Grecsó Krisztián

Vera könyve

regényrészlet
 
A szivacskosztümre Jakub bácsi öntötte rá a vermutot. Nem szándékosan, vagy hát ki tudja, Vera látta, de épp csak odanézett, és elkapta a pillanatot, amikor ez a furcsa nevű bácsi mondott valamit. Sára néni felnevetett, erre a férfi is, de csak azután, hogy Sára néninek tetszett, amit odasúgott neki. Együtt kacagtak, a férfi közben bámulta a nőt, résre húzott szemmel, nem is figyelte a poharát, és melléöntötte az italt.
            Akkorra már nagyon hangos volt Béla bácsi születésnapi bulija, borzasztóan füstös a lakás. Vera néha befogta a fülét, vagy kérte Sárit, hogy meneküljenek vissza a szobájába, de a barátnője nem mindig akart elbújni vele, és ez dühítő volt, és érthetetlen, hiszen rajtuk kívül nem volt gyerek az egész kibírhatatlan partin. Hangzavar a lakásban, a függőfolyosón, de még az udvaron is. Sári szülei nagyon sok embert meghívtak, Vera azon gondolkodott, hogy nem jutott eszükbe, hogy ennyien nem fognak elférni, még leülni sem tudnak, de ez rajta kívül, láthatóan, senkit sem zavart. Mind ittak és kiabáltak, még a papa is, levette a nyakkendőjét, kigombolta az ingét, egyre pirosabb lett az arca, cigizett is, amit otthon soha, legalábbis Vera még nem látta, hogy ilyesmit csinálna.  
Csak a mama nem lett kiabálós és izzadságszagú, ő olyan volt, mint mindig, talán egy kicsit szomorúbb. Vera egy idő után már nem is kérdezte meg, hogy mikor mennek, mert olyankor a mama szája lefittyedt, és keserűen a papa felé nézett.
„Remélem, nemsokára.”
Vera is odanézett a papára, aki átölelte Sári apukáját, és azt énekelte, hogy felkel majd a nap. Amikor véget ért a dal, visszatették a tűt a lemezen, és megint elkezdődött elölről, a szobában fújogtak meg nevettek az emberek, de aztán azok, akik az előbb még fújogtak, ahogy megszólalt a dal, együtt énekelték Béla bácsival meg a papával, bár őket nem lehetett elnyomni. Harsogtak, te csak várj, nem is éneklés volt az már, hanem kiabálás, dülöngéltek egymásba karolva, és közben hadonásztak a kezükkel, mintha valakinek magyaráznának.
Sára néni néha odanézett, intett, nevetett, aztán sugdolódzott tovább a furcsa nevű férfival.
Jakub bácsi akkor érkezett, amikor ők. A papa ismerte a seregből, ezért ő mutatta be Sára néninek és Béla bácsinak. Mulatságos színjáték volt, Verának már régen elmondta a papa, hogyan kell, de még soha senkinek nem kellett bemutatkoznia, ezért most jó lett volna kipróbálni. Ő is szerette volna elmondani a nevét, esetleg még annyit magáról, hogy alig néhány nap, és immáron negyedik osztályos, az pedig a legmagasabb osztály az alsóban, ezt azért tette volna hozzá, mert a felnőttek el szokták felejteni az ilyesmit, vagy egyszerűen nem is tudják, de ahhoz képest, hogy a papa otthon mit mesélt erről az egészről, meg hogy neki mit kell csinálnia ilyen helyzetben: róla egyszerűen megfeledkezett. Ez rosszul esett neki, de szerencsére hamar elfelejtette, mert azon kezdett el gondolkodni, hogyan lehet az, hogy valaki idegen embert hív magához vendégségbe. Ezt meg is kérdezte a papától, de ő csak annyit mondott, hogy Jakub bácsi az új koncertmester; ezt is csak úgy kutyafuttában.
Nem volt se ideje, se türelme beszélgetni, Vera még nem látta ilyennek, mintha valahová aztán is sietett volna, hogy megérkeztek, mindig forgatta a fejét, és akárhogy fordult a mama, egyszer csak megint háttal állt neki. Vera számolta, háromszor is kiesett a papa kezéből a ropi, gyorsan itta a borokat egymás után, lehúzta az egész pohárral, és csak azt figyelte, ki jön. Hangosan köszönt, ha belépett valaki. Vera látta, hogy a mama haragszik, mégis csak halkan, kedvesen súgta neki.
