Regényes olvasók (Interjú Bencsik Orsolyával, Haklik Norberttel, Háy Jánossal és Szöllősi Mátyással)
Novella és regény párharcából általában a regény kerül ki győztesként. Nem volt ez mindig így. Az olvasói szokásokról, a regény- és novellaírás előnyeiről és buktatóiról a kortárs magyar irodalom négy jeles képviselőjével – Bencsik Orsolyával, Háy Jánossal, Haklik Norberttel és Szöllősi Mátyással – beszélgettünk, és megtudtuk azt is, ki miért szeret regényt vagy novellát olvasni.
– Orsi, a Kékítőt old az én vizében és az Akció van! köteteid után jelent meg a regényed, Több élet címmel. A másik két könyv csak felkészülés volt a regényre?
BENCSIK ORSOLYA: Gyerekkorom óta leginkább a regény foglalkoztat, és most is zömmel regényt olvasok, mert az igazán jó regényben öröm sokáig benne lakozni, de ez nem jelenti azt, hogy mindig regényt akartam írni. Igaz ugyan, hogy a verstől a hosszúversen, prózaversen, majd a novellán keresztül a kisregényig jutottam el, de a műnemek és műfajok között szerintem nincs hierarchia. Annak, hogy az eddigi munkásságom így, műnem- és műfajváltásokkal vagy műnemek/műfajok hibridizációjával alakult, inkább az anyaghoz van köze. Mert azt azért az ember érzi, hogy az anyag milyen formát kíván. Leginkább amúgy rövidpróza- vagy kisprózaírónak tartom magam. Én ezekből a kis történetekből, töredékekből, szilánkokból építkezem, és persze idővel, a koncepcióm szerint, a szerkesztés során szépen összeillesztettem, egymás mellé ragasztottam ezeket a szilánkokat: így állt össze a Több élet kisregénnyé. Ehhez azért hozzátartozik, hogy maga a narrátori hang nagyon egységes, és a világ, amit a szöveg megmutat, az egy eléggé rétegzett, motívumok mentén egymásba fonódó, gubancolódó mikrokozmosz.
– Volt olyan regény, amely befolyásolt novellaírás közben, olyan novella, ami hatott rád regényíráskor?
BENCSIK ORSOLYA: Igaz ugyan, hogy én a regényeket falom, de azért odafigyelek a novellistákra is. Jó, hogy a kortárs magyar irodalomnak van például egy Szvoren Edinája. Tolnai Ottó minden műnemben alkot, és én minden műnemben szeretem, így a novellái is nagyon közel állnak hozzám. De a Több élet megírásakor leginkább képzőművészeti alkotások, performanszok és filmek hatottak rám, vagy bizonyos regények. Például Dubravka Ugrešić: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, Flaubert: Egy jámbor lélek, Hajnóczy: A halál kilovagolt Perzsiából, Hazai Attila: Feri: Cukor Kékség, Hamvas Béla: Karnevál szöveghelyei vagy jelenetei épültek be. Csak egy novellaallúzió van, Móricz Tragédiája.
– Matyi, két verseskötet után érkeztél meg a novellához. Mi vonzott benne?
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Már a verseskötetek megírása közben is foglalkoztatott ez a műfaj, és írtam is novellákat, vagy talán már akkor is inkább elbeszéléseket, szóval párhuzamosan haladt egymás mellett ez a két dolog. A narratív jelleg, ami a verseimben is megfigyelhető, bizonyára az, hogy történeteket szeretnék elmondani, amiknek a próza ad legmegfelelőbb keretet, és ez indított el ebbe az irányba. Szerettem volna prózát is írni, de elsőre semmiképp se regényt, ezt tudtam nagyon hamar.
– János, amikor az első regényed kijött a nyomdából, másképp vetted tudomásul, mint a novellaszerű írásaidat tartalmazó kötetek, akár a Marlon és Marion vagy a Holdak és napok megjelenését?
