Mit keresek? Száraz ágakat, tábortűzhöz. Egyik kézzel mindig a szúnyogokat hajtva. A lány, akivel az árteret járjuk, mesél: Che Guevera életét és halálát idézi föl, jóllehet erre én bizonyosan nem ösztönöztem. Eme kusza növénysokaság valósággal őserdő, csupán egy osonkodó hős hiányzik.

 

De miért ne mesélhetne, akiről csak akar, miközben fát gyűjt mindannyiunk tüzéhez, miközben vérét szívja megannyi fölriasztott szúnyog - éhes és zenélő, szomjas felhő -, miközben épp a vérét adja mindannyiunkért?

 

Egyszerűbb volna a helyzet, hogyha akarnék tőle valamit. Nem is, hogy én, hanem az a bizonyos ősi sodrás, mely kavarog és húz mindannyiunk bőre alatt - mondjuk, mikéntha gátak között, és időtlen idők óda -, a ősi erő, egyszersmind szereposztás, hogy ő nimfa és én faun, de nem. A faun ezen a délutánon minden figyelmét a gallyaknak szenteli, a nimfa pedig Che Guevaráról - bocsáss meg, ártéri erdő, és ti is, nyulak és őzek, akiket koronként könyörtelen víztömeg sodor és temet, bocsássatok meg, de ez a szó illik ide - áradozik.

 

Különösebben nem érdekelnek a szentek. Hogy utálom őket, azt nem mondhatnám. Se a keresztény, se a kommunista szenteket. De az jutott eszembe, hogy nem volna jó, ha a lány áhítozása csodát teremne, ha egyszerre közénk teremne a géppisztolyos szent. Még erről a lányról szívesen lemondok Che javára, ám ha a tűznél forradalmi dalokat kelletik tanulni, gondoltam, az nem volna kedvemre való. Előnyben részesítem a csöndet, melyet azért időnként megtörhet a hasábok pattogása vagy a meghúzott borosüvegek gluttyanása, meg a víz felől néha egy-egy csobbanás, és az Isten mentsen meg a szentektől...

 

 

S veszteg maradtak akkor este, amiképpen a nimfák és a faunok, azonképpen a szentek.

 

A cigarettásdoboz normális volt, de a fiatal színésznő, aki körbekínálta, értésünkre adta, hogy füves.

 

- Honnan van?

 

- Szereztem.

 

Az újságírólány, aki a városban is mindenüvé követte, akinek a szeme ragyogott, ha őrá nézhetett, ám néha megeresztett egy-két szurkapiszka mondatot, kifakadt: - Ezek a te szerzéseid! Kivel kellett érte...?!

 

- Kivel...?

 

- És hányszor, mi?

 

- Ne félj - mondta a fiatal színésznő, aki egyébként énekesnek legalább olyan tehetséges volt, mint színésznek, és arca meg a válla kezdett rózsásra pirulni a napon -, az nem kopik el.

 

Nevettünk, szívtuk és fújtuk a füstöt.

 

- Pont olyan, mint a rendes - mondtam.

 

- Pedig ez fű.

 

- A lehető legjobb.

 

Az egyik fiú lassan, mintha lebegne, fölállt. A szeme csukva volt, halkan valamit dudorászott. Ruhástól belegázolt a vízbe.

 

Nem éreztem semmit. Nem készülődött bennem se sírás, se nevetés. Éppenséggel rosszul se voltam. Ettől voltam rosszul: hiába szívok, nincs hatás, ez bántott. Hogy élhetek majd ezután, hogy?!

 

- Ki lehet jönni a vízből - monda a fiatal színésznő. -Rendes cigi volt.

 

- Ne csináld! - mondta a fiú a vízből. - Én már utazok, utazok, utazok!

 

Most legyen úgy, hogy a tanulságot nem kell kitalálni, hanem ide beszúrom: segít megélni a történéseket, ha tudjuk, mi történik. Még akkor is, ha nem az történik. Amikor megéled a nem történő történést, ugyanazt érzed, mint aki a történő történést éli; ellentétben azzal, aki nem tudja, mi a történet, és mit kell érezni.

 

- Hogyha csak rendes, akkor nem kellett érte... - mondta az újságírólány.

 

- De - mondta a színésznő, egy könyörtelen füstkarika közepébe. - Azt mindig kell.

 

 

Megrakva kulcsokkal; átvágunk az erdőn. A gáton gyalogolunk vizet szerezni. Átmeneti korban élünk: nemrég a folyók vize még iható volt. Most már nem isszuk, de úszni azért merészelünk benne. Talán mi vagyunk az utolsó nemzedék, mely sátrat vert az ártéri erdőkben, és örült, ha megmerülhetett a vízben, ha erejét megfeszítve szembeúszhatott az árral, vagy ha átengedte magát a sodrásnak.

 

A kutya tudomást se vesz rólunk. Nagy, barna kutya. Több állat, úgy látszik, nincs a tanyán. Az öregember egy kényelmes, fonott székben ül.

