Reiner verse
Ha nem is volt csapnivaló színész Reiner, azért nem a legjobbak között tartották számon. Küzdelmes életében akadt egy-két főszerep, de többet tartózkodott a színpad árnyékosabb felén. Néha filmekben is szerepelt, afféle könnyű, váltott csuklókkal megírt sorozatokban. Amikor a felesége meghalt, rendesen meggyászolta, majd némi töprengés után kiköltözött az erdőbe a szülei házához, vitte a kutyát, egy-két szükséges holmiját, azt gondolta, ami hátravan még neki, azt a zöldben tölti el. A körülményekhez képest tűrhetően érezte magát, hamar berendezkedett, kialakított egy növényes kertecskét, és ültetett virágokat is. Akkor már javában zajlottak a munkálatok a völgyben.
Egy nap futár érkezett, erős, durrogó motorkerékpáron, paksamétát hozott. Az igazgató úr küldi, kézirat található a mappában, és a szerződés négy példányban. Miféle szerződés?, tudakolta Reiner. Azt majd megtudja a művész úr, az ő orrára nem kötöttek többet, jelentette ki a futár, majd különös mozdulattal, amit lehetett akár tisztelgésnek is vélni, elviharzott a fáktól lecsupaszított, fehérlő völgy felé.
Valóban volt a mappában több aláírásra váró szerződés, illetve egy költemény nyomtatott példánya. Reiner jól ismerte a költőt. Nem volt jelentős poéta, de volt néhány díja, sőt, egy darabjában, amit Reiner egykori színháza kisszínpadán mutattak be néhány éve, játszott is. Lett abban az előadásban egy valamennyire mulatságos jelenete, ha jól emlékszik, az volt az utolsó személyes tapsa. A szerződés arra kérte Reinert, tanulja meg a költeményt, majd a munkálatok befejezésekor, úgy egy esztendő múlva, adja elő az ünnepélyes avatáson. Valamit építettek a völgyben, de Reiner nem tudta, mi lesz. A föllépésért természetesen javadalmazás illeti meg, ennyi és ennyi összeg. Reiner váratlanul kíváncsi lett. Régen memorizált, de most olvasgatni kezdte a sorokat, értelmezte és artikulálta őket. Milyen magától értetődően ment! Még aznap megtanulta a verset. Másnap már tetszett is neki. Sétált az erdőben a vadszederrel, csalánnal és magyalbokrokkal kísért gyalogúton, és szavalta. Elment fáért a Hősök sziklájához, arrafelé sok rönk és szárazabb törzs hevert, onnan hordta a gyújtóst meg a tüzelőt, hangosan szavalta a sziklának. A madaraknak, az égnek mondta.
Elszavalta szeretett feleségének, a szemét lehunyta, mintha élne az asszony, előtte állna, és őt hallgatná. Elszavalta egy szeretőjének is; egyszer csak megjelent a képzeletében a nő, és ő nem akarta elűzni.
Hamarosan újra érkezett a motoros futár, új motor hozta, még hangosabb járgány, egy levelet adott át, egyenesen a Kapitánytól. Reiner természetesen hallott már a Kapitányról, ismert, jelentékeny ember volt, sok dolga és teendője mellett köztudottan szerette a színházat is, mindazonáltal Reiner kicsit csodálkozott, hogy személyesen üzen neki. Megkérdezte még, mi lett az igazgató úr sorsa, itt az erdőben másként, de főleg lassabban terjednek a hírek, mire a férfi elmosolyodott, talán egy kis csintalanság is játszott a szája szegletében, majd azt mondta, sajnos az igazgató úr már nincsen velünk. Hol időzik?, kérdezte Reiner, de addigra a motoros gázt adott, s a nagy durrogásban bizonyára nem hallotta meg a kérdést. A levélben az állt, hogy Reiner szerződése továbbra is él, a javadalmazása, az előadása, illetve annak időpontja úgyszintén változatlan, viszont a költeményről beszélni kellene. Reiner föl nem foghatta, mit kellene a költeményről beszélni, amit akár holnap elszavalhatna egy hirtelenjében megrendezett ünnepségen.
A közelben épültek a falak és a hatalmas fémdobozok, hangosak voltak a munkálatok, halkan építkezni nyilván csak az erdők és a folyók tudnak.
