Goodwill
A K-Markt mögött, a parkolóban valaha a Goodwill felvevőhelye működött. A környékbeliek itt adták le – amíg még volt nekik – a fölöslegessé vált holmijukat. Hogy innen hová kerültek ezek a bálák, nem tudom. Régen volt, azóta már lekopott a konténer homlokzatáról a Goodwill (a jóakarat).Ma mégis kitettek az ajtóm elé egy csomagot. Egy világoskék és egy szürke zakót, és a hozzájuk tartozó nadrágokat. Bedobtam őket a többi közé. Hátul, a trailer sarkában tartom a dobozaimat.
Itt élek. Hivatalosan homeless (hajléktalan) vagyok. De hát a ciklon után itt még homeless volt mindenki. Csak most építkeznek megint: javíthatatlanok. Azt hiszik, újra lehet kezdeni az életet. Nekem ez a ruhatároló az otthonom.
A Mail (üzletközpont) hosszú, földszintes épület. A végében garden center van, virágüzlet. Innen viszik a temetőbe a virágokat. Előtte autórengeteg. De a parkolók ritkán telnek meg. Hét végén, háromnapos ünnepeken. Decemberben ide kerül a karácsonyi sátor. De ezt a három hetet guggolva is kibírom. Jól mondom? Nem könnyű felidézni fél évszázados közhelyeket.
Itt a Goodwill körül egyébként csend van, és nyugalom. A macskáim némán bámulnak. Nem számolgatom őket: lehetnek vagy húszan. Valaha nevet is adtam nekik. Aztán abbahagytam. Fekete valamennyi, mindegy, hogy melyiknek milyen neve van.
Vizet hozok nekik, kitöltögetem. Ennivalót találnak maguknak: tőlem tanulták. Vagy én tőlük? A pizzéria mögött minden szemétgyűjtő tele van.
A parkolóban kék reflektorok világítanak. Látom, amikor feltörik a kocsikat. Ha unatkozom, rakosgatom a dobozaimat. Amíg csak félbe nem szakítanak. Most is megáll ez a Van. Az Evergladesből (az ősmocsárból) jön. Mikoszuki indiánok, lassítanak, továbbhajtanak. Szomszédok, az ő házaikat nem fújta el a szél. Nem bántom őket, és ők sem bántanak.
Múlnak az évek. Koromsötét éjszaka van.
Hogy másnak a félálom (az álomszesz) mit jelent, nem tudom. Nekem minden ilyenkor jut eszembe. Minden? Leggyakrabban egy kertre gondolok. Máskor szavakat hallok. Ismerős hangokat. Például van abban a kertben egy alacsony, rozsdabarna naspolyafa. Egy százéves szeder. Vagy egy tányérakna formájú japán barack.
Azokban az időkben apátlanul nőttek fel a fiúgyerekek. Velem sem törődött más, csak egy öregember. Nagyapám, a professzor. Ő jut eszembe, valahányszor lent a kanális partján az ingemet mosom. Sebész volt, kalapáccsal véste a koponyákat. A keze fején ugrált az izom.
Reggel ő kísért iskolába. Nap mint nap elmagyarázta, hogy mi lesz itt, ha egyszer vége szakad a háborúnak. Testvériség, mondogatta. Fraternité. Csupa ilyen nagy szavakat.
Mindig csak ők ketten. Nagyanyácskámnak főzelékillata van. Lágytojást kavargat, a számba kanalazza. Kurblizom a gramofont. Ha lejár a lemez, megfordítom. „Amikor majd nem leszek már!” – fenyegetőzik egy puha férfihang.
A hangok hosszú életűek. Nem lehet visszavonni (letörölni) őket. Mint az a robbanás. Utána pedig a por meg a csend. Cseng a fülem. Az emlékeim eddig tartanak.
Kuporgok az apró szemű cseresznyefa ágaiban. Kora nyári délután, a háborúnak a jelek szerint már vége van. Alattam exhumálnak: kitépik a földből a fakereszteket. A házmester irányítja a műveletet: identifikál.
– A professzor! – mondja. – A méltóságos asszony!
Kibontják az összeragadt plédeket. A harmadik Rózsi, a szobalány. Egy árva gyerek.
– A professzor szörnyethalt – mondják.
– A méltó – teszik hozzá – sokáig jajgatott.
– És a gyerek?
Lapulok az apró szemű cseresznyefa ágaiban. Nagyanyácskámnak hosszú, hófehér haja van.
A K-Markt vásárlói pizzát majszolnak. A Goodwill konténerénél sofőrök adják le az ajándékokat. Nem kellenek már senkinek, mégis, még ma is letettek elém egy ruháscsomagot.
Én meg hordom a vizet, itatom a macskáimat. Még tudom, hogy melyik volt az enyém. Az, amelyik a ciklon után mellettem maradt. Nem mintha más lenne, mint a többi. De néha rám néz. És a szemében minden benne van.
Minden, amire csak úgy, magamtól sosem gondolok. Azok, akiknek már a nevét sem tudom.
A parkolók felett éjjel kék reflektorok világítanak. Látom, amikor feltörik a kocsikat. Éjfél felé a fehér furgon. A mikoszuki indiánok. Néznek, intenek, továbbhajtanak.
Minden elmúlik egyszer. A konténer homlokzatáról már lekopott a Goodwill. A jóakarat.
Vissza a tetejére