Modern Vergiliusként kalauzol Budapesten (Kötter Tamás: IKEA, vasárnap)
Kötter Tamás: IKEA, vasárnap. Kalligram Kiadó, Bp., 2017Kis lépés a regénytörténetben, hogy nemrégiben megjelent az IKEA, vasárnap, de nagy lépés Kötter Tamás pályáján. Ha műfajilag a lényegre szeretnénk tapintani, akkor talán ez lehet a leghelyénvalóbb mondat, és a miértre sem nehéz felelni. A magyar irodalomba szabályosan berobbanó írónak 2013-ban jelent meg a Rablóhalak című novelláskötete, amelyet két újabb elbeszéléskötet követett. A Dögkeselyűk egy évvel később, a Harcból nincs elbocsátás 2015-ben. Az addig kisprózákkal jelentkező Kötternek idén tavasszal látott napvilágot első regénye, és joggal merül fel ilyenkor a kérdés, hogy a szerző képes volt-e megugrani azt a korántsem lebecsülendő epikai távolságot, amely elválasztja egymástól a kisprózát a nagyprózától. A novellát a regénytől. Az előbbi kijelentést árnyalja, hogy korábbi elbeszéléskötetei leginkább novellafüzéreknek nevezhetők, amelyek egyértelműen a nagyobb formák irányába mutattak. Innen nézve talán nem is kellett akkora távolságot legyőznie az írónak, mint első pillantásra gondolnánk. Megoldandó feladat ezzel együtt bőven maradt, ezek döntő többségét sikeresen teljesítette a szerző. Nem egyszerűen jó regény született (ez sem kis szó!), hanem olyan mű, amely korábrázolása miatt – és az irodalomtól ez a feladat sem idegen – a 2010-es évek dokumentálására is alkalmasnak mutatkozik a jövőben, és már a jelenben is.
Az írói álnév mögé rejtőző szerzőt vitán felül úgy tarthatjuk számon kortárs irodalmunkban, mint aki nem lebecsülendő tematikai újdonságot hozott azzal, hogy a jelenkor kis- és nagyprózájának tárgyává tette a hazánkban megtelepedett multinacionális cégek belső viszonyainak és a fővárosi felső középosztály életének bemutatását. A hangsúlyozottan Budapesten, annak is a nagyközönség elől gondosan elzárt részein játszódó történetek az A kategóriás irodaházak felső emeleteire, a főváros legmenőbb és egyben legdrágább mulatóhelyeire engednek bepillantást. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy Kötter elbeszélői afféle modern Vergiliusként kalauzolják végig az olvasót az átlagember számára terra incognitaként működő budapesti tereken. (Polgári környezetben a középosztály figuráival benépesített poklok és purgatóriumok élőképei és metszetei elevenednek meg Kötter Tamás prózájában.) Egészen világos, hogy erre a feladatra kizárólag egy olyan író vállalkozhatott, aki a kortárs irodalom számára egyszerre ismeretlen és megközelíthetetlen világból (világokból) érkezett, és éppen bennfentessége tette és teszi őt alkalmassá a jelzett mikrokozmoszok bemutatására és ábrázolására. Az ebből és innen származó tudása, ismerete és tapasztalata jelenti az ilyen típusú művek esetében (és a regényt mindenképpen ide kell sorolni) a szöveg legitimációját biztosító epikai hitelt. A korábbi köteteiről megjelent kritikákra (túlnyomórészt elismerőek) és vele a maga irodalmunkban elfoglalt pozíciójára is sajátosan reflektált friss regényében azzal, hogy bújtatott módon, szereplője (Karcsi) és egyben elbeszélője szövegében és szövegével maga is hozzászólt a Kötter-jelenséghez. Nem véletlen, hogy időközben ez a fogalom is megszületett. A szerzőhöz köthető, a kortárs magyar próza horizontját szélesítő témaújdonság a „kapitalista realizmus” jelzős szószerkezetben nyert találó megfogalmazást. A jellegében Bret Easton Ellis és Michel Houellebecq regénypoétikáját követő hazai kísérletekről így elmélkedik Karcsi: „A kapitalista realizmus (…) hamarosan Magyarországon is követőkre talált. Annak ellenére, hogy a téma rendkívül népszerű volt, csak kevés professzionális író vállalkozott rá, hogy ezt a kegyetlen, pénz és fiatalság uralta világot, amiről néhány regény elolvasását követően szomorúan be kellett látnom, hogy egyben az én világom is, megjelenítse.” Ritka pillanat, amikor az irodalmi teória és a gyakorlat ennyire összecseng és egybejátszik. Kritikus és író (alig) más szavakkal ugyanarról ugyanazt fogalmazta meg.
