Résnyire nyílt vécéajtó (Turi Tímea: Anna visszafordul)
Turi Tímea: Anna visszafordul. Magvető Kiadó, Bp., 2017
Nagyjából két évtizede Háy János vette elő az Anna Karenina híres, magyarul Németh László átültetésében ismertté vált kezdőmondatát („A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”), a végvári vitézek sorsára terjesztve ki a történetalapító boldogságértelmezést: „Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan.” Fölismerjük mindebben a romantikus mítoszt, mely szerint története csak a boldogtalanságnak van, s csak abban mutatkozik meg az egyediség, a másság – a boldogsághoz az egyformaság, érdektelenség társul. Bármelyik művet olvassuk azonban tovább, kiderül, hogy pusztán az emblematikus nyitómondatot értelmezve bizony tévútra jutunk. Tolsztoj nagyregénye feltétlenül többet tud és mond a boldogság szerkezetéről ennél, egészen odáig, hogy tulajdonképpen e könyvben találjuk meg a világirodalom kevés, tényleges történetet elnyerő boldog házasságának egyikét, Levin és Kitty esetében. A Dzsigerdilen boldog vitézeiről pedig már az első bekezdés végén kiderül, hogy bizony a boldogtalanságnak is megvan a maga megszokható, hasonló mintázata: „Mintha mind, ki boldogtalan, egyformán boldogtalan vitéz volna, ahogyan a halottak halottak és az élők élők.”
Levin, a „boldog családapa” végül elkerüli az öngyilkosságot, ám Anna Karenina, a boldogtalan anya, tudjuk, a halottak sorsában osztozik idő előtt. Turi Tímea a végső pillanathoz fellebbez harmadik verseskötetében, amely az Anna visszafordul címet kapta. Erős gesztus, érthetjük kiállásként minden kiszolgáltatott, félresiklott, tragikussá váló női sors mellett, s azt sugallja: a történetnek ez nem szükségszerű kimenetele, Anna megmenthető. A nagy, ideológiai tartalmaktól sem mentes újraírásoknak persze ez a legfőbb üzenetük: ha valami az adott keretek, körülmények között elkerülhetetlen is, tekinthetünk rá olyan (modernebb) távlatokból, amelyekből nézve más magatartásminták, lehetőségek is megmutatkoznak, illetve a kritika éppen a körülményekre hull vissza. Az átírás azt is hivatott megmutatni, hogy milyen mintázatok szövik át azt a közeget, amely meghatározza az adott történet alakulását.
A kötetben a legközvetlenebbül kapcsolódik mindehhez az Anna visszafordul a peronról című rövid, kétsoros szöveg: „A szerelmek története mind hasonló egymáshoz. / Minden házasság a maga módján az.” A verscím már pontosítja a kötetcím általánosabb allegóriáját, s egy konkrétabb képbe merevíti azt, miközben a vers, látjuk, maga is újraírása a Tolsztoj–Németh-féle nyitánynak, mégpedig úgy, hogy csavar kicsit a dolgokon: az eredeti boldog(ság)-boldogtalan(ság) szembenállást a szerelem-házasság kettősére cseréli. Ám míg Németh Lászlónál az „az” meglehetős egyértelműséggel a „boldogtalan” helyettesítője (láttuk, Háy átírása inkább nem is él a névmásítás eljárásával, pontosan jelzi, miről van szó), azzal, hogy Turi nem a jelzői szerepű melléknevekre, hanem a főnevekre helyezi a hangsúlyt a mondatban, fölerősödik a többértelműség: az „az” visszautalhat nyilvánvalóan a „hasonló”-ra, egy sajátos paradoxont hozva létre (mely szerint minden házasság a maga módján hasonló egymáshoz…), avagy utalhat önmagára is, azaz minden házasság sajátszerű házasság. A lényeg természetesen így is, úgy is az, hogy a romantikus love storyk demitizálásával a házasságok izgalmának felemelése történik – talán azzal a sugallattal, hogy ha Anna utóbbira tekint, s nem dől be a szerelmi szenvedély kitalációjának, akkor hátra sem nézve könnyen maga mögött hagyhatta volna a végzetes vonatszerelvényt. A címében Dante feleségét megidéző Gemma Donati füveskönyve ki is mondja: „A szerelem elhatározás kérdése. […] Legyen eszed. Lehet, hogy halhatatlan / a szenvedély, de te mégis halandó vagy: / eszerint élj.” (A két vers kapcsolatára Domján Edit recenziója is fölhívja a figyelmet: Tudom, mit beszélek, KULTer.hu, 2017. május 26.)
