„Nézni a folyót, mely idő meg víz”
Jorge Luis Borges

A kezdetben a mélysége mélye.
Az Egy - de az sem az első.
Husztnál át a Kárpátok vulkáni vonulatán.
A vándorlások láthatatlan nyomai.
„A régvolt hadak por-rengetege.”
A fű-tenger hárfahullámzása.
Az esték mint vágtató fekete lovak.
A síkságot fürkésző tekintet.
A mocsárminták és a kavicsok sóhaja.
Az árnyak nyugodt nyáját terelgető Idő.
Látszólag minden ugyanaz, ugyanoda.
(Jobbról:) Tarac, Talabor, Nagyág,
Borsava, Bodrog, Sajó, Eger, Zagyva.
(Balról:) Visó, Iza, Túr, Szamos,
Kraszna, Kőrös, Maros, Béga.
Az ártéria és a kezdődő víziszony.
1000 km szőkeség és más sztereotípiák.
A lényegtől lassan elkülönült látszat.
Petőfi sztéléje, fáraók népdalai.
A „parányi sarkantyúk pengése”.
A miseborok és végtelen eső-zsolozsmák.
A ministránsok levetett ruhái az árokparton.
Egy aranyozott Agnus Dei a vízmosásban
és a szerzetes, aki horgonnyal álmodik.
A könnyű kis halak roppant súly alatt.
Az elmozdulások szöge.
A mozdulatok csonkja.
A víz és ég iker-lelke.
A kényszeredetten süllyedő ég
és a kedvére emelkedő víz.
Vásárhelyit rémálmok gyötrik.
Paleocappa szerint kevés a fogszabályzó.
A valóság: az elme félkész gátja.
A megtöretés keserű vázlatai.
A szélben kavargó álmok és jóslatok.
Az alkonyok, akár friss madárvér a kaszán.
Szivárgó homokzsákokban az idő
hol pereg, hol ragad.
A kezek, a görcsök, a hajlott hátak.
A felkötött kendők és a leomló rózsafüzérek.
A csönddel tapasztott kétségbeesés.
Ami előtűnik s ami el.
Ami megkezdődik, ami visszahull.

Bizonyos versek átsétálnak a vizen,
és túlélik azt a gyávát és ostobát,
aki vagyunk.