Hogy van az, hogy már régen nem élek ott, rég nem lakom már a Tisza partján, régi vagyok már magam is - és mégis könnybe lábbad a szemem, valahányszor eszembe juttatja valami vagy nagyritkán hallom a rádióból Gárdonyi Géza versét: „Feljött a Hold a Tiszára, / Csend borult a fűre, fára...”? Mekkora ereje van néhány egyszerű szónak! „Szeged alatt, a szigetnél / Áll egy ódon halász-bárka...”

 

Nekem ugyan nem Szeged alatt áll. És nem is a Nagy Tisza partjára van kikötve. Az én emlékeimben a Holt-Tiszán ring, a házunktól nem is nagyon messze, a gát alatt, a Bere-szigetnél. Fekete az a bárka, nagy fekete ladik, ültem benne, lassan, óvatosan haladt előre (vagy számomra hátra?), surranós-cuppogós hangokat hallatva. Néha beléakadt a lapát, az evező abba a hálóba, amit a sulyom terített szét a vízen, kis fehér virágok pislogtak ki az apró, élénkzöld levelek közül. Felettük hosszúlábú pókok futottak át, általunk felriasztva, szúnyograj szállt ki a homályból sűrű zümmögéssel. A mélybe nem lehetett lelátni, beszőtték a hinaras növényék, zöldesfeketének látszott a víz. Be-benyúltam a levelek alá, merítettem egy összemaroknyi vizet, elmerülten csurgattam egyik tenyeremből a másikba, nem volt fontosabb dolgom a világon.

 

Vízisiklók is éltek a Holt-Tiszában; azoktól féltem. Előfordult, hogy kaján és kárörvendő osztálytársak - fiúk persze - behoztak egy-egy példányt az iskolába, s orvul előkotorva zsákjukból óra alatt, megcsiklandozták azzal a már nyilván nem eleven csúszómászóval a nyakunkat. Lett is sikoltozás, felugrálás a padokból; a vége mindig az volt, hogy Zimmermann igazgató-tanító úr kezében meglendült a nádpálca, s annak, aki bűnösnek találtatott, hassal rá kellett feküdnie a padra, hogy jól elnáspángolhassák az ellenkező végleten. Hiába könyörgött az illető, akkor már sírva, hogy „Tanító úr, kérem, ne...! Ne tessék...!” És - mi tudtuk: - hiába is ígérte meg a végén az egész osztály előtt, szipogva, hogy „Ilyet többé nem teszek”, mert valahogy erősebb volt bennük, fiúkban a „kuckolás” vágya, ellenállhatatlanabb számukra a mi szőke vagy barna vagy fekete pihékkel lélegző tarkónk az előző padban, mint amekkora visszariasztó ereje lehetett a veréstől való félelmüknek. Nem volt év, hogy meg ne ismétlődött volna az imént felvázolt jelenet, legfeljebb azzal megtoldva, hogy még további fiúk - bűntársak - kaptak körmöst, vagy kukoricára térdepeltették őket az osztályterem sarkában, arccal a falnak. Nyári vakáció idején azonban övék volt a Holt-Tisza, s a kis fahídon, amely a Bere-szigetre vezetett át, olykor a kifogott vízisiklók egész füzére kornyadozott a karfán, a tűző napon. Olyan fiúra is emlékszem, aki a glott gatyája korcán viselt egész siklógyűjteményt; hogy nem borzadt tőle?! ...Nekem ugyan magyarázhatták a felnőttek, hogy ártalmatlan, szelíd, s a mérgesen csörgő boáknak csak távoli rokona...

 

A Bere-szigetet paradicsomi pompában látom magam előtt. Félsziget volt csupán, keskeny nyakkal a falu felé. Hogy a nevét kitől-mitől kapta, mindig érdekelt volna, de nem sikerült kiderítenem. Merthogy a Cifra-kert szép kertet jelent, annak az ősi gondolkozásmódnak megfelelően, hogy a cifra = szép, azt megtanultam Pais Dezső óráin, már a pesti bölcsészkaron. A tanár úr a régi dűlőnevek, helységnevek titkait kutatta, sokukat megfejteni is tudta. Számára nem volt kérdés, hogy a Cifra malom és a Cifra istálló - mindkettőre akadt példa szülőfalumban is – „valamiképpen kidíszített, ergo szép” építményt, esetleg épületbelsőt jelenthetett.