HÁY JÁNOS: Az első regény a Dzsigerdilen volt. Már annak is nagyon örültem, hogy írom, hogy sikerült ilyen nagy terjedelemben nem pusztán gondolkodnom, mert gondolkodni korábban is tudtam, hanem ilyen terjedelmet fizikailag végigcsinálnom.
Amikor a regény megjelent, nagyon el voltam telve magamtól, hogy mekkora nagy fickó vagyok. Aztán a könyvhét helyre tett. Kiültem dedikálni, de senki nem jött, csak egy kisgyerek bukkant fel, és megkérdezte, hogy ez mesekönyv-e. Aztán nem vette meg neki az anyukája, mert nem mesekönyv volt. Ekkor jelent meg egyébként könyvem először a saját festményemmel a borítón. A hiúság nagy ellensége a műalkotásnak, ha eluralkodik rajtad, privátba csúszik az, amit létrehozol. A privát közlés meg kit érdekel!
– Norbert, novelláidban a humor, az irónia és a groteszk elemeit gyakorta használod. A kezdetektől fontos volt, hogy azért ne vedd vérkomolyan a valóságot, vagy épp ezek miatt mondható, hogy azt nagyon is komolyan veszed?
HAKLIK NORBERT: Vajon véletlenül hallom bele kérdésedbe a híres Karinthy-mondat ihletését: „Humorban nem ismerek tréfát”? Aligha! A magam rövid válasza is ugyanez az idézet volna. Bővebben kifejtve: annak ellenére, hogy roppant gazdag hagyományaink vannak a humor terén – Karinthy mellé idézzük oda Nagy Endre és Rejtő Jenő emlékét, hogy érzékeltessük, mennyire sokrétű és szerteágazó ez a hagyomány –, mégis mintha képtelen volna megszabadulni a közgondolkodás attól a téveszmétől, hogy komoly dolgokról csak komolyan lehet szólni. De gondoljunk bele: micsoda remek írói – és olvasói – perspektívákat nyit meg több regiszteren játszatni a művet, például úgy, hogy azt a szövegrészt vagy motívumot, amelyet először komikus helyzetben vezettünk be a műbe, később megismételjük egy tragikus helyzetben – csak hogy egy kézzelfogható és logikus példát hozzak arra, hogyan juthat szerep a humornak akár az olvasó megrendítésében is. Kortársaink közül például Garaczi László munkái használnak a fentiekhez hasonló prózapoétikai praktikákat a „vájt szemű” ítészek és a „mezei” olvasók közös örömére. Meg aztán arról is lehetne szólni, hogy a magyar – helyesebben és pontosabban: a magyarországi magyar – attitűd: panaszkultúra. Ha a csehek összeülnek, akkor marháskodnak, meg örülnek annak, aminek lehet, míg a magyarok panaszkodnak, meg gyorsleltárt hadarnak arról, mi nem jó. Ezt a gondolatot aztán tovább lehetne fonni abba az irányba is, hogy a nemzeti énképnek egyik legfontosabb eleme minálunk a hősiesség, amely ötszáz éve az áldozatléttel szervesül össze – talán ezért van az, hogy ha valaki áldozatként prezentálja magát, az rögvest beindítja az endorfinjait, és hipp-hopp, máris hősnek érzi magát! Épp ideje, hogy fenékbe billentsük ezt a fajta gondolkodást egy-két jól irányzott humorrúgással.
– A kortárs közép-kelet-európai novellairodalomban komoly jártasságot sikerült szerezned. Milyen különbségek és hasonlóságok fedezhetők fel a kortárs magyar és a kortárs közép-kelet-európai novellák között?