Egy nap autó érkezett a ház előtti tisztáshoz, hárman utaztak benne. A költő özvegyét nyomban fölismerte Reiner. A sofőrt még nem látta, miként a fiatalembert sem, aki a költő özvegyét kísérte. Nyilván valamiféle jogi alkalmazott lehetett. Az özvegy nem ment be a házba, az udvaron beszélt arról, hogy ilyen változatban nem járul hozzá a vers megjelenítéséhez. Ő szólt már az igazgató úrnak, és értesítette a Kapitányt is. Érti, bólogatott Reiner, de ő úgy tudja, hogy az emlegetett költemény több válogatásban szerepel, mégpedig így, ebben a formában. Van egy ismertetése erről, amit a Kapitánytól kapott, bár azt gondolja, egyáltalán nem tiszte a Kapitányt védeni. Az özvegy megerősítette, hogy ebben a formában a költeményt nem engedi elszavalni. Határozott volt, ráadásul remegett a szája széle. Reinernek fogalma sem volt a lehetőségeiről, végül is ő csak egy színész. Azt mondta, gondolkodni fog. Miről? Hát arról… és Reiner elhallgatott. Valóban. Miről kellene gondolkodnia? A költő özvegye sértetten távozott, és a férfi sokáig hallotta a motor zúgását.
Reiner elmondta magában a verset, a harmadik versszakban fölsejlett egy nőalak, talán nem az özvegy volt, nem lehetett egyértelműen eldönteni. Talán majd a tudósok. Ők meg szokták oldani az efféle dilemmákat. De ha kihagyja ezt a sort, elbillen a vers értelme, mint egy rosszul megrakott hajó. Elmondta még egyszer, de már a fekhelyén, a sötétben. Még így is érezte, hogy elpirul. Elmondta újra. Fázni kezdett az arca. Megértette, hogy így szereti ezt a verset.
Másnap újra érkezett a futár, azt az üzenetet hozta, hogy a Kapitány személyesen szeretné meglátogatni őt. Ez igazán nagy megtiszteltetés volt, ráadásul esett. Sár borította az utakat, zúgtak a lombok, mintha gyárrá vált volna az erdő. De nem mindenkit zavar egy kis zápor, zivatar. A Kapitány a következő nap kora délutánján érkezett, csöpögött róla a víz, az orkánját se vette le, bent verte le a csizmájáról a sarat, nyomban a lényegre tért, beszéljenek a versről, mosolygott Reinerre.
Nincsen ellenére, válaszolta Reiner.
Nagyon szép költemény, tele van izgalmas, megfontolandó gondolattal, de sajnos nem alkalmas, mondta a Kapitány, jó nagy tócsa sötétlett alatta.
Mire nem alkalmas?, kérdezte Reiner, aki addigra jókora palackot hozott elő.
Arra, hogy egy ünnepség érzelmi, gondolati összefoglalója legyen. Úgyhogy ő, a Kapitány, nehéz szívvel, de végül megkönnyebbülve úgy döntött, nem ez a vers hangzik el az ünnepségen.
Reiner elgondolkodott: zene lesz talán?
Egy másik költemény fog elhangzani. Természetesen az is Reiner művész úr előadásában.
A Kapitány töltött magának, és közben azt magyarázta, a régi verset gyorsan el kell felejteni, és meg kell tanulni az újat. Itt az ideje. Érti-e, mire gondol? Érti-e Reiner, mi ennek a kérésnek, ennek a barátságos inspirációnak a lényege. Különben már el van döntve.
Mi van eldöntve, kérem?
A versek sorsa.
És a Kapitány kirakott egy új borítékot az asztalra.
Az új vers, mondta. Az új szerződések.
Elállt az eső, hirtelen fölragyogott a nap. Reiner elvakult, tombolt a fény a szemhéja mögött. Jólesett, hogy nem látja a másikat. Jólesett, hogy nem látott semmit. Érteni véli, szólt aztán, de képzelje el a Kapitány úr, a régi vers sorai folyton a fejében járnak, lehet bárhol, az erdőben, az erdőség különböző helyein, különböző napszakokban, ő ezt a verset már nem tudja elfelejteni. Ha akarná, sem tehetné. Ez a vers neki arra lett bizonyíték, amiben pedig korábban, és ezt őszintén megvallja, nem hitt, hogy de igenis van, ami nem elfeledhető.
Pedig bizony el kellene, és a Kapitány pohara fölemelkedett.
Kicsit hallgattak, szálldostak körülöttük a legyek. Az erdei legyek nagyobbak, hangosabbak, és nem annyira szállnak az emberre.
