Térképronyolat

(Tiszavirágzás helyett)

Azért a lét
hogy fájhat:

Van Gogh leharapta
saját fülét,
de nem harapta ki
napraforgókból sem a tájat:

csak fájjon,
ami fájhat!

Fájjon a tenyér
vagy az ököl –
annak, ki ütött,
és fájjon magának
a cséphadaró
meg a husáng;
ezért fájjon fának a fa,
és fájjon szerszámnak
a szerszám
és anyjának
a fegyházi ütőgép -

mért csak az fájna,
aki csak magának fájhat,
mert mindig ütötték?

Fájjon magának
az az imádság,
ami csak szégyen;
fájjon magának,
az az igazság,
ami csak térgyen
térgyen!

Fájjon magának,
ki sose fájhat!

Fájjon magának
az a nép is,
akitől ez a Föld
csak fájhat:
harapja kimázolt
egét is,
hogyha mást nem zabálhat;
és fájjon fölébe az este,
és lusta talpára a rét,
és anyja sírása,
kinek könny helyett
kiitta tündöklő szemét.

Fájjon neki,
ami már sose fájhat!

Így fájjon magának
az Isten is,
helyettünk, ha nem fájhat,
melyik galaxisból harapta ki
kínjában ezt a
falatnyi tájat
hiába.

Nem az fáj -
csak ha már nem is
fájhat,
ami fájna:
szemhéj alatt
a napraforgók
körtánc-halála:
a Van Gogh-sárga.

Hetedhét határra
tiszavirágzás-halál fölött
örvénylenek
en-cián-kék egek
és felhő-dögök -

már nekik sem fáj,
ami fájna

2000. február

Utóhang

Mikor a jaj elül;
folyam-anya dühül
tavaszi lázadásra:
szétvetne minden gátat,
hogy fájjon,
ami fájhat:
a meggyalázatása.

Aztán csitul avégett,
hogy cirogasson
egy kisnépnyi mindenséget,
s a töltésen nem hág át.
Csak azt könnyezi csillámosra,
hogy méhéből
megint kimosta
másoknak mocsadékát,
feledve minden múltat.

Hogy ne fájjunk
annyira magunknak.

2000. április