HAKLIK NORBERT: Közép-Európa egy és ugyanazon világ. Több nyelven beszél, viszont a tapasztalatok, a kulturális kódok szintjén azonos. Persze vannak árnyalati különbségek – például a kortárs lengyel prózát aligha lehet maradéktalanul élvezni anélkül, hogy tisztában volnánk a katolicizmus szerepével az országban, valamint a kortárs román prózához is még közelebb visz, ha van némi fogalmunk az ortodoxiáról –, viszont alapvetően ez az a próza, amelyet csak fordítani kell, dekódolni viszont nem. A szociális viszonyokra összpontosító, kortárs közép-európai írónők prózájának hasonlóságai például monográfiát érdemelnének – és az emlegetett szerzők között biztosan helyet kapna a lengyel Sylwia Chutnik, a szlovák Uršula Kovalyk, valamint a mi Herczeg Szonjánk is. És szólhatna egy monográfia arról is, hogyan írja szét a kortárs próza a múlt századból átöröklött történelmi traumákat – itt pedig a Tankomat jegyző Horváth Viktort, a szlovák–magyar viszonyt a Menettérti című, észveszejtően jó regényben szét- és újraíró Veronika Šikulovát, valamint a román Radu Țuculescut vagy Doru Popot lehetne említeni, és szerencsére a lista még hosszan folytatható. Ha mindenképpen tetten kell érnem valami különbséget, az a kedély.
– A regény tekinthető a csúcsnak, az igényli a legtöbb koncentrációt? A novellaírás során szerzett tapasztalatokat sikerült a regényíráskor hasznosítani? A novellában bevethető trükkök, megoldások a regényírásnál is működtek? A novellához nem kell felnőni? Mert azért kevés olyan író akad, akinek a regénye vetekszik A csinovnyik halálával…
BENCSIK ORSOLYA: Igen, hiszen novellákat, rövidtörténeteket írtam, ezeket folyóiratokban publikáltam is, persze később már eljátszva azzal, hogy ezek egy készülő, esetleg töredékes regény részletei, de a célom asz volt, hogy ezek a szövegek önmagukban megállják a helyüket. Tehát kisprózaként működjenek. És azt hiszem, amikor a szövegek összeszerkesztésén dolgoztam, akkor is inkább egy novellista fejével gondolkodtam, mintha ez a novellista élete egyik leghosszabb novelláját írná meg, amiben sok kihagyás, sok ismétlés és sok, az elbeszélés (írás) nehézségével való küszködés van.
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: A regény, ami most fog majd megjelenni, szoros kapcsolatban áll a Váltóárammal, így nyugodtan mondhatom, hogy igen, sikerült hasznosítani. Teljesen másféle koncentrációt, figyelmet, munkát igényel, mert nem könnyű egyben tartani egy ilyen terjedelmű szöveget. Számomra lépcsőfokok voltak, amiket be kellett járni, mire úgy érezhettem, hogy képes vagyok egy regényt létrehozni. Hozzátartozik azonban, hogy itt is igyekeztem „visszafogni” magam, úgy értve, hogy nem arra törekedtem, hogy egy sok száz oldalas monstrumot hozzak létre, igyekeztem tömör maradni, lényegre törő lenni ebben az esetben is. A regényem szerkezete is olyan, hogy – ha nagyon szeretné valaki, akkor – olvasható különálló szövegek láncolataként, de itt persze sokkal szorosabb az egyes részek közti kapcsolat, mint a novelláskötetem esetében.
HÁY JÁNOS: Kevés olyan novellista van, akinek a novellája vetekszik A csinovnyik halálával. Én nagyon szeretem a novellát. Nagyon pontos és szigorú forma, ha egy rossz mondat benne marad, borul az egész. A regény számtalan dolgot megenged, mint például a Háború és békében az öles történelemfilozófiai fejtegetéseket. A novellában nincs lehetőség túlbeszélni a dolgokat, a lehető legcélirányosabban a tárgyra kell koncentrálni. S persze vannak ennek nagymesterei, mint az általad említett Csehov, vagy épp Raymond Carver. Tőlük lehet tanulni pontosságot. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne véghetetlenül nagy számú rossz novella, még olyan kiváló szerzőknél is, mint Móricz. Rosszból mindig több van, mint jóból.