 

Szépnek, már akkor is szépnek a fűzfákat láttam a folyó két partján, törzsük elferdült hajlásán őrizték korábbi árvizek deformáló nyomát. Az idősebb népesség gondolatvilágában olyan súlyos emlékezete élt a tiszai árnak, hogy sokszor hallottam bácsikat, de néniket is így vonni meg az időhatárt: „még az ármentesítés előtt”, „már az ármentesítés után”. Nem értettem persze (azért is ragadt meg a fejemben, tartósabban, mint a bere-szigeti bogáncs a térdzoknimban). Annál kevésbé érthettem, hiszen évről évre félni kellett a víztől továbbra is; éltem át olyan veszélyes éjszakát, hogy édesapám is kint volt a sáros, átázott töltésen a többi férfival. (Negyvenkettőben talán?) Akkor mitől mentesítettek minket?

 

Miután a Tisza legnagyobb kanyarulatát átvágták, az élő, nagy folyó hét kilométerrel odébb költözött a községtől. Látni csak olyankor láttam, ha Tiszafüredre vagy Szolnokra utaztunk. Füredre bérautóval mentünk, rokonaink éltek ott, s apám ott szokta volt beszerezni az irodába szükséges papírfajtákat (miniszterpapír, pauszpapír, itatóspapír), ott csomagoltatta be a kis üveg tintákat, tucatszám a gondosan összeválogatott tollszemeket. A boltban, amelynek egy bölcs bagoly volt a cégére s talán Minerva a neve, nekem mindig szabad volt kérnem valamit: ceruzahegyezőt, jó formájú radírt... Szolnokra vonattal mentünk, a szajoli hídnál még most is mindig izgatottan várom, mint gyerekkoromban, a találkozást az „igazi” Tiszával, a zöldesen csillámló, széles, nagy folyammal.

 

Tintafeketén is látom magam előtt, egy éjszakai emlék csillagos ege alatt. Pedig kislány voltam még, nem valószínű, hogy késő éjjel történt. De azért biztosan feljött már a Hold a Tiszára... Jöttünk haza valahonnan, vendégségből, könnyű homokfutón, s a Halászhalom tájékán apám megállította a kocsit, lelépett néhány szóra a halászokhoz. Azok nagy vaskondér körül guggoltak, a kondérból fehér füst szállt fel... Egy idő után anyám kíváncsiskodni kezdett, mit főznek, hogyan főzik, vagy sürgetni akarta apámat, leszállt hát, és nekem is szabad volt utána leugranom.

 

- Van itt, kérném, minden - mutatott az egyik halász a folyóra -, keszeg, ponty, süllő, kárász, törpeharcsa... De mi csak afféle kis szemét halakból főzzük...

 

Apám felemelt, belenézhettem a fortyogó lávába. Paprika gőze, paradicsom íze, zöldhagyma párája, fokhagyma heve és egy kis bors szédítő ereje csapta meg az orromat. És vízszag... mocsárszag...

 

- Én is kéjek - mondtam.

 

A halászok nevettek. Anyám restelkedett:

 

- De hiszen most vacsoráztál, Marika! - Mentegetődzve fordult a férfiakhoz: - Vendégségből jövünk...

 

- Éhes vagyok! Kéjek! - kiabáltam. (Mesélték utóbb.)

 

Az egyik halász odalépett az üsthöz, megmerítette a nagy merőkanalat. A másik letört egy jó darab hófehér kenyeret, a kezembe adta.

 

- Fogja bírni az erőset a kisjány? - kérdezte apámat a harmadik. - Nem lesz baj?

 

Apám vállat vont.

 

- Alfödi jány - felelte.

 

A merőkanalas halász már fújta, megfújta nekem azt a sűrű lét, amit alig bírtam kivárni...

 

Anyám belenyugodott a dolgok ilyetén fordulatába, leguggolt mellém.

 

- Majd tunkolunk, jó?

 

Beleegyeztem. Csak annak nem örültem, hogy ezek szerint... anyám is részt kér az enyémből. Ő is éhes?

 

A végén apám kapta a maradékot a merítőkanálból. „Felséges - mondta. - Felejthetetlen.” Anyám rögtön megállapodott a halászokkal, hogy főznek nekünk halászlét vasárnapi ebédre, akkor hozzánk jönnek majd vendégek.

 

- Aztán milyen halból legyen? - kérdezte egyikük. - Van itt keszeg, ponty, süllő, kárász, törpeharcsa...

 

- Csak ilyen szemét halból - felelte anyám.

 

- Szemét halból! Szemét halból! - rikoltoztam.

 

És sajnos, nem felejtettem el: vasárnap délben megmondtam a vendégeknek, hogy szemét halból! szemét halból! kapták az ebédet.

 

Milyen jóízűen nevettek, ahogy ott ültek a verandán a fonott nádszékeken... Milyen érdekes foltokban tűzött át a nap a fák levelein... Délután moziba mentünk, engem is elvittek; a berlini olimpiáról néztünk filmet...