„Lassabban, Gábor, baj lesz!”
Vera megkérdezte, mit csinál egy koncertmester, mert izgalmasnak találta ezt a szót, a cirkusz jutott róla eszébe, a koncertmester talán ott varázsol valamit, de a mama szerint Jakub bácsi hegedül, és kész, ő fontos hegedűs a zenekarban, ezért nevezik koncertmesternek. Vera csalódott volt, már többször is végig kellett ülnie hangversenyeket, nagyon sok hegedűs van olyankor a színpadon, de hogy az egyik fontosabb lenne, mint a másik, azt nem vette észre. Az viszont tetszett neki, hogy Jakub bácsinak azért van ilyen mókás neve, mintha félre lenne mondva, mert lengyel.  
Sári meg ő ezután végre behúzódtak a barátnője szobájába. Vera nagyon szeretett ott lenni, Sárinak mindenféle csodája van, hosszú lábú, öltöztethető sírós babák, és egy etetős is, meg legó, ami nagyon jó dolog. Vera azt szerette és irigyelte a legjobban, mert a legóból, ha sok van belőle, bármit lehet építeni, hidakat is, mint a papa, és Sárinak egy egész nagy dobozzal vett a dollárboltból az apukája, mert legót csak ott lehet kapni, ő meg hiába kérte, hogy hozzanak neki is, elég egy sokkal kisebb dobozzal, amiből csak egyetlen hidacskát lehet felépíteni, a papa mindig azt felelte, hogy nekik nincsen valutájuk, ami nemcsak bosszantó volt, hiszen Sáriéknak valahonnét mégiscsak van, de érthetetlen is. A dollárboltba biztosan dollár kell, és nem valuta.
Ha ez nem lenne elég, Sárinak olyan távirányítós autója is van, aminek nincsen vezetéke. És az autó mégis azt csinálja, amit az irányítóval utasítanak neki. Ráadásul nem olyan béna, apró kormány van a távkapcsolóján, mint amilyen a zsinóros Skodákon szokott lenni, hanem karok vannak rajta. Amelyiket előre meg hátra lehet nyomni, azzal megy előre vagy hátra, amelyiket oldalra, azzal jobbra meg balra. Vera ugyan nem értette, minek egy lánynak rádiós raliautó, de azért ő is mindig kipróbálta, ha itt volt, és persze ha volt benne elem.
Mondjuk egy dologra igazán jó volt a ralikocsi: nagyon fel lehetett idegesíteni vele a fiúkat az osztályban, még Végső Danit is, aki különben minden másban irtó menő, farmerban jár, és még számkijelzős kvarcórája is van. Igaz, hogy a háta mögött azzal csúfolják, hogy azért számos, mert a rendes óráról nem tudja leolvasni az időt, és ebben a matematikaórákon látottak szerint lehet is valami, de azért Végső Dani mégis a legvagányabb fiú az osztályban, és még ő is elsápad, ha meglátja a rádióirányítású, sárga-kék kocsit.
Vera szerette volna tanítani a babákat. Elrendezni őket, aszerint, hogy kire emlékeztetnek az osztályból – nehezen ismerte volna be, de már hiányzott az iskola, nem bánta, hogy néhány nap múlva vége a hosszú nyári szünetnek –, szóval nagyjából úgy ültetni őket, ahogy az osztályban, aztán újrafésülni a lányokat, mert rendetlen a hajuk, a fekete baba olyan, mint Dudás Jutka, a barna lány baba meg, bár nem hasonlít, jó lett volna Langalétának. De a babákhoz ma nem lehetett hozzányúlni. Sári szerint a mamája tiltotta meg, de Vera ezt nem tudta elképzelni, hogy Sára nénit érdekelné, mit csinálnak, soha nem jön be ide, még takarítani sem, mert Sáriékhoz mindennap jön egy néni, aki elmegy a piacra, visszarakja a babákat és a játékokat a polcra, nagyon simára vasalja ki a Sári köpenyét, és irtó finom sonkás szendvicset készít uzsonnára. Akkor hogyan is jutott volna az anyukája eszébe, hogy a lány babákkal törődjön, amikor valószínűleg azt sem tudja, hogy vannak ebben a szobában babák? És miért éppen ma, amikor ő itt van?!
Miért éppen most nem lehet velük játszani?