– Manapság novelláskötetekkel is be lehet futni?
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Biztos be lehet futni, például ha Szvoren Edinára gondolunk, akkor igen, és talán nem is véletlenül. Nem az volt a célom a novellaírással, hogy befussak, bár kétségtelenül örülök, hogy a Váltóáram jó kritikákat kapott, és hogy a Margón ilyen jól szerepelt, mert ez egy hasznos, jó visszajelzés. Szeretnék még ilyen jellegű szövegeket írni, ha nem is klasszikus novellákat, inkább elbeszéléseket, mert motivál az, hogy van valamiféle terjedelmi korlát, hogy alaposan meg kell formálni egy szöveget, és hogy a kevesebb több lehet.
HAKLIK NORBERT: Arról se feledkezzünk el, hogy Hajnóczy Péternek A fűtővel sikerült. Tar Sándornak is. Oké, ez a hetvenes-nyolcvanas évek. Akkor egy nagyon mai példa: a már említett Herczeg Szonja Kis üdítő, kis krumplija. Novelláskötet – akkora rajongótáborral, hogy csak na.
– Mi az, ami a novellának pluszt adhat a regénnyel szemben?
BENCSIK ORSOLYA: Ha az írás, az alkotás felől nézzük: én egy lélegzetből írom meg a rövidtörténeteimet. Leülök a gép elé, és négy óra múlva megvan a szöveg, amin szinte egyáltalán nem utómunkázok. Ehhez az is hozzátartozik, hogy én ritkán, keveset írok. Nekem jó érzés egyből kitolni magamból a szöveget, boldogságérzésem van, valójában ilyenkor vagyok a legboldogabb. Nekem az nem megy, hogy írom a szöveget, aztán félreteszem, aztán később előveszem, megint írok: mert így lemaradok a befejezés rögtöni gyönyöréről. És számomra ezzel függ össze az is, amit az olvasó érez, amikor egy jó novellát olvas. Nagyon tömören kap egy erős világot, rögtön belerántja az író, rögtön megüt, hat, katarzist hoz, kielégít. Ilyen értelemben a novella egy kicsit olyan, mint amikor nem húzzuk el az előjátékot, hiszen annyira vágyakozunk, hogy rögtön egymásnak esünk.
– A jó novellára számtalan példa akad, elég, ha Csehov, Poe, Karinthy, Heltai, Szomory Dezső nevét említjük. Milyen a jó novella?
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Egy ilyen terjedelmű szöveg is rejthet magában annyit, mint mondjuk egy regény, nyilván egészen más hangsúlyokkal, más eszközökkel, de a hatása, a tartalma lehet hasonló erejű, sőt. Kifejezetten szeretem azt, hogy egy jó novellánál nem kell azt éreznem, mint sok regény esetében, hogy az, aki írta, mindent el akar mondani a világról, és bele akar szuszakolni olyan dolgokat, amiknek semmi keresnivalójuk a szövegben. Számomra a jó novella vállaltan töredékes, és nyitva hagy bizonyos kérdéseket, amiket tovább lehet fűzni, amiken nagyon sokat lehet gondolkodni később folyamatosan.
