Kisablak
Az igazgató nem ismerte azt a szót, hogy kuttyogtatni, de a szövegből kiderült, hogy azt a tevékenységet jelöli, amikor a horgász egy fából készült eszközzel üt bele a vízbe, és a hanghatás odavonzza a környékről a harcsákat.Egyre jobban ráncolta a homlokát. A fogalmazás arról szólt, hogy Kádár elvtárs a Balaton közepén kuttyogtat, és egyszer csak elkezdenek beugrálni a csónakjába az elkábult békaemberek, kezükben ürgebőrbe varrt mikrofilmekkel.
– Megnézték órán a Tanút? – kérdezte.
– Meg – mondta Balázs.
A következő fogalmazásban Pelikán elvtárs vágott le disznó helyett egy rejtőzködő grófot a gátőrház pincéjében.
– Ezeket ők találták ki? – kérdezte az igazgató.
Balázs bólintott.
– Nálam soha nem írnak ilyen fogalmazásokat.
– Biztos nem elég érdekesek a témák.
Az igazgató nem mondott semmit. Tovább olvasott. Balázs tekintete körbejárt az irodában, aztán megállapodott egy kartondobozon, ami az ajtó előtt állt, tele könyvekkel.
– Milyen könyvek? – kérdezte.
– Selejt. Válassz belőle bármit, ha akarsz.
Balázs a dobozhoz lépett, és néhány percig válogatott. Végül kihúzta ,,Az értelmiség útja az osztályhatalomig” első kiadását.
– Mihez kezdesz vele? – nézett fel az igazgató.
– Elrejtem a kályha mögé – válaszolt Balázs.
Az igazgató értetlenül nézett.
– Vicceltem – mondta Balázs.
– Neked nem itt lenne a helyed – sóhajtott az igazgató.
– Hát hol? – kérdezte Balázs. – Londonban? Vagy a Sparban?
Az igazgató csak egy grimasszal válaszolt. Befejezte a fogalmazást, amit éppen olvasott. A Magyarokhoz (I.) és (II.) modorában, de prózában megírt szöveg arról szólt, hogy a nemzet elfajulásán siránkozó Berzsenyi kertjében megjelennek huszonegyedik századi magyarok, akik visszakívánkoztak a dicső múltba, de Berzsenyi nem akar szóba állni velük, mert azt gondolja, hogy a kétszáz évvel későbbről jövő magyarok már annyira el vannak fajulva, hogy nem is érdemes velük beszélgetni.
– Kizárt dolog, hogy ezt magától találta ki egy tizenegyedikes – mondta az igazgató.
– Miért?
– Mert... mert... nem elég érett ehhez.
– Hát nagyon tévedsz.
Az igazgató felvonta a szemöldökét.
– Menjünk az osztálytermedbe – mondta végül.
Kiléptek az irodából, végigmentek a folyosón. Minden diák tisztelettudóan köszönt nekik.
A 11. B terme elé értek. Az ajtó előtt az igazgató egy pillanatra megállt, mintha attól tartana, hogy tornacipők vagy vízzel töltött óvszerek fognak a fején csattanni, ha benyit. De a diákok illedelmesen ültek a padokban, és amikor nyílt az ajtó, mindenki felállt. Az igazgató körbejárta a termet, szemügyre vette a diákok haját, ruháját és cipőjét, aztán a padokat és a falakat. Végül egy intéssel jelezte, hogy le lehet ülni, és kilépett a teremből, maga előtt tessékelve Balázst.
– A haspóló nem megengedhető – mondta végül.
Balázs nem szólt.
– Ha valamelyik lány úgy jön be, hogy kilóg a hasa, küldd haza.
– Akkor mind olyanban fog jönni.
– De írj be nekik igazolatlan hiányzást.
– Nem írhatok, ha egyszer én küldöm őket haza.
– Tessék?
– Az igazolatlan azt jelenti, hogy nem tudja a tanár, miért nincs ott a diák.
Az igazgató sóhajtott.
– Még valami. Láttam, hogy valaki horogkeresztet karcolt a falra.
– Ó, tényleg? Csak nem egy náci gyerek?
– Ne viccelődj ezzel! Ez sem megengedhető.
– Nem is engedtem meg. Titokban csinálta.
– El kéne tüntetni.
– Hogyan?
– Alakítsd át... kisablakká! Tudod. Húzd végig a szárait!
– Kisablakot szabad a falra karcolni?
Az igazgatónál betelt a pohár.
– Balázs – sziszegte. – Én maximálisan jóindulatú vagyok veled. De te... de te...
– De én?
Naményi tanárnő fordult be a folyosó végén. Már messziről köszönt. Túl messziről ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. Amikor közelebb ért, a két férfit megcsapta a likőrszag. A tanárnőnek volt egy lila folt az arcán, ami átütött az alapozón.
– Semmire nem megyek ezekkel, András, tiszta ideg vagyok – mondta, de közben nem nézett sem az igazgató, sem Balázs szemébe. – Évről évre rosszabb az alapanyag. Nem lehet így ezt, ezekkel, arról meg ne is beszéljünk, hogy a Sparban a pénztáros mennyit visz haza, és mennyit én... Na mindegy is, fiúk, agyő, már így is túl hosszan fecsegtem!
Tétova mozdulattal nyitott be a 9. A-ba, mint aki nem teljesen biztos a dolgában.
– Julikáról is beszélhetnénk amúgy – mondta Balázs.
– Minek? – kérdezte az igazgató. – Ügyet akarsz?
Balázs végignézett a folyosón. A százhúsz éves gimnázium málló falain egymás után sorakoztak az érettségi tablók, mindegyiken harminc-egynéhány fénykép. Csupa kiöltözött, megfodrászolt, erőltetetten komoly arcot vágó kamasz nézett vissza az üveglapok alól.
– Akarni nem akarok – mondta Balázs. – Az ügyek... az ügyek, azok vannak.
Az igazgató egy pillanatig még ott állt, szótlanul, aztán elindult az irodája felé.
– Nem muszáj ám itt lenni – fordult vissza.
– Nekem nem – mondta Balázs.
A fejével az osztályterem felé bökött.
– De nekik igen.
Naményi tanárnő kiabálása hallatszott ki a 9. A-ból. Csütörtök délelőtt volt, hűvös áprilisi nap, amely úgy telt el, hogy nem oldódott meg az égvilágon semmi.
Vissza a tetejére