Végül nem vitatkozik, nem akar összeveszni a barátnőjével, akkor sem, ha ez most elég rossz érzés, a gomolygó gyanú, hogy Sári hazudik, és igazából ő nem akarja, hogy babázzanak. De vajon miért?
Bejönni is alig akart, és most is úgy ül az ágy szélén, mint aki folyton azt várja, hogy nyílik az ajtó, mindig odanéz, de nem nyílik, a Vera mamáján kívül senki sem kíváncsi rá ebben az irtózatos hangzavarban, hogy ők hol vannak.
„Elég volt!”, mondja Sári, amikor ő le akarja venni a polcról a Gazdálkodj okosan!-t.
„Miből volt elég?”, kérdezi Vera, mert ez már nemcsak rosszul esik, de dühítő is.
Mit csinálnak itt egész délután, ha nem lehet játszani? Haptákban állnak? Sári nem válaszol, megint kifelé néz, a szoknyáját igazgatja, Vera végignéz rajta, és meglepődik magán. Amikor megjöttek, majdnem felsikított, annyira tetszett neki a barátnője ünneplő ruhája, most meg úgy látja, hogy nevetséges, olyan, mint a gonosz lányok báli hacukája a Hamupipőkében, túl puccos, komikusan fodros, csipkés, mint amikor ki van mosva a sok függöny, és a mama még nem tette őket vissza az ablakra.
És a haja is nagyon furcsa. Először azt is szépnek látta, de most tiszta kabaré, sok fényes csat van benne, a csatokon brossok, nem katicásak, mint máskor, és fel van tűzve, oldalt lakkozott loknik lógnak le, olyan, mint a felnőtteké, amikor azt hiszik magukról, hogy szépek. És mintha korpás is lenne a feje, de az is lehet, hogy valamit még a lakkon kívül is ráfújtak a hajára, talán csak a sok csillám ragadt oda a bőréhez. És különben is: minek kellett így kiöltözni? Ez az ünnepség nem róluk szól, ők még kicsik ehhez, nyilvánvaló, hogy csak azért lehetnek itt, mert vagy nem tudják, vagy nem akarják őket hová tenni.
Vera elszomorodik, azt találgatja, hogy ha babázhatna, és jókedvű lenne, vajon akkor is ilyeneket gondolna magában? Akkor is észrevette volna, hogy rémes a Sári szoknyája és a frizurája? Vagy akkor nem is figyelne rá? Sőt netán még tetszene is neki? Megborzong, próbál másra gondolni, mert az megijeszti, hogy őt egy kis babázással ennyire befolyásolni lehetne, nagyon nem szereti, ha gonoszságon kapja magát, mert a gonoszság nem múlik el, és minél több derül ki belőle, annál több lesz egyben. 
Sári kacagása riasztja fel, a barátnője kineveti, hogy mennyire el tud gondolkodni, még a szája is kinyílik közben, mintha elfelejtené tartani az állát. Vera dühös lesz, ez az elevenébe vág, a mama is ezt szokta mondani, hogy „felköti az állát, ha mindig leesik”, de hát ha valamit alaposan végig kell gondolni, ha valami őt nagyon foglalkoztatja, akkor nincs ideje arra figyelni, hogy csukva van-e a szája. Micsoda hülyeség ez! De a mama szerint akkor sem illik tátott szájjal bambulni, mert ő már nagylány. Hiába mondja, hogy szerinte ezekből egyik sem igaz, mert egyfelől még kicsi, másfelől meg nem bambul, hanem töpreng. Ezt a szót a papától hallotta, töprengeni sokkal elegánsabb, mint gondolkodni.
„Hagyd abba!”, mondja bosszúsan, de Sári tovább nevet, most már erőlteti, műnevetés, rosszul csinálja. 
„Borzalmas színésznő vagy!”, mondja Vera, és abban a pillanatban a szájához kap, hogy csúszhatott ki rajta ilyen aljasság, Sári minden vágya, hogy valóban az legyen, ahogy az anyukája, és már több színdarabban is szerepelt, persze olyanokban, amelyekben gyerekszereplők is vannak. De Vera nem erre gondolt, ő csak az erőltetett nevetés miatt mondta. Aztán egy villanásra eszébe jutnak az előbbi kétségei, a nyomasztó gondolatok önmagáról, amit Sári puccos szoknyája meg feltűzött haja indított el benne, és ebben a pillanatban már egyáltalán nem biztos benne, hogy igazából miért is mondta ezt.