HAKLIK NORBERT: De örülök, hogy Szomoryt is említetted! Ha már a korszellemnek áldozva mi is listázásra vetemedünk, akkor ide kívánkoznának a századforduló ködlovagjai is, akik ontották a jobbnál jobb novellákat – Petelei István, Lovik Károly, Cholnoky László, vagy előreugorva egy szűk évszázadot: Bólya Péter, Simonffy András, Császár István, és sajnos-hálistennek hosszan lehetne még sorolni azokat a remek novellistákat, akiket érdemes volna újra felfedeznünk. A jó novella az, amit elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy egy életre az olvasóval maradjon. Jöjjön ide is egy triász? Móricz Zsigmond: Tragédia, Kosztolányi Dezső: A kulcs, Mikszáth Kálmán: A néhai bárány. Feledheti-e ezek közül bármelyiket is valaki, ha egyszer elolvasta? Vagy azt a novellát, amelyik szerintem az első világháborús magyar próza legkimagaslóbb darabja: Pap Károly Fent a Priaforán című remekét, amely egy pár oldalas mikrotörténetbe sűríti bele a Monarchia népei közötti bizalomvesztés teljes tragédiáját, azt, hogy a Trianonba torkolló háborús dráma jóval a szarajevói lövések előtt kezdődött: amikor kényelmességgel, jóra való restséggel elvesztettük a békét.
– A rossz novella mellett se menjünk el szó nélkül…
HÁY JÁNOS: A rossz szöveg számomra, akár regényről, akár novelláról vagy versről van szó, pontatlan és hamis. Persze visszakérdezhetsz, hogy mit jelent az, hogy pontatlan, s mit, hogy hamis. És én erre nem tudok pontos definíciót adni, mert nem csak az pontatlan, ha valamely reália nem felel meg a tapasztalatodnak. Szóval ezt végül is az ízlés dönti el, mint annyi mindent az irodalomban.
– Nem hiányzik a kortárs magyar novellairodalomból a bátorság, az elmozdulás? A műfaj megújulása még egy ideig várat magára?
HÁY JÁNOS: Nem tudtam, hogy nem újult meg a műfaj. Szerintem elég sokat változott a kilencvenes évek Kosztolányi ihlette szépelgései óta. De persze mindennek jó, ha valami új jön. A magyar irodalomban a radikális új megjelenése elég ritka, hiszen ebben az irodalomban alapvetően a modern is konzervatív, gondolj csak a Nyugatra. Amúgy nincs pontos képem, hogy általában hol áll a magyar irodalom bátorság terén. Az biztos, hogy a népszerű műfajok nagyobb konzervatív elvárási nyomás alatt vannak, mint a népszerűtlenek. Így aztán a versek terén talán több érdekességgel lehet találkozni, mint a prózában, mert a vers nem érdekel senkit. Főleg az utóbbi időkben, amikor hála istennek a szellemileg és formailag is meglehetősen igénytelen dalnoklíra divatja leáldozott.
BENCSIK ORSOLYA: Valahogy még mindig azt érzem, hogy a magyar könyvpiac előrébb helyezi a novelláskötetekkel szemben a regényeket, és talán emiatt a jó novellista is előbb-utóbb regényíróvá alakítja magát, amiből kifolyólag jó sok túlírt, túlbeszélt, unalmas, érdektelen kortárs magyar regényt olvashatunk. De közben belátom, hogy nincs jogom ezt helyteleníteni, mert én magam is inkább a regényt választottam, végül regénnyé szerkesztettem a kisprózáimat. De például Szvoren olyan novellistánk, aki kiváló és otthonos ebben a műfajban. Csutak Gabi első novelláskötetét is többnyire szerettem, és újabban van egy tehetséges harmincas korosztály, ennek tagjai még kötet előtt állnak, de rájuk érdemes már most odafigyelni. Bakos Györgyire, Halász Ritára és Harag Anitára gondolok.
– János, egyszer említetted, hogy régen milyen jól fizettek a magazinok és általában a lapok. A novellákra is igaz ez?
HÁY JÁNOS: 2008-2009 előtt gond nélkül kaphattál egy háromflekkes novelláért ötvenezret, hatvanat, ma csak gonddal, inkább harmincat ajánlanak. Bár mintha megint kezdene javulni a helyzet. Mindenesetre szerintem nagyon jó, hogy a magazinok közölnek novellákat, hogy feladatuknak érzik, hogy az irodalom megjelenjen mint tartalom. S nem feltétlenül bulvárírókat kérnek fel. Amúgy összességében nem lehet annyit írni, amennyiből meg lehet élni. Ami valahol nem annyira szerencsés.