 

- A vizet, azt nem kell kérni - mondta. - A Föld kétharmadát víz borítja - mondja. - A víz, az van. - Az arca sovány, kicsit borostás. A borosta nagyon fehér a barna arcban. Ilyenkor az ember már eléggé szomjas. Az először megtöltött kulacsot félig mindjárt ki is isszuk.

 

- Nagyon finom - mondja a kedvesem.

 

- A testünk kilenc tizede víz - mondja az öregember.

 

A kutya prüszköl egyet a porban. A por száraz és meleg.

 

Képzeljünk el egy olvasót, egy olvasót, aki megmérgezett folyóról, élettelenné lett folyóról írt tudósításba kezdett bele, és aztán zavartan kell, hogy tovább olvasson bizonyos áradásról, meg arról, hogy a folyó emberi településekre támad. Ez már egy másik történet. Ha csak nem a folyóisten bosszújáról szóló. Akkor lehet a kettő egy és ugyanaz. De ennek is ugyan hol a kezdete, és hol a vége? Minden kezdet és vég önkényes, hiteltelen.

Ezt a történetet nem emberek írják. Nem a többé-kevésbé művelt olvasó elvárásai szerint kanyarog.

 

Afféle vízválasztó a víz: a betű munkása hüledezik, szörnyűködik, ámul, valamint örökké többes számban aggód, bíz, buzg. Miközben a Tisza - így mondja Esterházy a Kis Magyar Pornográfiában - tehetséges.

 

 

Általában az ember a folyóparton nem szép.

 

Ki tudja, miért van ez? Talán, mert csak kevéssé napbarnított? Itt-ott hájas vagy túl sovány, de semmiképp se megfelelően izmos, és ha izmos, éppenhogy sterilen, mesterkélten kidolgozott az a test?

 

Vannak testek, melyekkel ágyban, párnák közt vagy akár a szőnyegen semmi baj nincs, de jobb, ha folyópartra nem viszik ki, és ha mégis, legalább ne tárják ki őket, plain air és egyúttal nude.

 

E sorok írója ritkán elégedett, se magával, se a körülményeivel. És mégis elmondhatja, hogy látott folyóparti fák alatt a fövenyen emberi testeket, amelyek megfeleltek a háttér keltette - nehezen kielégíthető - igényeknek, látta, amint a nedves homokon ilyenek futnak, látta az izmok hosszú köteleit meg-megfeszülni, látta a lányok mindig egyéni módon hullámzó vagy fickándozó mellét, látta a fiúk farkát a combjuk előtt csapkodni, bizony ez megvolt, ezeket a látványokat sikerült begyűjtenie, ezt nem veheti tőle el senki, legföljebb az Alzheimer-kór meg a hasonlók.

 

 

Van egy kis történet. Talán arról szól, hogy e sorok írója bűnös. Bűnös egy őz halálában. Tél volt, és ő - a kedvesével meg egy másik párral - a Tisza felé ballagott. Ott volt nekik a holtág, azon csúszkálni lehetett volna, rendesen be volt állva, de mit neki a biztos holtág, neki az eleven kell!, a jégen egy őz sétált. Kecses, mint a szűzlány, gondolta e sorok írója, élvezte hasonlata érdes pontatlanságát, meztelen szűzlány, ahogy könnyedén illeg-billeg a jégen, jó! Meg kellett volna állni, egy méterrel előbb vagy húsz méterrel előbb. Csöndben mentek, de mégis. Az őz érzékeny. Lehajolt éppen, szürcsölt a vízből, aztán fölnézett, látta őket. Megriadt. Hátraszökkent. A jég beszakadt.

 

Az őz a vízben volt, és úszott. Jól úszott a csekély átmérőjű lábaival, a folyó nem sodorta el. Csak az volt a baj, hogy nem tudott kikapaszkodni a jégre. Hiába ugrott, a jég tört, éles pereme vágott. Ahol álltunk, hallani lehetett a lihegést, szuszogást meg a csobogást.

 

- Most mit csináljunk?

 

Ahhoz, hogy odajussunk, jó nagyot kerülni kellett, átmenni a hídon. Na és, ha odaérünk?

 

- Nem szabad rámenni a jégre - mondta a kedvesem. - Beszakad.

 

- Valami fát keresünk és ráfektetjük majd, és hason, kúszva...

 

Mire odaértünk, az őz nem volt látható. Alighanem a jég alatt sodorta már valahol a víz. Az áldozatomat.

 

Szólhat ez a történet arról is, hogy minden megmozdulásunk akarva-akaratlan pusztulást hoz más lényekre. Hogy semmi más nem kell valaki nemlétéhez, csak a tény, hogy más valaki van. Láttam ezt is. Begyűjtöttem. Vékony lábak, egy-egy pillanatra kikapaszkodnak a jégtáblára, aztán lecsúsznak és a vízbe csobbannak.

Lehet, hogy a horoszkópja kedvezőtlen volt, aznap nem lett volna szabad folyóközelbe mennie... reális minden történet, csak találjuk meg hozzá a megfelelő keretet.