Ez a fajta, a józan észre apelláló, mítoszromboló (s bevallom, hogy számomra alapvetően rokonszenves) attitűd lényegi jellemzője a kötetnek, sok esetben kevésbé esztétikai, mint inkább etikai-ideológiai tétekkel. Olyan jellegzetes női mítoszokat és sorsképeket bolygat, piszkál meg, mint a hűséget jelképező Solvejgé vagy Pénelopéé. Utóbbi vers (A szövőszék) nyelvi szempontból gubancos kissé, gondolatilag pedig a jellegzetes poénleütős struktúra jellemző rá is (az Odüsszeia hőseként azonosítható beszélőt különösebben nem érdekli a férje, egyszerűen élvezi az egyedüllétet és a szövőmunkával járó pihenést). A Solvejg elköltözik nagyobb szabású, lassabban fölfejthető lírai mű, amelyben megjelenik a kötet egyik vezérmotívuma, az elmúló idő. A megszólaló maga mögött tudja már fiatalságát, egykori szerelmét („azok a napok elmúltak”), s örül, hogy „most nem múló” napokban élhet. A Tatjana válasza Anyegin harmadik levelére úgy végződik, hogy „tudod, az zavar, / hogy mindegy, mi lesz, elmúlik a pillanat” (a záró sorpárt talán nem csak én érzem meglehetősen banálisnak).
A hetedik év Pemberley-ben frivolnak érezhető nyitása („Ha már elmúlt a szerelem, még mindig összetart / a lakáshitel”) ironikusan, talán cinikusan utal arra a Jane Austen-regényben is már ott lévő sugalmazásra is, mely szerint a két kivételes hős, a kor vezető női szerepelvárásaiból kikülönülő Elizabeth Bennet és a nehezen megközelíthető Mr. Darcy egymásra találásában utóbbinak pazar ingatlanja és birtoka bizony jelentős szerepet játszott. Allegorikusan persze a hét év után kihűlő, de a különböző társadalmi, gazdasági, családfenntartási és hasonló okok miatt mégis egyben maradó kapcsolatok helyzetét jeleníti meg. Nekem egyébként minden szórakoztató elméssége mellett is az a problémám a kötet ilyen típusú költeményeivel, hogy olyan nagy íveket rajzolnak, és olyan általánosságokba emelkednek, amelyek a horoszkópok „hoztam is ajándékot, meg nem is, de bárkire ráérthetem” bölcsességén kevéssé lépnek túl. „Hét év van közöttünk, és, tudod, / mostanában látom be, hogy mi az igazság azokban, / amiket hét éve mondtál – mennyit vitatkoztunk! –, / de mostanában már ideges vagyok, ha nem gondoljuk / ugyanazt; bár nyilván van egy-két dolog, amit időközben / Te láttál be.” A világirodalom egyik legnépszerűbb szerelmi történetének lebontásához-továbbgondolásához ez nem feltétlen elég („azokban, amiket hét éve mondtál”: tényleg szó szerint bármire utalhat; mindenki azt gondol mögé, amire emlékszik), párkapcsolati krízis megjelenítéseként (c)sekély. „Emlékszem arra, milyen volt a szerelem, / ezért tudom, hogy semmi nincs, ami erősebb a múltnál.” Ehhez hasonló szlogeneket még találunk a könyvben, ám jelen esetben Coelho-poétikáról semmiképp sem beszélhetünk, hiszen Turi Tímea reflektált, szellemes, ironikus – csak épp sok esetben a költemények dramaturgiája nem elég jól megoldott ahhoz, hogy érdemi és érdekes jelentésekkel töltse föl ezeket az elhasznált sorokat. Úgy érzem, hogy a szerző nem mindig ódzkodik a könnyebb út választásától, és ezt mind az esztétikumra, mind a gondolatiságra értem (zömében egyszerűbb megoldásokkal élő, prózai intonációjú, témakifejtő, inkább retorikus, mint poétikus, gondolkodó szövegekről van szó). A versben felüdülés a végre teljesen hétköznapi, profanizált konkrétumot előhívó „Mikor lettél idegenből rokon? / Mióta nem zárod be a vécéajtót magad után?” sorpárra bukkanni, amely már érzékletesen mutatja meg a másik korábban vonzó idegenségének tűnését. (Hm, néha talán jobban is ki lehetne tárni azt a budiajtót – ha már egyszer fölforgatunk.) A zárlat fanyar bölcsességét viszont szintén inkább