Dirty Dancing
Dr. Novák a szokásos kérdéseivel kezdi:– Maszturbált az utolsó találkozásunk óta?
– Igen – felelem gondolkodás nélkül.
– Kire gondolt közben? – faggat tovább dr. Novák, miközben a tekintetével szinte szuggerál, és egyben lebénít, mint a kígyó az egeret, s nekem az a nyugtalanító érzésem támad, hogy azt a választ várja tőlem: „önre”. Magamnak is félek bevallani, hogy a dolog talán nem is lenne ellenemre. Dr. Novák arányos termetű, jóképű, kisportolt alakú, nap vagy talán szolárium barnította férfi. Ma fekete garbót és grafitszürke kordzakót visel, amitől szexi professzoros a külseje. A nyakában vastag ezüstláncon agyar vagy fog lóg. Nem tudom eldönteni, hogy melyik, és bár kíváncsi vagyok rá, félek megkérdezni tőle. Végül sikerül ellenállnom a csábításnak, és egy fiatal, magas, atletikusan izmos férfit írok le; az arca Keanu Reevesé. Ez szemmel láthatóan nem tetszik dr. Nováknak; miközben a fantáziám szülte férfiról beszélek, árnyékként suhan át az arcán a csalódottság és a harag, de végül erőt vesz magán, és nem teszi szóvá a dolgot.
Már majdnem egy éve, hogy a férjem elhagyott, azóta járok dr. Novákhoz, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy sikeresen túltegyem magam a válást követő traumán, és képes legyek egy új, kiegyensúlyozott párkapcsolatba kezdeni. Dr. Novák szerint nagy utat tettem meg, amióta együtt dolgozunk, de – figyelmeztet minden alkalommal – még sok munka vár rám.
Dr. Novák arra kér, meséljek a férfiakról, akikkel az utóbbi időben ismerkedtem meg. Úgy vettem észre, hogy helyteleníti ezeket a kapcsolatokat.
– Maga méltatlanokra pazarolja az idejét – jelenti ki ezúttal is, miután egy Zoltán nevű
férfiról mesélek neki, akit a Kraftban ismertem meg, és akivel az első, és most már tudom, hogy valószínűleg egyetlen randevúnk után lefeküdtem. – Maga méltatlanokra pazarolja az idejét – ismétli meg az előbbi kijelentését a pszichológusom, látva tanácstalanságomat.
– Ön így látja? – ocsúdok bénultságomból.
– Igen.
Dr. Nováknak igaza van; a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, bár ezt sem magamnak,
sem neki nem merem bevallani. A kapcsolataim a férfiakkal, akiket különféle szórakozóhelyeken szedek fel, eddig sajnos nem alakultak túl jól. Rövid ideig tartanak; a férfiak, miután megkapják, amit akartak, gyorsan továbbállnak.
– Ágnes, miért fekszik le ezekkel az emberekkel? – kérdi dr. Novák rövid csend után.
– Mert szeretetre vágyom – felelem rövid habozás után.
– Csak ezért?
– Miért, ez nem elég?
Dr. Novák szerint természetesen nem elég. Példaként hozza fel a legutóbbi műsorában
szereplő nő esetét. Az adást, ahogy a többit is, természetesen láttam.
Dr. Novák nemcsak könyveket ír – köztük rólunk, nőkről, A nőkről címmel –, de van egy
saját tévéműsora is, a Tortúra, amelyben a jelentkezők – dr. Novák szavaival élve „korunkra nagyon is jellemző” – problémáival foglalkozik. A legutóbbi adásban – amelyet természetesen sok tíz- vagy talán százezer sorstársammal együtt én is megnéztem – egy Judit nevű, velem nagyjából egyidős nő problémáját dolgozta fel a pszichológusom.
„Maga talán azt hiszi, hogy a története egyedi, kedves Judit. Ez szubjektív szempontból talán még igaz is, de az ilyen viselkedés valójában nagyon is jellemző korunkra”, vezette fel a műsort dr. Novák, majd mint egy kihallgatótiszt, vallatóra fogta Juditot.
„És mire kérte önt ez az András, már ha tényleg így hívják az illető urat?”, kérdezte dr. Novák, miután tisztázták, hogy a Judit nevű nő és ez az állítólagosan András nevű férfi a BOB-ban ismerkedtek meg, jelentős mennyiségű alkoholt fogyasztottak, és hevesen csókolóztak perceken keresztül.
„Arra kért, hogy menjünk fel a lakásomra.”
„Mely kérésének ön gondolkodás nélkül eleget is tett”, folytatta a nő helyett kissé gúnyos, egyben elnéző hangon dr. Novák.
„Igen”, sóhajtotta a Judit nevű nő.
„Na és mi történt a lakásban, kedves Judit?”
„András leült az egyik fotelbe…”, kezdett bele a nő, de rögtön el is akadt. Sírás fojtogatta. „Igen”, biztatta dr. Novák.
