Az emigráció emlékezetének írója (Ferdinandy György: Meglátogatjuk a múltat)
Ferdinandy György: Meglátogatjuk a múltat. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2017
Az olvasó, aki nem most vesz először kézbe Ferdinandy-könyvet, az író legújabb összeállítását lapozva kezdetben tán gyanakszik. Gyanakszik, mert nemcsak a tónus, a modor ismerős, de mintha már találkozott volna ezekkel a szereplőkkel, ezekkel a történetekkel az író más elbeszéléseiben, regényeiben, „műfajtalankodó” írásaiban is. Válogatás volna régi szövegekből, néhány újabbal kiegészítve? Az alcím szerint Új írások 2015–2017 lennének, a fülszöveg azonban némiképpen talányos, hiszen spanyolul és franciául közölt írásait fordította, írta át magyarra – s ami idegen nyelven új volt, magyarul, hát… mondjuk… ismétlés. Csakhogy az író, függetlenül attól, hogy a spanyol vagy francia olvasó rendelkezik-e tapasztalattal a Ferdinandy-szövegek világában, képes-e dekódolni önreflexív megjegyzéseit, rendre emlékezteti önmagát, hogy egyik-másik hősének történetét már megírta, elmesélte, vagy utal olyan eseményre, amit sejthetően máshol már elmondott. Másutt zsémbeskedik, hogy nem emlékszik pontosan nevekre, részletekre emitt, amott viszont pontosan eszébe jut, s még azt is bevallja, hogy nem tudja, álmodta-e vagy valóságosan is megtörtént, amiről személyes élményként mesél.
Ferdinandy sokszor elmondta, megírta, hogy ő az a fajta író, aki nem fikcióra támaszkodva konstruál műveket, nem is a valóságot akarja rögzíteni, hanem a maga személyes életét, és amit látott, hallott, azt meséli el. Tehát nem a memória megbízhatóságáról van szó jelen esetben, hanem tudatos írói stílusról, tónusról, modorról, (nota bene!) világszemléletről. Kérdés persze, hogy eléggé teherbíró-e a személyes életélmény a világteremtéshez és egy egész írói életmű megalkotásához. Mert legyen bármily kalandos, fordulatos, eseménygazdag is egyetlen élet, leküzdhető-e az ismétlés, önismétlés, tautológia, oldható-e az olvasói unalom, ha az író mindig ugyanonnan indul és ugyanoda tér vissza?
Új könyvében visszatérően hangsúlyozza az író, hogy egy nyolcvanéves öregember szedegeti össze pontos és bizonytalan emlékeit a gyerekkorról és a múltról, s tűnődve, szomorkásan, elégikusan, önironikusan szembesíti a jelennel. Egyetemes emberi ez a viszonyulás az élethez és magához a létezéshez, amelyet, a véget elfogadva, a legtöbb (talán minden) idős ember átél, hiszen a biológia törvénye szerint nem jövője meg jelene, hanem múltja van, s ahogy zsugorodik a jövőkép, ürül ki a jelen, úgy tölti be a személyes tudat egészét egyre inkább a múlt. Háromgenerációs családba születtem, a mi öregjeink is mindegyre ugyanazokat a történeteket idézték fel, kicsit mindig másként, hol erre emlékeztek jobban, hol arra, egy picit folyton elmozdult az előző kép, már jobban eligazodtam a történeteikben, mint ők maguk, s minden emlékezet valamiféle mérleggel zárult: mi történt az egykori szereplőkkel, jó volt-e így, vagy történhetett volna-e másképpen. Tulajdonképpen ilyen egyszerű a magja a Ferdinandy-írásoknak is: újra és újra meglátogatja a múltat, az elmúlt idő nyomába ered, emlékezik történetekre, helyszínekre, sorsokra, újra és újra fölméri emberi kapcsolatait, veszteségeit, rendre számvetést készít, jól döntött-e, amikor ’56-ban elment, majd hogy utóbb visszajött, hogy hol van otthon, otthon van-e egyáltalán a világban. Ezt a verbálishoz közel álló elbeszélői stílust erősíti, hogy az író a klasszikus próza elvárásához képest tulajdonképpen elnagyoltan, de az élőbeszédnek megfelelően inkább főbb vonalaiban vázolja a történeteket, sorsokat, karaktereket, máskor éppen csak utal egy korábban, máshol elmesélt epizódra, s akkor sem bőbeszédű, amikor gondolatilag összegzi tapasztalatait. A verbális kommunikációban az emlékezés, történetidézés szaggatottságát, mozaikosságát, kihagyásait a metakommunikatív gesztusok alakítják lineárisan értelmezhető folyamattá – itt az író a természetes élőbeszédre játszó stílussal és modorral vonja be bensőségesen személyes, mélyen emberi szférájába az olvasót.