feledném: „Azt mondják, a hetedik év a kritikus, / így eldőlt: már mindig együtt leszünk, ha elmúlt / a szerelem.” Turi Tímea kétségkívül szeret kísérletezni a bölcsességretorikával, ám ennek hatásfoka meglátásom szerint lehetne magasabb. Az Ami elveszhet és a Bús férfi szerkezete (a boldog családokhoz hasonlóan) egyforma a tekintetben, hogy egy szentencia más szereplő általi visszafordítására épül: „Ami elveszhet, az el is fog veszni”, olvassuk, s ami lesz belőle: „»Ami elveszhet, az voltaképpen már el is veszett«, / bólintott, és vágott még egy szeletet a gesztenyealagútból.” Avagy a másik szlogenpár (süteményvágás helyett ezúttal vezetés közben hangzik el): „»Vannak mondatok, amiket nem lehet visszavonni.« […] A férfi arcát sem láthattam. »Nem tudom. Szerintem minden visszavonható«, mondtam, lekanyarodtam a főútról, hogy hazavigyem, és tudtam, hogy többé már soha nem beszélünk ilyen bizalmasan.”
Azt hiszem, a kulturális, irodalmi előképek némileg rutinszerű, többé-kevésbé szórakoztató játékba vonásánál sokkalta pezsgőbb, izgalmasabb, frissebb az, amikor a hétköznapi, élőbb, sajátszerűbb helyzetek jelennek meg a versekben, s kevésbé egyetemes tanulságok hangzanak el. Ezekben a fölényes szellemességen, kifordító gyakorlatsoron túl ott van egyrészt a személyesség(-illúzió) szavatossága, másfelől az átélhető tapasztalat keserédessége. A kötet végén a Barátaink remek körképét mutatja meg annak, hogy mennyire eltérő módokon távolodunk el a régi ismerősöktől, s miképp jutunk el oda, hogy „a távolság lett köztünk a vágyott tisztelet”. A vers nem az arctalanná nagyítással éri el azt, hogy könnyen helyezkedjünk bele az adott szituációba, s ezáltal érezzük ránk is érvényesnek, hanem konkrét és pontos, tényleges eseteket sorjáztat, s így a többes szám első személy ezúttal szereplehetőségeket jelöl („akikkel azért nem járunk már össze, mert unjuk, / amit mondanak, és magunkat is unjuk, miközben / hozzájuk beszélünk; akik olyan helyre költöztek, / ahová ritkán jár a busz, vagy mi maradtunk vidéken, / és ők felénk se néznek”). Még nagyszerűbb a könyv záróverse, a Találkozó, amely az egyébként többször felbukkanó témát kerekíti le: a gyerekek nélkül a játszótérre visszatérő édesanyák találkozásának összetett, gazdag, távlatos megjelenítését kapjuk. Az utolsó mondat pedig szintén rímel a többször előkerülő boldogságmotívumra is: „Csend lesz. / És ők felidézik a boldog időket, és boldogok lesznek újra.” Van a kötetnek egy-két fogós kérdése: az egyik, hogy vajon mi van a gyakori többes szám első személy mögött? Kiket takar a „mi”? Általában a nőket? Nők egy meghatározható csoportját? Valamely egyénített női szemszöget? Netán ha ráérthető, akkor ráérthetjük a férfiakra is? Elgondolhatjuk-e a szövegek „mi” alakzatát a nemi kódoltságon kívül? Ez alighanem költeményről költeményre másképpen válaszolható meg. A nagyon jó, ciklusokon kívüli kezdővers például leginkább az anyai (és valamelyest az apait is integrálni képes) „mi”-t jeleníti meg – a mű arról a szülői tapasztalatról ad számot, amely a gyermek nem előnyére történő, szorongást okozó megváltozásakor jelentkezik, s a felelősség hangján szólalva meg a „Mikor romlanak el?” kérdéstől a „Mi mikor romlunk el? Hiszen még jók voltunk, amikor szültünk” válaszig tart. Retorikailag kiválóan felépített a vers, hiszen a gyermek „romlásának” firtatásából az alábbi két sor vezet ki: „[Mikor tanulnak meg…] Felcserélni a tettest és az áldozatot. / Tükörbe nem tudni nézni.” A tettes-áldozat viszony aktuális nehézségének megsejtéséhez az önreflexió jelképe, a tükör segíthet hozzá, s ez folyik át a saját felelősség már idézett faggatásába.