„És arra kért, hogy tegyek be valami zenét… valami dallamos zenét, amit igazán szeretek… amire szeretek táncolni.” Megint elhallgatott.
„És mi történt ezután, kedves Judit? Mire kérte ez az állítólagosan András névre hallgató férfi?”, sürgette a nőt dr. Novák.
„Azt akarta…”, szünetet tartott, csüggedten bámult maga elé, majd habozva újrakezdte. „Azt akarta, hogy…”, de megint elakadt; zavartan körülpillantott.
„Folytassa”, utasította dr. Novák, miközben megnyalta a szája szélét.
„Folytassa, kedves Judit”, tette hozzá kissé már békülékenyebben. „Mit mondott magának ez az András?”
„Táncolj!”, nyögte ki a nő a suttogásnál is halkabban. „Azt mondta: Táncolj!”, ismételte meg, most már hangosabban és érthetőbben.
„És maga táncolt”, jegyezte meg lemondóan dr. Novák.
„Igen.”
„Történt ott még más is, igaz, kedves Judit?
„Igen.”
„A folytatásra csupán szakmai, etikai okokból nem kérdezek rá, bár nem nehéz elképzelni”, jegyezte meg flegma hangon, mintegy mellékesen dr. Novák, majd ezt a kérdést szegezte a nőnek: „Tudja, hogy hol kérnek ilyen dolgokat az András-féle férfiak a nőktől?”
„Hol?”, pislogott a Judit nevű nő.
„A sztriptízklubokban a táncoslányoktól meg a prostituáltaktól”, mondta dr. Novák, majd színlelt felháborodással a hangjában újabb kérdést szegezett a nőnek: „Maga táncoslány, netán prostituált?”.
„Nem. Nem vagyok prostituált!”, tiltakozott a nő.
„Akkor ne is viselkedjen úgy!”, figyelmeztette, akár egy tanár a rajtakapott diákot, dr. Novák. „És önök se, kedves tévé előtt ülő hölgyek. Mindig őrizzék meg a méltóságukat! Minden helyzetben őrizzék meg a méltóságukat! Az igaz kapcsolat az egyenlőségen alapszik. Én adok valamit, és cserébe te is adsz nekem valamit.” Hangosan beszélt, szinte már kiabált; a kezével erősen gesztikulált. Nagyon szexi volt, akár egy forradalmár egy tömeggyűlésen. „Én tisztellek téged, és ugyanezt a tiszteletet várom el tőled!” A képernyőn keresztül is éreztem, ahogy ezer és ezer felszabadított nő követi minden mozdulatát, csüng a szavain, és kész tűzbe menni érte. „De itt nem ez történt”, váltott egy pillanatra tárgyilagos hangra dr. Novák. „Mert mit kapott maga ettől a férfitól?”, fordult a nő felé a pszichológus. „Szexet. Kizárólag szexet. Igaz?” Már szinte süvöltött a hangja.
„Igaz”, felelte semmibe révedő tekintettel a Judit nevű nő.
„És magának ez elég?”
„Nem.”
„Helyesen válaszolt”, dicsérte meg a nőt dr. Novák. „Egyenlőség és tisztelet, méghozzá a kölcsönös tisztelet nélkül egyetlen kapcsolat sem működhet”, foglalta össze az adás lényegét dr. Novák, miközben mosolyogva a kamera felé fordult.
– Ágnes, ha így folytatja, olyan egyedül marad, mint az üres kagylóhéj a tengerparton, eldobva, kiszáradva, magára hagyva, amíg valaki rá nem lép és össze nem töri – vonja le a végső következtetést az esetből, és egyben fest baljós jövőképet a pszichológusom, majd megosztja velem az egyik elméletét: a korosztályomba tartozó nők többsége, köztük persze én is, identitászavarban szenved, nem tudjuk, kik is vagyunk valójában, ezért viselkedünk kurvaként, és alázzuk meg magunkat a férfiak előtt. – Ez nem élet, legalábbis abban az értelemben, ahogy az élet szót én használom, semmiképpen sem nevezhető annak – mondja ki a verdiktet rólam és a kortársaimról a pszichológus. – Így nem lehet emberi életet élni… – Elgondolkodik egy pillanatra, úgy tesz, mintha a megfelelő szavakat keresné, aztán így folytatja: – Legalábbis én képtelen lennék rá. De önnel nem kell, hogy így történjenek a dolgok – könyörül meg azonnal rajtam, látva elkeseredésemet.
– Nem – mondom én is.
– Lehetne másképpen is – mondja sokat sejtetően dr. Novák, miközben megenyhül és
már-már ábrándos tekintettel bámul rám. Viszonzom a pillantását, amit biztatásnak vesz; tesz egy mozdulatot felém, de egy szemvillanással megállítom. Dr. Novák teste egy pillanatra megfeszül, aztán mint egy zsák, amely a saját súlya és tehetetlensége miatt eldől, hátrahanyatlik a foteljébe.
