Tizenegyes: Esterházy
Amikor ez az írás megjelenik, nyár lesz, dátum szerint közel Esterházy Péter halálának második évfordulójához. Amikor ezeket a sorokat írom, április van, dátum szerint közel Esterházy Péter születésének hatvannyolcadik évfordulójához, április 14-éhez, amely az idén különös figyelmet kapott. A magyar írótársadalom egyik fele ezt szerette volna megtenni a magyar próza napjának. A másik fele viszont Jókai Mór február 18-ára eső születésnapjára adta le voksát. De vajon megkérdezte valaki a magyar írótársadalom – számtani képzavarral élve, ha már E. P. matematikusi diplomát szerzett – harmadik felét? Jut eszembe, akár április 11-énél is maradhattunk volna, ami József Attila születésnapja mellett Márai Sándoré is: egybeesne a magyar költészet és a próza napja. Van értelme szétválasztani, helyesebben nem egybeforrasztani a kettőt?A néhai nyolcvanas évekre esett, de talán már a brezsnyevi pangás utánra – már amennyiben szó szerint a bozontos szemöldökű főtitkárhoz kötjük az ily módon fémjelzett korszakot: Leonyid Iljics 1982 őszén halt meg, ám a Szovjetunió politikája, vele pedig a pangás Brezsnyev halála után is még évekig maradt; na de most innét visszakanyarodunk a mondat elejéhez, tehát –, hogy egy balatoni (tanácsi üdülős) nyaralás során megakadt a szemem anyám aktuális olvasmányának hófehér és meglehetősen csupasz borítóján: Ki szavatol a lady biztonságáért? (A kötet 1982 könyvhetére jelent meg, tehát némi megszorításokkal 1982 nyara is szóba jöhet, ez esetben a pangás a szó szoros értelmében brezsnyevi.) A címen túl – újabb közbevetés: furmányos utalás Ottlik Géza Minden megvan című novellájának egyik mondatára, amely szintén idézet egy talán valóban létezett ifjúsági regényből: „Szavatolok a lady biztonságáért – mondta a derék indián”; közbevetés vége, szóval: – a szerző neve is legalább annyira különösen hangzott: „Esterházy Péter”. Történelmi kutakodásaim során (lásd magyar mondák és Képes Történelem) találkoztam már az Esterházyakkal, így aztán mindjárt rákérdeztem, hogy ugyanarról a családról van-e szó. Anyám stílszerűen továbbpasszolta a kérdést apámnak, mivel tudta, hogy az írónak van egy öccse, aki a Budapesti Honvéd csapatában futballozik. Vele már volt szerencsém megismerkedni, olyan értelemben, hogy hallottam róla. Akkortájt ugyanis a játszótéren a menő fejek olyan színes trikókban rúgták a bőrt, amiknek a hátuljára gyárilag egy számot nyomtak. Ez persze még így is messze esett azoktól a mezektől, amelyeket nálunk évekkel később, a rendszerváltás után kezdtek árusítani, és amelyek nemcsak a csapatok eredeti színeiben pompáznak, de mintázatuk is ugyanolyan – ám mivel akkortájt mifelénk (brezsnyevi pangás) effélével még nem lehetett találkozni (legföljebb nyáron, a Balaton partján, a nyugatnémet vendégek pocakján), a fenti KGST-változat is megfelelt mindenkinek. Én is szerettem volna ilyet – dacára annak, hogy nemcsak menő fej nem voltam, de akkor még nem is igazán érdekelt a foci: ha a többiek nekiláttak futballozni, kerestem magamnak más játékot, avagy ácsorogtam a pályának nevezett lebetonozott vaskalitka szélén, és néztem, ahogy a srácok kergetik a labdát, közben azt kiabálják, hogy „Nyilasi!”, „Törőcsik!” –, úgyhogy anyám fogott egy fehér pólót, annak hátuljára piros cérnával ráhímezte a 11-es számot, az elejére pedig (hogy az se legyen üres) szívtájon egy nem annyira stílszerű pöttyös labdát. Azért piros cérnával, mert apám emberemlékezet óta a Honvédnak szurkolt, és logikus volt, hogy ezt a vonalat vigyem tovább (el kellett telnie némi időnek, de apámnak végül nem kellett csalatkoznia). Sőt miután kifaggatta apámat, hogy ki játszik a Honvédban 11-essel, anyám a számozás fölé azt is odahímezte, hogy „Eszterházi” (ahogyan népi demokráciában szokás). Evvel jócskán megelőzte a korát: akkor még a profiknál se volt szokás kiírni a mezre a játékos nevét.
