voltidő; rossz elmért telkű rezervátum
VOLTIDŐ
veled is elbánt az idő. lassan, biztosan.
kopott kabát, fényes nadrág,
legyúrt sarkú cipő, orrán,
oldalán megannyi botlás,
csoszogás, ajtótámasztás,
sarkat és orrot így gyalul,
az eredeti bőr masszívumáról
lassan lefoszló bőrcafatok.
körme alatt kosz,
töredezett körömvégek.
bal keze kisujján még ott az írás,
az értelem kék tintás nyoma.
a bőrbe nyomott félholdak kemény,
száraz dűnévé híztak,
az ujjak tövébe víz- és vérhólyagokat
nyomott a szerszámok nyele.
lassan múlik, kezét a teste mellé eresztve: pihen.
évek, míg hajába túr,
a szántás nyomán kifordulnak
a fáradt, ősz szálak.
lassú csillámokban ezüsttelér.
nem várja meg, míg szakáll,
kétnaponta bánik el borostával,
kezdő viszketéssel.
részint vörös, ez szmörére emlékezteti,
részint több ősz, kevesebb tavasz.
néha elkanászodik, centis szőrt húz le
arcáról, hevenyészett asztagok a porcelánszérűn.
egyre kevesebbet olvas a sötétben,
egyre többet néz.
mind kedvesebb éjszakai fények.
a nappaliban hunyorog.
egyre kevésbé vezet szívesen éjjel.
mintha mindenki reflektorral jönne
mögötte, előtte, sárga foltok,
gyűrűk maradnak utána, villannak
itt, takarnak ott. lassan faldossa,
a súly, a nehezék szívén,
tüdején ével, térde fájdogál, ropog,
betonon tanulta a kézilabdát,
háta bekötött. szorongatja a voltidő.
ROSSZ ELMÉRT TELKŰ REZERVÁTUM
rossz elmért telkű rezervátum
egyenházai közé slisszol a bűntudat
a merésszé hizlalt esti bizakodás
fáradt szárnyú ölyv egerész
ösztönét hagyná ott egy utolsó csatában
zörren a mező felett a póráz
felveri az ugatás a tóparti füzest
a levelek sárgák zöldek szürke a beton
opálosra tört a naplement
kettőt fordult körbe láncain a lengőhinta
a vagány befordult a sarkon
szegecsei visszavicsorogtak
a földre dobott üveg szájából
elfolyt még a sör
nyálát verte a hűlő indulat
így ért véget a szerelem az úttörő utcában
a másikból már csak
a feloszló szúnyogfelhő
az olcsó dezodor illata
bolygott lámpától lámpáig
ropogó csend
amerre ment
és néma szájkosár
Vissza a tetejére