A kavicsgyűjtő
Leguggolt, kinyitotta a kezét, a tenyerén ott feküdt a kékesfekete lapos kő, benne a tenger. Összezárta az ujjait, megint kinyitotta, csillogó tenger, benne a kő, benne a tenger, és tovább, tovább. Becsúsztatta a rövidnadrágja zsebébe. Aztán továbbsétált a parton, egy percig hálásan gondolt a nővérére, amiért három hétre elutazott, és rábízta a házat. Itt egyedül volt, úgy, ahogy csak akkor lehet, ha más életében vendégeskedik az ember.
Homokon és apró kavicsokon tapodott, a tengervíz nagy erővel csapódott a bokájának, aztán visszasimult és újra felhabzott. Egyszerre látta a környék összes húsos levelű növényeinek cifra körvonalait, kacsokat és erezeteket, és azt a száz meg száz arcot, akik itt voltak, itt laknak vagy nyaraltak, a kellemes színű, napfényben karamellizált arcokat, mind ismeretlenek és mind barátok, úgy vannak itt, hogy nincsenek itt, milyen jó ez így, gondolta, amikor a tenger felől, talán egy távoli, a látókörén kívül eső hajóról sípoló hangot hallott. Nem nézett oda, várta, hogy elhalkuljon a vészjelzés, a saját lábát nézte, elönti a sós víz, aztán lefolyik róla, a talpa nyomát az apró kavicsos homokban, de a hang egyre erősödött, élesedett, ha akarta volna, sem tudta volna odafordítani a fejét, végül kénytelen volt kinyitni a szemét és lenyomni a telefonján az ébresztőgombot.
Hogy kerül a parton hozzá a telefon, amikor határozottan emlékszik, hogy nem hozta magával, a délelőtti sétára sosem hozza, egyedül akar lenni, nézni a kavicsokat, felszedni a legszebbeket, a nagyobbakért beljebb kell lépni a vízbe, a lapos feketéket szerette a legjobban, már megtöltött velük egy ötliteres befőttesüveget a teraszon. Sosem használja a szundigombot, az ébresztésnél csak egy gyűlöletesebb dolog létezik, a második ébresztés.
Lassan beférkőzött a látóterébe a telefon melletti kis kosár, benne gyógyszeres dobozok, a kosár a műbútor éjjeliszekrény lapján áll, négy ujjnyira tőle az olvasólámpa talpa, robusztus fémtömb kattanó gombbal, kinyúlik belőle a cső, amely a lámpafejet tartja, olyan, mint a zuhanyzó csöve, ezt szerette, a régi lámpa bumfordi vonalait, egyszerűség és oda nem illőség van benne, bárhova teszi a lakásban, itt van tehát az ágy, a párna, a párna felső szélén a függöny mellett beeső vad reggeli fénycsík, kelni kell.
Mintha az összes eddig gyűjtött kavicsa egyszerre zúdult volna rá, úgy érkezett meg a tudatába, ami ma vár rá. Először a legnehezebb mozdulat, felülni az ágyban. A hátára fordult, megdörgölte a szemét, nyújtózott, érezte, ahogy az álom nyirkossága párologni kezd a bőréről, lendületet vett, felült, talpait letette a puha szőnyegre, nemrég vették egy leárazáson, barna, kellemes, simogatja a talpát, de bele kell bújni a papucsba, a kő a fürdőszobában olyan hideg, valahogy bokától lefelé állandóan hideg van a lakásban. A lábával kitapogatta a papucsot, belelépett, óvatosan helyezte a testét a végtagokra, mintha minden reggel attól tartana, hogy nem bírják el többé, és nem viszik sehova. Átcsoszogott a folyosón, igyekezett úgy menni, hogy a felesége, aki ilyenkor már a konyhában volt, és kávészaggal terítette be a lakást, ne figyeljen fel rá, ne kelljen még köszönni, még ne, hadd vizeljen nyugodtan, anélkül hogy az első mondatot már kimondta volna, hadd mossa meg az arcát, hadd jöjjön világra, ahogy a nagymamája szokta mondani, amikor nyaranta későn kelhetett nála a hűvös tisztaszobában. Nohát, világra jöttél!, mondta nagymama, és töltötte is a tejeskávét zománcos bögrébe. Most úgy érezte, soha életében nem volt annyira ébren ébredés után, mint akkor.