Hosszú másodpercekig ülünk szótlanul egymással szemben – a helyzet mindkettőnket fogva tartja. Dr. Novák ébred elsőként ebből a különös, bódult állapotból; megköszörüli a torkát, és sértődött, sőt már-már goromba hangon ezt mondja:
– Tíz év múlva negyvenöt éves lesz, gondoljon erre.
Még felszisszenni sincs időm, mert azonmód felszólít, hogy térjek rá a szombat estémre.
Miután elmesélem, hogy a barátnőimmel a Kadarkában kezdtük, a DiVinóban, majd a BOB-ban folytattuk, végül az Ötkertben zártuk az estét, újra csend telepszik közénk. Dr. Novák vádló tekintettel mered rám, aminek sejteni vélem az okát.
– És a Hello Baby? – töri meg végül a lassan kínossá váló hallgatást dr. Novák.
– És a Hello Baby? – kérdem én is sóhajtva dr. Nováktól.
Dr. Novák péntek és szombat éjjelente gyakran bombáz üzenetekkel, amelyekben arra kér, hogy menjek valamelyik szórakozóhelyre, ahol már vár rám, vagy éppen fordítva, azt akarja tudni, én éppen hol vagyok, hogy odajöhessen. Soha nem válaszolok ezekre az üzenetekre. Amikor legközelebb találkozunk, mindketten úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.
A szokásos módon telt a szombat estém is; miközben a barátnőimmel egyik helyről a másikra mentünk, előbb csak óránként, aztán egyre sűrűbben érkeztek dr. Novák üzenetei; végül már percenként jelzett a mobilom. Úgy tettem, mint mindig ilyen esetben: egyetlen sms-re sem válaszoltam. Éppen a Hello Babyben voltunk, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Dr. Novák állt mögöttem.
„Helló, baby!”, ennyit mondott, és a kezembe nyomott egy italt.
„Maga az?”, kérdeztem tőle eléggé bénán, de csak ennyire futotta tőlem. Mély, lassú folyamként hömpölygő deep house zene szólt; a tömeg folyton nőtt, lassan körbezárt, egyben elválasztott bennünket a többiektől. Dr. Novák tekintete ugyanolyan türelmetlen és mohó volt, mint amikor az üléseinken a maszturbációs szokásaimról faggat.
„Menjünk innen!”, súgta a fülembe, és fejével a kijárat felé bökött: „Mégpedig most!”, tette hozzá, akár egy parancsot. Lehunytam a szemem; melegség járta át a testemet, és olyan dolgok jutottak az eszembe, amelyekre nagyon is vágytam, kimondhatatlanul vágytam, és ezt gondoltam magamban: igen, kedves dr. Novák, nagyon is jól tudom, hogy most mit szeretne, és igen, nincs ellenemre a dolog. Magányos szigetként álltunk a tengerként hullámzó tömegben, és én filmszerűen képzeltem el a folytatást: dr. Novák az egyik kezével átöleli a derekam, míg a másikkal a nyakam fonja át, és mielőtt a szája a számra tapad, beszívom a parfümje kesernyés, bódító illatát; a zene is ütemet vált, felgyorsul, hömpölygő filmzenévé változik át. De mindez gyorsan elillant; hamar alábbhagyott az előbb még őrjöngő vágy. Talán a pulzáló zene, a tömegből áradó agresszív gondolathullámok, az őrjítően villódzó fények és az ereimben lüktető alkohol hatására más, sötétebb gondolatok töltötték be az előbbiek helyét. Kinyitottam a szemem, és eltoltam magamtól a még mindig engem csókolgató férfit. Aztán, mintha egy láthatatlan erő, amelynek képtelen vagyok ellenállni, kényszerített volna rá, azt mondtam neki: „Táncolj!”.
Csendben ülünk tovább. Úgy látom, egyikünknek sincs mit mondania a szombat estéről. Dr. Novák ölébe ejtett ökleit bámulja, szemmel láthatóan zavarban van; én a pszichológus válla felett egy pontra fókuszálok.
– Mára ennyi – szólal meg nagy sokára a pszichológusom; sóhajt, és sokatmondóan az órájára pillant.
Már az ajtóban járok, amikor megfordulok. El akarom mondani, bele akarom üvölteni az arcába: dr. Novák, az én életem igenis igazi élet. Én élek, csak éppen úgy élek, ahogy lehet, ahogy mások hagyják. Végül csak ennyi telik tőlem:
– Dr. Novák, mi a kedvenc színe?
Összerezzen a váratlan hangra; rám emeli a tekintetét.
– A fekete – feleli színtelen hangon.
– Autómárka?
– Porsche 911.
– Hol nyaralt idén nyáron?
– Floridában.
– Szokott maszturbálni?
– Igen.
– Kire gondol közben?
– Magára… mindig magára… – szinte már suttogva ejti ki a szavakat.
– Határozza meg egyetlen mondatban, ki is ön valójában, dr. Novák!
– Nem tudom… – sírja el magát. – Képtelen vagyok rá…
Vissza a tetejére