– Miért a regényeket keresik az olvasók? Szeretnek sokáig egy másik, saját törvényekkel rendelkező világban időzni, nem véve tudomást a saját kríziseikről?
SZÖLLŐSI MÁTYÁS: Bizonyára ez is benne van. Szívesebben adnak esélyt egy olyan szövegnek, ami látszólag azt mutatja, azt sejteti, hogy nagyobb meglepetést, komolyabb élményt képes okozni – ami persze egyáltalán nem biztos, hogy úgy is van. Számomra sok regény okozott rettenetes csalódást, főleg abban az időszakban – aminek szerencsére már vége szakadt –, mikor úgy éreztem, kötelességem végigolvasni az adott szöveget, ha már elkezdtem.
A kilencvenes, kétezres éveket az egész estés filmek dömpingje jellemezte, de most már leginkább a sorozatok mennek, bár ez nyilván összefügg azzal, hogy minden tekintetben gyorsulunk, illetve azt is vegyük figyelembe, hogy igen kevés a minőségi mozifilm. A Távol-Keleten nagyon megy a novella, a kifejezetten rövid történet, mert a metrón olvasnak, utazás közben. Valamilyen gyors, hatásos élmény kell, amit egy ilyen jellegű szöveg képes lehet megadni. Úgy tűnik, mi még inkább befekszünk egy könyvvel az ágyba este, és elalvás előtt olvasunk harminc-negyven oldalt, amíg le nem ragad a szemünk, és ehhez egy regény talán jobban passzol. Biztos vagyok benne, hogy a regény dominanciája alábbhagy majd, erre már mutatkoznak jelek, nem mintha ez volna a cél, egyszerűen csak vannak más műfajok is, melyek izgalmasak lehetnek az olvasók számára.
HÁY JÁNOS: A kiadók ezt olvasói szokásokkal magyarázzák, hogy az emberek inkább szeretnek belefeledkezni egy nagyobb lélegzetű műbe. A saját tapasztalatom nem ezt bizonyítja, a novellásköteteim legalább annyi olvasói figyelmet kaptak, mint a regényeim. Van, amelyik többet is, mint például a Házasságon innen és túl vagy a Bogyós. A novella szerintem sok szempontból jobban passzol a mai olvasói szokásokhoz és lehetőségekhez, mint a regény. Résidőben is el lehet olvasni, s nem kell százszor kilépni belőle, majd visszahelyezkedni, mint azt egy regény esetében kénytelen-kelletlen tennünk kell.
HAKLIK NORBERT: Valóban a regényt keresik? Vagy erre lettek ránevelve kiadói megfontolások által, amelyeket a return on investment (befektetésarányos megtérülés) üzleti logikája táplált? Egy jó novella nem teremti meg ugyanúgy – vagy amiatt, hogy kisebb szerkezetnek kell egy egész műnyi terhet elbírni, talán méginkább – a saját törvényekkel bíró, egyedi világát, mint egy jó regény? Továbbmegyek: a jó regény valóban arra szolgál, hogy elfordítsa az olvasót a saját problémáitól, kríziseitől? A Bűn és bűnhődés nem éppen azért hatalmas regény, mert egy tizenkilencedik századi szentpétervári történet felszíne alá odacsempészi mindazokat a kérdéseket, amelyek az ókortól napjainkig érvényesek, és érvényesek lesznek mindaddig, amíg a jelenlegi formájában létezik emberiség? Én szeretek regényt írni, viszont a novellát tartom a műfajok királynőjének. Pontosnak kell lenni benne, akár egy sebész, át kell látni a kapcsolódási pontokat és viszonyokat, akár egy sakkvilágbajnok, és mint egy bokszoló, csak a tutira célt érő mozdulatokba szabad energiát feccölni.
Vissza a tetejére