„Nem úgy gondoltam!”, mondja gyorsan.
Sárinak remeg a feje, mint felelés előtt, kirohan a gyerekszobából, be a tömegbe, Vera lép egyet, hogy utánamegy, de olyan füstszag árad onnét, hogy semmi kedve elindulni, és annyira nem is bánja ezt a gorombaságot, a babák miatt sem, meg a Sári gúnyolódása miatt sem. Kering a fejében az önvád, de próbál nem figyelni rá, nem akar arra gondolni, hogy ez az előbb szándékos otrombaság volt-e, arra meg végképp nem, hogy amikor látta Sárit a színházban, az igazából tetszett-e neki, vagy csak szurkolt a legjobb barátnőjének.
Áll a folyosón, a nagyszoba felé néz, nem mer visszamenni a kisszobába, ha Sári kijön, legalább azt lássa, itt várja. De a lány sehol. És most, meglepő módon, a folyosó is üres, az emberek vagy kint vannak a függőfolyosón és az udvaron, vagy bent a szobában, mindkét irányból nevetés, kiabálás hallatszik, de a folyosó és a konyha üres, nagyon jó illat száll ki onnan, és egyébként is meleg van a lakásban, de a konyhából sűrű forróság árad. Vera elindul, hogy meglesi a sütőt: szereti nézni, ahogy sül a tészta.
Ekkor nyílik az ajtó.
Egy fiú jön be, csak kicsit lehet idősebb Veránál, mulatságosan néz ki, nagyon göndör, vörös haja van, és az arca csupa szeplő, hatalmas, fekete bogárszeme van, nem lehet máshová nézni, csak a szemébe, olyan nagy és olyan sötét. A fiú megáll, Vera érzi, hogy mosolyog, nem akar, de a szája nem engedelmeskedik neki, a fiú egy pillanatig nem mosolyog vissza, mintha távolabbról jönnének most a buli zajai, aztán széles vigyorra húzódik a szája. Dülledtek a szemfogai, mint egy vámpírnak. Nyújtja a kezét.
„Lehoczky Jozef vagyok.”
Egy kicsit meghajol, ami olyan, mintha valami régi filmben történne, talán ezért roggyan meg Vera térde, vagy csak rosszul lép, de az biztos, hogy egyáltalán nem igaz, amit Sári mond, aki ekkor lép ki a nappaliból, hogy ő pukedlizett volna, ő azelőtt nem is ismerte ezt a szót, és ez, szerinte, mindent bizonyít.
Vera leginkább magának mondja ezt mindig, hogy a „pukedlizés kizárva”, mert ő azt sem tudta, mi az, Sárival később elég sokat vitatkoznak erről, mi történt a bemutatkozáskor. És ő azért bizonygat mindent ilyen határozottan, hogy magát is meggyőzze. Mert az az igazság, hogy valamiért nem emlékszik rá, mi történt, hogy ő egyáltalán mondta-e a nevét, vagy nem. És miért rogyott meg a térde, ha megrogyott egyáltalán.
Sári ettől kezdve úgy nevet a buliban, mint az anyukája, és mindig ott akar lenni, ahol a felnőttek. Most már szó sem lehetett róla, hogy elhúzódjanak, pedig Vera már azzal is beérné, ha bemehetnének, nem baj, hogy nem szabad babázni, csak ne csípje a szemét a füst. A friss süteményből alig marad, a mama megfogja a vállát, hogy nem illik odarohanni, de a felnőtteknek senki sem fogja meg a vállát, és ők láthatóan nem hallottak róla, hogy nem illene a tálca köré tömörülni. Mire a sütemény beér a szoba másik felébe, már csak a széle van, arra meg alig jut csokoládé. Sári még abból sem kér, pedig imádja az édességet, a csokoládét különösen, de most feltartja a kezét, és úgy int, hogy „ugyan”, csuklóból, mintha az anyukáját parodizálná. Sári néni szokta így, csak ő valahogy ügyesebb.
Csak állnak ott körben, mindenkinek háttal, Jakub bácsi meg Jozef, aki éppen olyan furcsa, mint a bácsi, szóval minden bizonnyal a fia, és ott van Sári meg az anyukája. A lányok folyton nevetnek, néha Jakub bácsi is mosolyog, de amennyire Vera látja, mert persze nem nagyon néz oda, Jozef soha.

Vissza a tetejére