, csak sodorják a selyemszálakat. A vendégeink persze azon is csodálkoznak, hogy a szövés-fonás-gombolyítás mennyire nem igényel teret, hogy elférünk egy ilyen kicsi helyen, hiszen nem szükséges egy selyemgombolyítóhoz kertet, fürdőt, konyhát, tánctermet, hálószobát építened. Az a legtakarékosabb, ha a rabszolganők a kádak vagy a szövőszék mellett alszanak, és egy percet sem vesztegetnek el mosakodással vagy tereferéléssel. Persze nincs kellemes szag egy ilyen műhelyben, no de melyik vevő mondja meg, hogy egy vég selyem mennyi izzadság, szenvedés árán született?
Udvarias nevetés hallatszott, és végre-valahára a mindig lemaradó Al-Zadzsr is feltűnt a kíséretével, inasokkal, titkárokkal, írnokokkal, testőrökkel. De vajon mióta szokása az emír jobbkezének, hogy egy megbeszélt találkozóra ennyire nyúzottan érkezzen?
Nincs-e Al-Zadzsrnak valami titkos betegsége?
Hákim semmit sem kérdezett, csak örült annak, hogy az elengedhetetlenül szükséges fontoskodás, mosolygás, üdvözlés után beléphettek a kör alakú, vályogból vert terembe.
Mintha egy állat gyomrába ereszkednének, olyan elviselhetetlen volt a bűz.
A selyemgombolyító vezetője ünnepélyesen rábökött a forró kádak között egymásba gabalyodó lánytestekre.
– Nézzetek csak körül, testvéreim! Hallgassátok csak az éneküket! Nem igaz, hogy éjjel-nappal sírdogálnak Allah gyermekei! Boldogok a mi lányaink, hogy az erőszak után kaptak még néhány évet, és ezt igyekeznek is a legodaadóbban megszolgálni.
Nem halkította le a hangját, mert Allah gyermekei, a félmeztelen, izzadt kislányok nyilván egy szót sem beszéltek arabul.
– A mi szorgos pókjaink vagy méhecskéink két-három évig maradnak életben, addig együtt esznek, együtt isznak, együtt alszanak, egyszerre véreznek. Ahogy egy tenyérnyi selyemszövethez sok-sok egymásba csavart szál szükséges, úgy a jó manufaktúrába is kell a rengeteg összekapaszkodó kéz és tekintet. Amúgy meg hova kívánkoznának ezek a szegény gyermekek? – és színpadiasan megint körbemutatott a szövőszékek előtt kuporgó lányokon.
Hákim már tudta, hogy minden gondos selyemgyáros átvág egy ízületet vagy inat a lányok bokáján, nem mintha élve elhagyhatnák a műhelyt, hanem hogy érezzék magukat a selyemgyár tökéletes, eleven részének, higgyék azt, őket is a bugyborgó üstök, hatalmas szövőszékek tartják életben.
A gyereklányok ugyan külön-külön nem mondhatók szépeknek, de mint a műhely vezetője nevetve mesélte, ennek a lélegző selyemgombolyagnak a költők már számtalan misztikus költeményt szenteltek.
Ám nemcsak a sevillai vagy granadai misztikusok, hanem Hákim, a cádizi ezermester is eksztázisban figyelte a párás hőségben kavargó, nedves selyemgubókat gombolyító lánytesteket.
Könyökök, vállak, kezek. Könyökök, vállak, kezek.
Odaadó, szeplős arcocskák.
És hozzá még ez a szövőszék mellől felhangzó bárgyú, szláv dalocska! Szomorkás ballada a fiúról, aki elindul nyájával a hegyekbe, de hű kedvese engedelmesen várja.
– Micsoda tökéletes női beteljesülés! – suttogta.
A selyemműhely vezetője azt hitte, a cádizi vendég, Al-Zadzsr tanácsadója, a neves ezermester is azért szorítja az arcához a zsebkendőjét, mert émelyeg a bűztől és a forróságtól. Pedig Hákimot a hamisan összekapaszkodó hangok, a tökéletes engedelmességgel mozgó lánytestek olyan mámorossá tették, mint cádizi műhelyének szitakötői.
– Gyönyörűek – hebegte. – Nem láttam még ilyen tökéletes emberi lényeket.
A bőbeszédű főnök, a forróságtól szédelgő tanoncok és segédek, sőt még Al-Zadzsr katonái is azt hitték, félrebeszél.
A könyökénél fogva kituszkolták, és odavezették az olajfák közé, a műhelyből izzadtan kitántorgó, a szívét masszírozó Al-Zadzsr mellé.
A nagyvezér, aki még annál is sápadtabbnak látszott, mint pár órával ezelőtt, úgy érezte, magyarázkodnia kell:
– Tudom, tudom, nem éppen felemelő látvány, kedves barátom, de ez a szörnyűséges műhely napi ötezer dirhemmel gazdagítja a kincstárat – suttogta egy hőségben fuldokló olajfának vetve a hátát. – Míg ezek a kislányok innen nem szabadulnak élve, addig északon azt hiszik, óriáspókok fonalából vagy szűzlányok könnyéből szőjük a kelméket. Azt csak mi tudhatjuk, hogy a selyemfonalakból kibomló virágok mennyi türelemből és alázatból születnek.
Hákim nem akart versenyre kelni a nagyvezér ékesszólásával.
– Tökéletes gépezet – suttogta megrendülten.
Vissza a tetejére