Magabiztosan kerülte el az önismétlés csapdáját első regényében a szerző, ami azért sem lebecsülendő teljesítmény, mert három korábbi kötetében, de különösen a Rablóhalakban és a Dögkeselyűkben kimerítő körképet kaphattunk negyedszázada velünk élő, társadalmilag zárt világokról, amelyek újbóli feldolgozása íróilag aligha lett volna indokolható. Az IKEA, vasárnap egy nemzetközi ügyvédi iroda falai között játszódik, s a karrierjében megrekedt, az életközepi válság megannyi típusjegyét magán viselő Karcsi és Barna történetét mutatja be. Nem tartoznak a nagymenők kasztjához. Üzleti szempontból fontos, közepesen drága és cserélhető alkatrészeit jelentik annak a gépezetnek, amelyben robotolni kénytelenek. A köznép számára irigylésre méltó jómódban élnek, életfelfogásukat és életmódjukat a „pénz és a komfort határozza meg”. Mégis fizetésük nem biztosítja számukra, hogy kiszálljanak a maguk és a cégük teremtette mókuskerékből. A valódi vagyonnal rendelkezőktől fényévnyi távolság választja el a jól fizetett ügyvédet, és ez a tény egzisztenciálisan komolyan korlátozza mindkettőjüket. A regény egyik vezérsíkja éppen ez a faktum. Döntési lehetőségeik az előbbiekből következően csekélyek. Igaz, ebben a kényelmi szempontok, vele a megszokás legalább akkora szerepet játszik, mint a józan pénzügyi megfontolások. A válás ilyen helyzetben – és ezzel tisztában vannak – megrendítő erejű financiális ütés, amely a viszonylagos jólétben elkényelmesedett ember számára nehezen vállalható megoldás.
A remekül szerkesztett regény első nyolcvan oldalán Barna egy munkanapi ebéd közben és után mesélte el munkatársának, Karcsinak, hogy élete mindenfajta értelemben válságba jutott. „Game over” – ezt az üzenetet sms-ként feleségének készült elküldeni. Ez az első mondat, amit megosztott alkalmi beszélgetőpartnerével. (A közlésre szánt mondat baljóslatúan ott lebeg az egész beszélgetés fölött.) Egész addigi élete felrúgását készül bejelenteni, ami filozófiai értelemben is egzisztenciális pillanatnak számít. Különös kettőződéssel a közöttük folyó párbeszéd tükröző, öntükröző jellege magától értetődővé válik. Barna egyszerre beszél arról, hogy semmi nem valósult meg abból, amit fiatalkorában elgondolt, és arról, hogy ezzel összefüggésben folytathatatlannak látja életét. Házassága kiüresedett, megszokások rítusává vált, munkájában semmi örömet nem talál, az unalom lepte el magánéletét és ügyvédi mindennapjait. Gyerekei teljesen eltávolodtak tőle, az apa-fiú kapcsolatok teljes mértékben kiüresedtek. A regény kapcsán nem vonhatjuk meg együttérzésünket Barnától, aki értetlenül szemléli, hogyan és miért alakult így viszonya gyerekeivel, miközben igyekezett jó apa lenni. Karcsi saját életére ismer rá munkatársát hallgatva. Feleségével, gyerekével és munkájával nincs semmilyen valós kapcsolata. A látszat, a kényszer és a kényelem tartja össze a valójában széttartó erőket a magánéletben és azon kívül is, ám ezek a tehetetlenül sodródó alakok leginkább nem hoznak életüket befolyásoló valódi döntéseket. Karcsi merészsége addig terjed, hogy szeretőt tart, és gondosan ügyel arra, hogy felesége erről ne szerezzen tudomást. Barna sokkal merészebb, ami a kettőjüket addig összefűző „párhuzamos életrajzok” érvényességének felmondásához is vezet. Kettőjük tükröződése a múltra és a jelenre vonatkozott, a jövőre azonban a legkevésbé sem. Reális tervnek és megoldásnak előzetesen sem lehet