Máskor a „mi” feloldása nyilvánvaló – „Mi, nők, tartsunk össze” (Small talk) –, s az ebbe a típusba tartozó versek esetében a Te, Ti rendre a férfira, apára vonatkozik; legjellemzőbben a Ti megszólítást variáló Vendégek vagytok említhető: „Ti vagytok az apák […] Emlékek lesztek, és történetek, / fognak rólatok sokat beszélni: / de most és itt sosem lesztek otthon.” Ez az alapvető beszédhelyzet természetszerűleg nyíltabban befolyásolja az olvasó helyét, azonosulási lehetőségét, versbefogadását annak nemétől függően is – e kötet esetében bizonyára nem értelmetlen dolog arról is beszélni, hogy milyen lehet nőként vagy férfiként olvasni a verseket, devalójában ez a szempont, minden provokatív kitüntetettsége ellenére, csak egy a sok lehetséges érintettség közül (s azt sem kell túlragozni, hogy teszem azt férfiként is hányféleképpen olvasunk). Mindenesetre Turi Tímea könyve erőteljesen játékba hozza a társadalmi nemek kérdését, reflektáltan, a sztereotípiák tudatos használatával, hol ironikusan, hol ideologikusan. S azt hiszem, hogy az olyan bekerülő darabokra, mint például az egymondatos Dal a családon belüli erőszakról, biztosan nem elsősorban esztétikai szempontból érdemes tekinteni, hanem emellett gesztusértékét és etikai összefüggéseit is észlelni, s a vak komondorok országában (világában) fontosságát is érzékelni: „A nők mindent kibírnak / egy ideig.” Bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet elégszer szóba hozni a különböző megszólalási felületeken – beleértve a kortárs verseskönyveket is.
Különösnek tűnhet, hogy az alternatív elbeszélések könyvében több vers (beszélője) láthatóan mégis az „egy” történetben gondolkodik – ez nem pusztán a nyilvánvaló utalásokban mutatkozik meg („Minden történet ott kezdődik…”; „a vége mindig ez a mondat marad a történetnek…”; „Felismerem, hogy a történet egy”), hanem a túláltalánosító nagy kijelentésekben is („A nők nem írnak naplót”; „Mindig a férfi fájdalma látszik”; „mert a férfiak lelke a nők teste” stb.). A látszólagos ellentmondás azonban logikailag föloldható, akár úgy, hogy a különböző versének más-más totalizáló nagy elbeszélést vázolnak föl, akár úgy, hogy az egyes versekben a hangsúlyozottan túláltalánosító kijelentések ásnák ironikusan alá önmagukat (mint például „A nők nem beszélnek magukról. / És nem a férfiakról” esetében). Az Anna visszafordul ugyanis tisztában van a hagyományozott (nagy) elbeszélések erejével, és ezért írja újra és tovább a történeteket.
Anna Karenina történetének vége (most már úgy kell fogalmaznunk: Tolsztojnál), mint tudjuk, a halál (amely nem az Anna Karenina elbeszélésének vége: az utolsó nagy fejezet Levin öngyilkosságának elmaradásáról, Levin és Kitty ellenpont sorsáról szól): „»Oda! – mondta magának, s a vagon árnyékában a szénnel elegy homokra nézett, amivel a talpfák köze fel volt szórva. – Oda a közepére, és megbüntetem őt, s megszabadulok mindenkitől.»” A szerelmi szenvedély és elkeseredés, a (női) kiszolgáltatottság cselekedete a tett pillanatában végzetesen megkérdőjeleződik: „Ugyanabban a pillanatban már el is borzadt attól, amit tett. »Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?« Föl akart emelkedni, hátravetni magát, de valami hatalmas, könyörtelen ellökte a fejét, s hátba taszította.” Turi Tímea könyve a hatalmas és könyörtelen erők elsöprőnek tűnő szükségszerűségével megy szembe, a lehetőség fölmutatásával segítve elő azt, hogy a felismerés ne a tett pillanatában, hanem egy momentummal korábban történjen meg. Hogy a szerelmi történetek ne legyenek olyannyira hasonlatosak egymáshoz.
Vissza a tetejére