Egyszóval anyám továbbpasszolta a kérdést, én pedig boldogan vállaltam a strandlepedőn való tespedést néhány percre megtörő futárszolgálatot, és elkocogtam a legközelebbi fa alá, ahol apám üldögélt egy Merle-regény, valamint a Népsport aznapi számának társaságában. Megkérdeztem tőle, hogy az az Esterházy, aki a Honvédban focizik, tényleg gróf-e.
– Miért fontos ez? – kérdezte gyanakodva apám, miközben a felső karját nézegette, hogy mennyire égett le, ha pedig semennyire, akkor a napallergiája nem jött-e ki.
– Hát mert ha gróf, akkor a testvére, akinek a könyvét anya olvassa, szintén az – hadartam, miközben szemügyre vettem a Merle-regény borítóját. Védett férfiak – legalább annyira furán hangzott, mint a Ki szavatol a lady biztonságáért?
– Én úgy tudom – köszörülte a torkát apám –, hogy a történelmi Esterházy családból származnak.
Onnantól nagy tisztelettel néztem a puritán, hófehér könyvre. Egy igazi gróf írta! Ugyanaz az érzés támadt föl bennem, mint amikor nagyanyámék házában kitapogattam a vakolatban az ’56-ból ott maradt lövésnyomot: a történelem kézzelfogható közelségbe került. Még akkor is, ha a marxista definíció szerint a történelem osztályharcok története, és amennyiben a szocializmusban nincs osztályharc, úgy történelem sincsen.
Post scriptumként elmerengek azon, hogy mikor találkoztam utoljára Esterházyval. Sokat nem kell töprengenem, a Google segít: 2016. február 10-én, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumban a hetvenöt éves Végel Lászlót köszöntötték/tük. E.P. előzetesen nem szerepelt a névsorban, úgyhogy legalábbis nekem (örömteli) váratlan volt, hogy egyszer csak fölállt az első sorból, a pulpitushoz lépett, és olvasni kezdett. Hangja egy, vagy talán több árnyalattal is fakóbb volt a szokottnál, jóllehet minden szavát lehetett hallani a díszterem legtávolabbi sarkából is: a hallgatóság aggódó szeretettel figyelt.
Pár héttel korábban, azt hiszem, láttam a Balassi utca és a Kossuth tér sarkán – de csak hiszem, hogy ő volt; már erősen alkonyodott, én pedig biciklivel suhantam, és egy villanásnyi időre megpillantottam valakit, aki erősen emlékeztetett az azokon a fotókon látható E.P.-re, amelyek 2015 decemberében, egy dedikálás alkalmával készültek, amikor már tudottan betegen, hosszú idő elteltével először jelent meg a nyilvánosság előtt. Mikor végigfutott rajtam, hogy akár E.P. is lehetett, már a Tisza-szobor magasságában tekertem (megint a kézzelfogható közelségbe került történelem), és nem fordultam vissza. A Végel-ünnepség után viszont odamentem hozzá, ám nem akartam föltartani, csupán üdvözöltük egymást – kézszorítása szokás szerint meleg volt, és könnyedén erős. Maradtak az emlékek. Például a képeslapok, amelyeket a kilencvenes években kaptam tőle: még a szolnoki címemre érkeztek, E.P. a hátlapjukra rendszerint piros tintával írt, előlapjukon pedig a szolnoki metszőkör valamelyik gyerekművészének linómetszete volt. Az ilyesmikre is odafigyelt.
Vissza a tetejére