Barna elképzelését nevezni, aki egy fiatal egyetemista lánnyal (akit még nem ismert!) szeretne két hétre Thaiföldre utazni, ilyen módon kilépve élete addigi kereteiből, maga mögött hagyva múltját. A kamaszos és retardált elképzelés kudarcba fulladt, ami az ilyen jellegű menekülési utak használhatatlanságát is jelzi. Ha balul sikerülnek is cselekedetei, a két ügyvédet összehasonlítva Barnát mégis a tettek emberének láthatjuk. Vele szemben Karcsi kontemplatív, elmélkedő, és ebből következően szellemi síkon szembesül az életközepi krízis jelenségével: „egyetlen említésre méltó tettet sem hajtottam végre, és semmilyen alkotást nem hoztam létre az életem során, végül semmi nem marad belőlem, végképp kitörlődöm a közös emlékezetből.” Innen már csak egyetlen lépés annak megfogalmazása, hogy „puszta létezésem is felesleges”. Bármilyen nyárspolgári keretek között, mégis ebben az esetben az immanencia és a transzcendencia kettősét vonatkoztatja magára a nemzetközi ügyvédi iroda karrierjében elakadt negyvenéves alkalmazottja. Létezése csak annyiban nem felesleges (az idézett gondolatmenetében erre is kitért), hogy a feleségével együtt felvett jelzálogkölcsönt vissza kell fizetnie. Vagyis immanens énjére szüksége van. Lehet-e ennél profánabb az emberi létezés? – merülhet fel a kérdés. A saját jelentéktelenségükkel való szembenézés komoly próbatétele a férfikor derekának, de a regény ábrázolta világban ez és az ehhez hasonló kérdések nyomasztó, kellemetlen, mégsem végső és főként nem végzetes kérdések. Kikerülhetők, elszabotálhatók, kicselezhetők, noha a pillanatnyi szembesítés kényelmetlenségétől Karcsi sem mentesülhet.
Michel Houellebecq jelenléte többrétegű az IKEA, vasárnapban. Korábban utaltam rá, hogy Kötter hivatkozik rá regényében, és áttételesen jelezte, hogy irodalmi törekvéseivel nem egyszerűen rokonszenvezik, hanem követendőnek tartja azokat. A francia szerző civilizációkritikája erőteljesen visszhangzik a magyar regényben, legyen szó Kötter megfogalmazásában a spekulációra épülő és ezzel átláthatatlan és megfoghatatlan gazdasági életről, a világpolitika főszereplőinek (nevesítve: Angela Merkel) középszerűségéről, az egykulcsos személyi jövedelemadó áldásait élvező, jól kereső középosztály tagjairól. A korszak bomlási jeleként értékeli a regény esszébetéteiben a szerző, hogy „a kapitalizmus munkatiszteletét lassan teljesen leváltó fogyasztói kultúra lelkesen asszisztált” a jóléti társadalmakban bekövetkező viharsebességű változásokhoz. A protestáns etika alapjai elporladnak abban a felfogásban, amely a budapesti középosztály életszemléletét áthatja és átalakítja. A Karcsi és Barna után következő nemzedékek tagjainak többsége lemond a gyerekvállalásról, mert kizárólag magukra akarják fordítani az időt. Nem szerepel terveik között a családalapítás, és közben meg sem fordul a fejükben, hogy a nyugati életmodell felszámolásához járulnak hozzá, ha tudnak erről, ha nem. A kötteri látleletben a napjainkat átható fiatalságkultusz nem egyszerűen a megöregedés időpontjának kitolását jelenti (ami még rendben volna), hanem e mellett a felnőni képtelenséget, és ezzel a felelősségvállalás hosszú távú elutasítását foglalja magában.
Kimerevített kép ez a regény arról a világról, amelyben élünk. Sok megnyerőt nem találni benne. Ha jól értem Kötter Tamást, írói feladatának nem a vigasztalást tartja, amit amúgy is elvégeznek mások.
Vissza a tetejére