A vécén ülve hallotta, ahogy a felesége zörög a konyhában, elmossa a tányérját, amiből pirítóst reggelizett, rendes, nagyon rendes. Az állva hugyozás passziójáról már évekkel korábban lemondott. Átcsoszogott a fürdőszobába, hosszan folyatta a vizet, megmosakodott, dörgölte enyhén megsárgult fogait egy darabig a fogkefével, és nem nézett fel. Köpött. Homlokát a mosdókagyló fölötti tükörnek támasztotta, mintha a mindenségnek dőlne, látta a kőarcú kollégáit, akikkel egy órán belül találkozni fog, a délelőtti értekezletet, a rövid vizitet a gyártósorok között, a dolgozók fejét, a vállakat a köpenyekben, a kis műanyag kapszulákat, amiket áramkörök beépítéséhez gyártanak, ő magában csak bizbasznak hívta őket. Ha valaki egyszer megkérdezte volna tőle, mit gyártanak, és őszintén felelhet, azt mondta volna, műanyag bizbaszokat, amiket további bizbaszokba építenek be, és olyan kurva nagy bizbaszokhoz használják, mint az autók, motorok vagy például markológépek, amikkel keresztülszabdaljuk meg szétturkáljuk a világot, fogadok, hogy a te autódban is van egy olyan bizbasz, ami ebben a gyárban készült, de nem kérdezték meg, mindenki megelégedett azzal, hogy gyárban dolgozik, gyártanak dolgokat, amik nyilván fontosak az élethez, hiszen minden gyárban élethez nélkülözhetetlen dolgok készülnek, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az élethez nélkülözhetetlen dolgok gyárakban készülnek, modern gyárakban, ahol nem úgy kezdődik, hogy ott a futószalag elején a semmi, a végén meg kijön a T-modell, hanem úgy, hogy a folyamat elején már van egy olyan valami, amit egy másik modern gyárból hoztak oda kamionokkal, azokat meg valamelyik kikötőben pakolták tele bizbasszal, egy kamionnyi négycentis bizbasz innen, mondjuk, elutazik Japánba vagy Franciaországba, ahol összetalálkozik a Romániából meg Kínából érkező többi bizbasszal, lehetne mesélni, de senki nem kérdezte a gyárról, csak a gyárban kérdezték a gyárról, ott meg nem ezt akarták tudni, hanem azt, hogy mennyit gyártottak huszonnégy óra alatt, és miért nem többet, és ha többet, akkor tegnapelőtt miért nem annyit, és így tovább, és már látta a délutáni értekezletet is, amire az éjszakai jelentést most fogja elolvasni, a lépcsőn lefelé menet, elküldték e-mailen, látta, ahogy körmöli a srác a sor végi fehér kisasztalnál, ami a műszakvezetők asztala, ül ott, a köpenye gallérja hátul foltos az izzadságától, jobb hüvelykujján a körme mellett beszakadt a bőr, de még nem volt ideje foglalkozni vele, mert hajnali négyig el kell küldeni az e-mailt, látta a digitális jeleket a hálózatban, a telefonja mikroprocesszorát, az utat, amit az adatok megtesznek onnan ide és vissza, amikor elküldi a választ, két betűt: OK, és az ebédlőt a gyárban, a fényes vajfehér padlót, a műanyag tálcákat, a könyvelésről későn érkező és sokáig maradó lányokat, érezte a főtt krumpli szagával keveredő parfümszagukat, hallotta az evőeszközök csörömpölését a porcelántányérokon, látta, ahogy kifelé menet megállnak a folyosón a nagy parafatábla előtt, amire a HR-munkatársak kitűzik a megüresedett pozíciókat, a fecnik között ugráló tekinteteket, a kutató és lemondó pillantásokat, köztük a sajátját, miközben azon igyekszik, hogy ne húzza ki az egyik színes végű tűt a táblából, és ne döfje a jobb szemébe, érezte a félötös feszültséget a levegőben, amikor mindenki egyszerre akar eldobni mindent, a srác, aki az újszülött gyerekéhez és a rózsaszín arcú feleségéhez szalad haza, a nő a gyártósorról, aki reményvesztetten randevúra készül, a másik, aki boltba rohan, a fickó, akit várnak a kocsmában a barátai, és látta magát, ahogy beül az autóba, és megint magát, amikor rájön, hogy még bent kell maradnia egy késve érkező kamion vagy egy elromlott gép miatt, a gyerekeit látta, amikor még kicsik voltak, és otthon laktak, és látta őket most a lakásaikban reggel, este, munka után fáradtan, a lánya idegen ország albérleti szobájában, tanul is, még egy diploma, éjjel megvilágítja az arcát a monitor fénye, az állán ott van a kis folt, ugyanolyan, mint babakorában, látta a fiát, aki biciklin hajt haza, és hogy levezesse a feszültséget, játszik valamit a számítógépen, és látta őket, ahogy megöregszenek, megőszülnek, babaarcuk barázdálódik és megkövül, és egy nap megkérdezik az aktuális párjuktól, hogy mégis mire fel volt az egész, és látta, ahogy hazaér, a felesége üdvözli, de nem lépnek túl közel egymáshoz, a hitvesi csókról már évekkel korábban lemondtak, aztán bemegy a nappaliba, a rend kedvéért bekapcsolja a tévét, úgy tesz, mintha nézne valamit, esetleg felbont egy sört, de nem, nem bont fel, lusta kimenni érte, a felesége nem kérdez semmit, úgy gondolja, jobb, ha hagyja pihenni a nap végén, ő meg úgy tesz, ahogy a felesége szeretné, pihentető tévézést színlel, a lábát a két éve gondosan a kanapéhoz választott puffra helyezi, hátradől, nyomkodja a távirányítót, aztán kiül a konyhába, az étkezőt nem használják újabban, hideget esznek, minek főzni kettőre, mondja a felesége, igaza van, mindketten esznek meleget a munkahelyen, nem sokat beszélnek vacsora közben, a felesége mesél valamit az iskoláról, elmeséli, hogy ma valamelyik gyerek milyen szemtelen volt vele, elmeséli, hogy ma valamelyik gyerek megint nem tudott tízórait hozni, ő vett neki a büfében, ez nem mehet így örökké, de mit lehet tenni, semmit, mondja erre ő, megsimogatja a felesége kezét, biztatóan, amilyen biztatóan csak lehet mondani azt, hogy semmit, hogy jól teszi, amit tesz, mert hát jól teszi, kedves, rendes, és ezzel kimerítik az egy napra előirányzott bensőséges gesztusok mennyiségét, és látja magát, ahogy bemegy a hálóba, beveszi az esti gyógyszereket, egy a vérnyomásra, egy a gyomrára, egy nem tudja, mire, aztán fekszik az ágyon, könyvet támaszt a hasára, olvasni próbál, lassan elfolynak a szeme előtt a betűk, belecsorognak a vízbe, és szépen újramossák magukat a lába köré csapódva az üres tengerparton, mind kavicsok lesznek, belesimulnak a homokba.
