Az évben már harmadszorra áradt. Naponta akadt új látnivaló, kiszokott a nép a partra. Nyoma veszett a munkanapoknak, heteken át ünneplőben jártak fel-alá a folyóparti sétányon, s itt-ott, ha fényképészt láttak, mozdulatlanná meredtek a sétálók. A pezsdülés, majd az alsó partszegély bokrain túlfutó árhullámok a part alá kergették a halat. Ostornyi eresztékkel és puszta kézzel tucatszám fogták a suhancok a holdkarima-szájú harcsát. Idő se volt felrakni a szájbilincset, az élénk fűbe dobva vonaglott a sok hal. Felpuffadt sertéstetem úszott, s ütközött a bójának, hasadt fel, hullott nyüvek milliárdjaira, mint amikor cserepekre törik a malacpersely. Szerencsét hoz - morajlott végig a parton. A felszín felett pedig táncoltak a kecsegék és a márnák, afféle vízi tűzijátékként, de igazából nem ez csalta a vízre a sebes áramlással mérkőző kalandorokat.

 

Mint valami zászlóshajó, nikkelezett pléhdoboz billegett a város alá, egy távoli takarékpénztár légmentesen záró kasszája, s néhány óra múlva már versengve buckáztak a csónakok, erőlködtek az evezősök, búgott fel itt-ott farmotor, ha feltűnt északon egy úszó bokor, egy laposan eső napsugárban megcsillanó bádog. Volt, aki vízen járni látszott, pedig csak a felszín alatt úszó haranglábon állt, miközben - vallásos ember lévén - egy nem is olyan rég félrevert, nyugvóhelyzetébe vissza azóta sem hulló harangot próbált elszabadítani. A part megtelt szurkolókkal, akik között egy távoli szentély néhány kimentett faszobra és mind több bútordarab sorakozott, az emberek a vizet fürkészték, csak a Szűzanya, Szent József és Nepomuki Szent János emelte pattogzó festékű, hínárkoszorús fejét az elsötétülő égre. Kusza lugasoktól, félrebillent gyümölcsfáktól roskadó szigeteket sodort a víz. Üres karkosarakkal szálltak át rájuk még a város felett. Fütyüljetek! - kiáltozták a csónakos kísérők a vidáman éneklő és egymással élcelődő szüretelőknek, akik megrakodva szálltak vissza az alsó kikötő alatt.

 

Estére tüzek gyúltak a parti sétányon, a gyerekek is, mint ünnepeken szokás, sokáig fenn lehettek; futkároztak a partra reszkető lábbal kivezetett lovak, rémülten bégető bárányok a kisodródott, ismeretlen borokkal teli frissen megcsapolt hordók között.

 

Lázban égett a szemlátomást gyarapodó város. A rakodóparthoz úszott egy fahíd - közmunkával tették szárazra: megfogamzott a polgári összefogás gondolata -, kikötött egy elsodort fatelep is, és hívatlanul egy ravatalozó vadonatúj koporsóinak flottája. Tűz köré rakták száradni valamely kastély vagy megyeháza faragott karosszékeit, s a hajnal a földönfutóvá lett gróf és a nyilván sűrű iszapba fúlt szőlősgazdák helyén találta a mámorosan ébredő parti őrséget, amely körül ott legyeskedtek vadonatúj, igaz, némileg még nedves kalapjukban, rucaöröm flitterezte zsabóikban a környék kurtizánjai.

 

A partra gyűltek, benépesítve az árral párhuzamosan húzódó hidat, a sátrak, az italmérések, a város hídfőtől hídfőig karöltve korzózó, eladósorban lévő lányai. A legények csizmát húztak, mikor a bált a város első embere megnyitotta. - Azért jöttünk össze - emelte fel szavát, s a jólét megteremtésének szentelt beszédét az akkorra már mámoros tömeg őszinte örömujjongással fogadta. Reggelig szólt aztán nap mint nap a muzsikaszó, egymást váltották a cigányok a cimbalom, a bőgő mögött, váltásra járt a hegedű is, villogtak a táncoló csizmák, a rakpartot észrevétlen elöntő, előbb csak hártyányi víztükörben. A fáklyafény faszent kapuőrökhöz vezető pompás, afféle mennyei sorompót, fényes foncsorral csempézett folyosót rajzolt ki, amelynek mélyülő intarziáit kis kavargó örvénykörforgók bonyolították. Dühöngött a jókedv azon az éjszakán. A mulatozók, immár térdig a zavaros vízben, észre sem vették, hogy felemelkednek és megint bucskázni kezdenek a bútorok. Sokan akkor sem tértek magukhoz, amikor a hegedűst ragadta magával a szökőár. Sodródó vattacukorpálcák között úszott a szakadt lószőrű vonó, a zene elhallgatott, de a bokázás pacskoló hangja még azután is hallatszott, hogy a fáklyák sisteregve kialudtak.

 

Másnapra a búcsújáró Mária-szobor sem volt már a helyén. Hát vége szakadt a körmenetnek, motyogta dobozgépét szorongatva a városi fényképész a lassan lombkoronáig érő, mind sötétebb örvénylés felett. Helyén csak Szent János várta az expozíció idejének vége szakadtát, billegve a nyakig érő sebes vízben.