Három sűrűsödési pontja van az író (műbeli) életének: Budapest ostroma, amit gyerekként, kilencévesen élt át, az ’56-os forradalmat követő emigrációs évtizedek, illetve a hazatérés. Ferdinandy óvakodik attól, hogy átlépje a személyesség határát, nem értelmezi, kommentálja magát a történelmet, a politikai körülményeket, a nagyhatalmak játszmáit, de világvonatkozásban néhány arkhimédészi pontot feltétel nélkül rögzít: „ez az én ’56-om. Az emberi közösség megtalált és azonnal elveszett édene. Nem véletlen, hogy 1956 után egy időre megszűntek a szóhasználatunkban az olyan ellentétpárok, mint urak és prolik, pestiek és tahók, urbánusok és népiek. Magyarok vagyunk. Az történt nálunk is, amit a francia történészek 1789 legnagyobb eredményének tartanak: befejeződött a nemzetté válás, magára talált a megalázott nemzeti öntudat.” Ennek az evidenciának az őrzése számára erkölcsi feladat – és erkölcsi feladat a forradalom következményeként kialakult emigránsi lét, sors reflexív megírása, politikumtól, heroikus pátosztól és mártíromságtól mentesen. De ’56 és az emigráció vonatkoztatási pontja számára mindig az otthon, az otthonra (hazára) találás dilemmás bizonyossága.
Az ’56-os megemlékezések alkalmával – új kötetében is említi – többször megkérdezték az írót hazai olvasói, miért nem írta meg sem ő, sem nemzedéke a forradalom történetét, holott a szabad világ nem korlátozta őket. Az író válasza, hogy egyrészt nem élték át, nem voltak cselekvő részesei, másrészt igenis őrizték, ápolták a forradalom emlékét írásokban, előadásokban, ünnepekben, sőt, a trópusokon maga Ferdinandy tanította is az egyetemen. Meghatározó személyes élményei azonban nem a forradalomhoz, hanem a forradalom emigrációs következményeihez kapcsolódnak, ezeket viszont árnyaltan és tagoltan megírta.
Jan Assmann német társadalomkutató különbséget tesz a kollektív emlékezet fogalma kapcsán a kulturális és a kommunikatív, a közelmúltra vonatkozó személyes emlékezet között. A múlt áthagyományozása a személyes, biografikus emlékezetek áthagyományozása által válhat bensőségessé, személyessé. „Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn; ha ez utóbbi megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkoztatási keretei változást szenvednek vagy akár elenyésznek, a következmény: felejtés.” (J. Assmann) Politikai okok miatt az emigránsi sors kommunikatív, biografikus emlékezete itthon a rendszerváltozásig egyszerűen nem (vagy alkalomszerűen) létezett, a kétszázezer magyar kivándorlása nem volt több és más, mint absztrakt történelmi adat. Ezt a hatalmas kommunikatív emlékezetűrt, emlékezethiányt csökkentik Ferdinandy György elbeszélései, múltra emlékezései. Az író kialakított egy nagyon jól működő stílust, modort, tónust, a bensőségesen, önreflexíven emlékező-elbeszélő íróét, és nem tesz mást, mint e modorban elmeséli és újrameséli a maga és a körülötte élő emberek életét, sorsát, az olvasó számára pedig érzékletesen és tagoltan megképződik az ötvenhatos emigránsok egyfajta, sikerekben, de főleg kudarcokban gazdag képe.
A Meglátogatjuk a múltat kötet négy fejezete az író huszonhat műfajtalankodását (Ferdinandy önironikus meghatározása), szabálytalan műfajú, az elbeszélés, memoár, tárca műfaji határát átlépő írását tartalmazza. Az első fejezet az ostromlott Budapestre, a második és a harmadik jobbára az emigrációs időre, a záró pedig a hazaköltözés utáni évekre fókuszál. A keret hangsúlyosan felerősíti az otthonlétet mint vonatkoztatási pontot. Az első fejezet a legegységesebb, klasszikusan szép emlékező elbeszélések idézik fel az idillből tragikusba forduló gyerekkort. Az anyai, részben német eredetű nagypolgári nagyszülők svábhegyi háza oltalom és biztonság – egészen az ostromig (Ostrom). Filmszerűen peregnek a képek: svábhegyi idill, az ostromlott főváros képei, a légópincék, a fagyott lótetemek, az emberi aljasságok és nagylelkűségek, a német, majd orosz frontkatonák, a három kiskorú gyerekével az anya küszködései – a háborút nem a békeszerződés, hanem házukkal együtt a nagyszülők lebombázása fejezi be. A nyolcvanéves író emlékezik megrendülten, de a kilencéves fiú életderűje felülírja a tragédiát: „Az exhumálást a fa ágaiból néztem végig... Nagyapán semmi sérülés nem látszott, de nagyanya szép arcából hiányzott egy darab: hosszú, ősz haja pedig egészen a derekáig ért… A nagykertben virágba borultak a fák, fékeveszetten énekeltek a madarak. Talán még sosem volt ilyen szép a tavasz. Kezdődhetett újra az élet. Megvalósulhatott, amit nagyapám, a professzor szerint a Názáreti tanított.”