Másnap reggel a sarkon túl leparkolt, a kocsiban ülve várta meg, amíg a felesége elmegy otthonról, a főnökének mobilról küldött e-mailt, azt írta, beteg, nem fognak kérdezni semmit, az utóbbi tíz évben egyszer volt betegszabadságon, amikor a refluxát megállapították, azóta elvan a gyógyszerekkel, megfázás miatt sem maradt otthon, most nem fognak kérdezni semmit, ráér kitalálni, mit mond majd, amikor mondani kell mégis valamit. Addig is visszamegy a lakásba, mezítláb sétál végig a szőnyegen, a ruháját az ágy végében hagyja, lefekszik, oldalra fordul, nézi egy kicsit az ablakpárkányt és fölötte az ég egy darabját, nem fogja tudni, mikor csukódik be a szeme, mikor lesz ez az ég egy másik ég, nem gondolkodik azon, mennyire szánalmas, hogy összesen három hét van az életében, amibe mindig vissza tud menekülni, egyáltalán nem gondol semmire, a kavicsokra legfeljebb, már dobozokban és kosarakban állnak a teraszon, nemcsak feketék, hanem csillogó fehérek meg agyagszínűek is vannak, mind jó valamire, ezt persze nem lehet elmagyarázni senkinek, senkinek, aki nem szokott kavicsokat gyűjteni, úgyhogy az egészet jobb is titokban tartani, egyszerűen bolondnak néznék miatta, nem gondolja végig, hagyja ringatni magát.
A felesége rémülten kérdezgette, mi történt, amikor hazaért, és azt látta, hogy ágyban fekszik. Megnyugtatta, hogy csak fáradt volt. Aztán meggondolta magát, és azt mondta, beteg, valami megfázás, holnap nem megy dolgozni. Nem mondta meg, hogy ma sem volt, nem mondott semmit, visszadőlt az ágyba, oldalra fordult, és úgy maradt reggelig.
Nem szólalt meg a telefon ébresztője, hiszen kikapcsolta, igazoltan maradt ágyban, nem ült fel, hogy a lábával kitapogassa a papucsot, aztán kicsoszogjon a vécére, aztán homlokát a fürdőszobatükörnek támasztva fogat mosson, aztán megegyen egy pirítóst, bevegye a reggeli gyógyszereit, egyet a gyomrára, egyet a szívére, egyet nem tudja, mire, aztán autóba üljön, aztán bemenjen az értekezletre, aztán végigjárja a gyártósorokat hátratett kézzel, aztán az ebédlőben üljön, aztán a délutáni meetingen, aztán szétrobbantsa a félötös feszültség, aztán kiderüljön, hogy még bent kell maradnia egy táblázat, egy anyaghiba, egy elcsúszott számítás vagy egy késve érkező kamion miatt, aztán hazamenjen, és a tévé előtt ülve várja, hogy újra lefekhessen.
Nem szólalt meg a telefon, a homlokára, aztán lassan az arcára vándorló éles fénycsík ébresztette, a bambuszroló úgy volt beállítva, hogy a reggeli napfény sávokban a szobába jusson, fényes és sötét csíkos legyen a deszkapadló, a lenvászon ágynemű, a teste, ahogy lassan és hosszan kinyújtózik, megdörgöli a szemét a jóleső csöndben, mielőtt kényelmesen felülne, hogy mezítláb kimenjen a fürdőszobába, megmossa az arcát, és első éber pillantását a mosdókagyló fölötti ablakon át a fákra vesse, ezekre a megunhatatlanul kacskaringós, húsos levelű cserjékre, amik mögött ott van a tenger, a friss reggeli homokkal, a vízzel és a kövekkel, amik ma is várják egy hosszú sétára.
Vissza a tetejére