A sejk verme
– Hol van a gabona, amit hoztál?– Későn értem oda, már nem osztottak.
Egy héten keresztül elkerülte a tekintetemet.
A nyolcadik napon anyámmal üzente, hogy másnap menjek le vele a völgybe. Már kora reggel a ház előtti kövön ültem, és vártam rá. Ahogy kilépett, felálltam és követtem. Ügyeltem, hogy ne kerüljek a periférikus látókörébe. A dombok közötti utat választotta. A vékony gyalogösvény úgy tekergett előttünk, mint egy kígyó. Egész úton azon tanakodtam, hogy vajon miről fog velem beszélni. Amikor odaértünk a hegyoldali vékony, hosszúkás alakú földünkhöz, leült egy szikla peremére. Én is mellé ültem. Mindketten egy irányba néztünk: szomjas, kiszáradt, eltört kukoricaszárakat láttunk magunk előtt.
– Tehát későn értél oda, fiam?
Mintha egy héttel visszaforgatta volna az idő kerekét. Hiába reméltem, hogy túltette már magát ezen, ahogy a szomszéd gyerek apja. A szomszéd gyerek szintén lekéste az osztást, hisz vele játszottam, együtt dobáltuk a madarakat a meztelen fákon. Az ő apja aznap volt mérges, de másnap már nem. Én is reménykedtem, pedig tudhattam, hogy az én apám másmilyen. Vívódós fajta. Ezt anyám mondta nekem egyszer. De hát a remény sokszor nem a valóságból, hanem egy másik reményből indul ki.
A kérdésre nem volt válaszom. Nem mertem felé nézni, inkább előreszegeztem tekintetemet, a semmit bámultam, kiszáradt, törött kukoricaszárnak éreztem magam.
– Az is jó lehet, hogy későn értél oda.
A semmiből nyertem új életet. Mint amikor a kivégzés előtti pillanatban szólnak a hóhérnak, hogy a király amnesztiát hirdet. Valóban van úgy, hogy egy megkönnyebbülés édesebb és váratlanabb annál, mintsem hogy ezt rögtön elhiggyük. Óvatos örömmel és értetlenséggel fordultam apám felé. Láttam, hogy ő is az arcomat fürkészi. A tekintetét most nem fordította el, mint azt egy héten át tette.
– A sejk abból gazdagodott meg, hogy ilyen-olyan ürügyekkel kisajátította sok ember földjét. A mostani éhínséges időben is sok földet vesz majd el potom pénzért vagy kevéske gabonáért. Az apám földjeit is így vette el: rábeszélte beteg dédapádat, hogy ő lehessen a fia gyámja. A gyámság idején – a nevelés fejében – megszerezte magának a legjobb földjeinket. Azt mondta, hogy apám sokat betegeskedett, s egy vagyont költött rá. A falu öregjei igazolták ezt neki. A sejk ilyenkor a másokéból ad nekik alamizsnát. A vermeiben a mi földjeink termése van bezárva, a gabonaosztással hamis köntösben díszeleg.
Sok minden tükröződött apám arcán: egyszerre volt gyerek és felnőtt, kemény férfi és kegyes apa, dühös és szomorú; olyasféle vonásokat fedeztem föl rajta, amiket addig soha.
– Sokáig vívódtam, mire megkértelek, menj el a sejkhez gabonaosztásra. Csakis miattad és a testvéreid miatt tettem. Éheztek, nélkülöztök, én pedig tehetetlennek éreztem magam. Ha nem is könnyen, de muszáj volt a büszkeségemet és hiúságomat visszafojtanom.
A „visszafojtanom” szó után nem mondott mást. Szenvedtem a csendtől, ami körülvett minket. Ez a csend engem fojtott meg. Apám ilyen csendjével még nem beszélgettem. Azon tanakodtam, van-e még mondanivalója, amelynek kimondására ilyen sokáig készül.
Esetleg tőlem várja, hogy megtörjem a csendet? Mondjak valamit, amivel biztatom, vagy ígérjem meg, hogy felnőttkoromban visszaszerzem a földjeinket? Esetleg azt, hogy soha nem választom gyermekeim gyámjának a sejket? Ha az élet úgy hozná.
A csendet nem törtük meg, viszont hirtelen rettentő hangok rázták meg a völgyet és a levegőt. Megijedtem. Apám nem mozdult a hangra, a fejfedőjét igazgatta csak, de a szeme be volt csukva. Néztem balra és jobbra, előre és hátra, de nem láttam semmit. Hirtelen megtaláltam a szerepemet. Felálltam, mint egy férfi, és figyeltem. Újból jöttek a hangok, s én sebesen forogtam a magam tengelye körül, hogy a hangok forrását kiderítsem; de azok felülről, az égből jöttek. A levegő felső rétegei zavarosak voltak. Egy idő után néhány szégyellős esőcseppet éreztem az arcomon, de emlékeimből tudtam, nemsokára úgy ömlik majd, ahogy a nyári eső szokott megeredni a hegyek magaslatain. Először a kis cseppek, utána a nagyobbak, utána a legnagyobbak, a végén maga a zuhatag, a mindent magával ragadó és sodró áradás.
Együtt ugrottunk le a szikla széléről: térden kúszva, puszta kézzel kezdtünk csatornákat nyitni az eső vizének, parcellákat alakítottunk ki, hogy minden szomjas kukoricaszárhoz jusson el az ég későn jött ajándéka.
Álltunk a kukoricaföld közepén, sárosan és átázottan. Az eső sűrű függönyén keresztül kerestem apám arcát, melyen pontosan meg tudtam különböztetni az öröm sós könnyeit.
Vissza a tetejére