A nyitóelbeszélés, az Ostrom után megsűrűsödnek a reflexiók, önreflexiók, a múlt nem statikus emlék, hanem a személyes emlékezet kezdete, az emlékezőben folytatódnak a feltorlódott sorsok, életek – a jelenig és vissza. „Erről az országról álmodtam minden éjjel száműzetésem félszáz éve alatt. Erről a lágy lejtőről, a Sashegy törpe sziklái és a Németvölgy árnyas árka között. Hírt csak egy-egy félmondatban adott róla, amíg élt, anyám. Később már csak édes öcsém és kishúgom… A régiekről azonban ők sem tudnak sokat.” Bármi, egy bárzongorista éppúgy, ahogy egy régi, lakatlan ház megpillantása, Ada néni háza intenzív emlékezést ébreszt az íróban, a gyerekkori idillig repíti vissza, hogy cikázva, szélsebesen fölrajzolja rokonainak, barátainak, a ház, az utca lakóinak sorsát, a békebelitől a rettenetes ötvenes éveken, majd a szétszóratáson át a máig. Elnagyoltnak mondtam föntebb Ferdinandy történeteit, de iszonyatos drámákat képes néhány vastag ecsetvonással megragadni: „Adáék házában élt Edit néni is. Nagynénikém, aki visszatelepült Argentínából, hogy itthon felvarrhassa a sárga csillagot. A lányát, Mercédeszt, egy utcánkbeli fiú, Papp Kornél vette feleségül. Mercikének – mondják – Ausztráliában él egy fia. Nagybátyámat, Lajost, egy belga szeretetotthonban érte a vég. Hajóra várt, visszament volna Argentínába. Nehéz visszacsinálni elrontott dolgokat” – a zárómondat jellegzetesen ferdinandys: földolgozhatatlanul tragikus, keserű sorsok, csak belepusztulni lehet, vagy rezignáltan továbblépni (mert az élet mindig erősebb, többnyire).
Egy tárcanovella (Gyalog) a sikeres ’56. őszi szökésről, hogy a következő emléktöredék sokkoljon – Véget ért hát száműzetésed –: az első barát öngyilkossága Strasbourgban, az egyetemi előkészítő táborban. „Történt aztán ezen a temetésen valami rettenetes. Követeltük, hogy nyissák fel a koporsót. Még egyszer, utoljára látni akartuk Lajost. De a ládában nem ő volt. A koporsóban nem találtunk csak két véres, hófehér végtagot. A tisztviselő azt mondta, hogy ha valaki hozzátartozó nélkül hal meg Galliában, az orvosi egyetemnek továbbítják a maradványokat. Ő pedig hozzátartozók nélkül ment el, szegény Lajos.” De Ferdinandy nem feledkezik bele a tragédiába. Hatvan évvel később itthon egy „szép, tisztaszemű asszony”, Lajos gyerekkori szerelme, néha még vele álmodik, az egyik találkozón utána érdeklődik. Gyönyörű, ahogy az író feloldja a tragédiát, és szelíd, bölcs szeretettel, líraian zárja le a történetet: az asszony „Nyílegyenesen lépkedett. Nem volt egyedül: várta valaki kinn a kapuban. Otthon kikerestem a könyvet, amibe beleírta a nevét a Lajos.”
Ferdinandy az emigráció hiányzó emlékezetének az írója, de az emigráció – legalábbis számára – az otthon fogalomkörében értelmeződik. Strasbourg, Párizs, Malaga, Puerto Rico, háromszor elvett francia feleség, gyerekei szétszóródva a nagyvilágban, sorsazonosulásos egyetemi tanárság a bennszülöttek közt a trópusokon, sikeres francia írói indulás, elismerések, beérkezés a magyar irodalmi kánonba, megbecsültség és jobbára széthullott család – ám minden kérdések közt a legfontosabb az, hogy hol van otthon a világban. Az emigráns (száműzött) folyamatosan valamilyen viszonyban van, nem föltétlenül a politikai hazával, de a lelki hazával, a lélek hazájával. Letelepedései, családteremtő próbálkozásai, hazaköltözése, minden emlékező számvetése arra tartott és arra tart, hogy otthonra leljen a lélek, s ez az otthonra találás ne virtuális, hanem valóságos dimenziók közt valósuljon meg. „Tulajdonképpen mindenütt, amerre jártam, megszerettem a tájakat és az embereket. De megszeretni és otthonra lelni valahol nem egészen ugyanaz… ahol csak megfordultam, működött két kötőanyag, a munka és a szerelem. De a hazatalálás valami egészen más, irracionális dolog. Igaz, hogy honvágyam volt mindenütt a nagyvilágban. De hogy pontosan miféle hon után, azt magam sem tudtam, és még ma sem tudom… Az író hazája az anyanyelv – nyugtatgattam magam fél évszázadon át. A hely – teszem hozzá –, ahol ez a nyelv él, fejlődik, változik. A világpolgárság – íróember számára – a fantazmagóriák világába tartozik... A hetedik haza az, amit az emlékeiben őriz a vándor. Hazája az álomvilág, amiből útnak indult, amit a szívében visz magával egy életen át, és ahová nem jut vissza soha többé.” (Hét haza)
Ezért látogatja mindegyre a múltat, a gyerekkori éden emlékezetét, és keresi valóságosan az egykori ismerősökkel, társakkal a kapcsolatot. Jóvátehetetlenül tönkretett életek itthon, és jóvátehetetlen elmagányosodás odakint: „Megöregedni, idegenben, keserves. Most látom csak, mekkora szerencse, hogy hazamentem, amint lehetett” (Öreg szivarnak); „Itt, a Sashegy oldalán én is újra itthon vagyok. Gödöllő, Florida és a francia tanya megannyi távoli álom. Hazataláltam. Boldogul, boldogtalanul, ez itt az otthonom” (Hazafelé).
A kötet legterjedelmesebb, s egyik legárnyaltabb, legkidolgozottabb írása a Portréfilm című vallomásos elbeszélés. Budapesti filmesek portrét forgatnak róla, és „eredeti” helyszíni felvételeket is akarnak készíteni. Az író tehát ismét, valóságosan is meglátogatja múltját, a lényegében gyarmati sorban hagyott trópusokat. „Harminc évet töltöttem a Szigeten. Olyan magányosan, mint egy bölény. Szépirodalmat fordítottam… A pótcselekvésnek szenteltem az életemet.” Finom, csipkelődő iróniával figyeli a pesti filmesek sutaságát, ámuldozását a szegényes viszonyokon, bosszantja értetlenségük, érdektelenségük, tájékozatlanságuk, holott a Sziget története, amit fölvázol Ferdinandy, s nem egy megrázó írásban megörökített, szinte kényszerít az empátiára, szolidaritásra. Devalójában önmagával szembesül megrendülten. Évek óta nem volt kapcsolata a Szigeten élő felnőtt fiával, most a vendége. Az egymásra találás öröme mellett az elmulasztott idő szégyene is föltolul. „Nem az a baj, hogy elmegyek. Hogy talán soha többé nem látom a fiamat. Inkább az, hogy nem sikerült egymásra találnunk. Hogy kamerákkal jöttem, annyi év után. Hogy a kettőnk dolgát így játékká (szkeccsé) silányítom.” De borzongató, hogy az „útpadkára szorultak krónikása” elmegy a lehetőség mellett: „Meglátogattam a múltat. Hogy a filmesek mit fognak csinálni, nem tudom. De én megírtam a portréfilmemet. Megöleltem szegény trópusi fiamat.”
„Elmúltam nyolcvanéves, keresztül-kasul feltérképeztem a világot, az embereket. Magamra maradtam. Fiaim távoli földrészekre kerültek, nem ismerem (de vannak-e egyáltalán?) az unokáimat. Egyre gyakrabban kétségem támad: érdemes-e folytatnom?... Elmenni könnyű, csak visszatalálni nehéz. Nekem sikerült. Szerintük [budai környezet] szerencsés vagyok.”
Nyugtalanítóan rezignált őszikéksummázat a száműzötti sorsról. Kesernyés, fanyar irónia, önirónia – kifosztottság, és ha nem is derű, mégis valamiféle kegyelem (mert az élet mindig erősebb).
Vissza a tetejére