Jól van, akkor ne felejtse, csak mondjon helyette mást.
Sajnos ezt a verset, mondta Reiner, úgy érzi, már képtelen lenne mással helyettesíteni.
A Kapitány láthatóan csodálkozott, hogy idáig jutottak a beszélgetésben, végigsimított a homlokán.
Ez az utolsó szava?
Nemigen tud mást mondani, vont vállat Reiner.
Szavalja el ezt az új verset csak úgy, a régi helyett, tanácsolta ekkor a Kapitány.
Csakhogy a régi vers mindig is az eszébe juttatná, hogy az új őhelyette szerepel. Ami történt, megtörtént, bólogatott Reiner.
A Kapitány csalódott volt, egyáltalán nem titkolta. Majd mintha véletlen lenne, rápillantott Reiner kutyájára. Milyen csinos jószág.
Inkább öreg jószág, szólt Reiner, meglehetősen öreg, és mosolyogva vakarta a kutya buksiját, egyszer fiatalkorában bevitte a klubba, megharapott egy izgága rendezőt. Reiner még este elégette az új verset, ki sem vette a borítékból, nem volt kíváncsi rá. A kutyát másnap ütötte el egy teherautó, ami a közeli építkezésről hordta a törmeléket. Reiner sokáig szólítgatta, aztán ölben vitte haza a tetemet. Véres lett közben. Elásta, többször megcsikordult az ásó vasa, a talajban sok volt a kő, a szikla. Azon gondolkodott, fél-e. És persze félt. Nem úgy félt, mint kicsi korában az orvostól. Vagy mint premier előtt. Igaz is, miért ne félt volna. És aztán elmondta a földkupacnak, ennek a semmi, jelentéktelen kutyasírnak is a verset. Jólesett, hogy elmondhatja. Hallotta közben az építkezés zajait. Végül figyelmes lett a szívdobogására.
Aztán még egyszer jött a futár, biztos-e Reiner művész úr döntése? Reiner nem akarta érteni, milyen döntése. Ő nem tudja, jelentette ki a futár, azt neki nem kötötték az orrára, annyi hatásköre van, hogy tolmácsolja a kérdést. Tehát? Reiner bólogatott, majd váratlanul elmondta a futárnak is a verset. Elszavalta neki. A testes, erős férfi ült a motoron, bukósisakban, rendesen végighallgatta. Az előadás végén azt mondta Reinernek, sajnálja, de nem érti. Sehogyan sem érti, mi akart ez lenni. Az úton elgondolja, hogyan tolmácsolja a Kapitánynak a művész úr válaszát.
Reiner nem aludt éjszaka. Többször elszavalta a verset. Eszébe jutott néhány szerepe, a felesége. Eszébe jutott a költő, volt egyszer a próbán a színházban, azt a vicces jelenetet állították be éppen, nem nevetett. Csak nézett a nézőtéri homályból vádló tekintettel. Biztosan nem így gondolta. De különben az az érzése támadt, mintha mindig, egész életében ezt a verset mondta, kiáltozta, suttogta volna.
Másnap délután fölkeresték a munkások. Egyenesen az építkezésről jöhettek, látszott a viseltes öltözékükből, és sok szerszám volt náluk. Lapát, ásó, balta, kalapács, fűrész, mindenféle vasak. Huzalkarika az egyik vállára vetve. A másik meg, egy görbe, sánta kis ember, zsákot is hozott. Reiner elgondolkodott, hogy valóban nem haszontalan dolog egy zsák, soha nem az.
Igaz-e, hogy a művész úrnak föllépése lesz náluk?, kérdezte a munkások vezetője, szikár, csontos arcú férfi, kalapács volt nála, beleütött vagy kétszer a tenyerébe.
Folynak erről afféle megbeszélések, mondta Reiner, és maga sem értette, miért, de ekkor a munkásoknak is elszavalta a költeményt. Igazán jól sikerült az előadás. Elégedett volt magával. Azok csöndben, figyelmesen hallgatták. Meg sem moccantak, nem köhintettek. Csak a régi, öreg fák lombja zúgott, csak a völgy lélegzett mögöttük hatalmasan, mint valami beteg tüdő. Úszott lassan a pára, visszagomolygott. Reiner várt, végignézett a hallgató, még mindig nem mozduló munkásokon. Aztán arra gondolt, amikor ütni kezdik, az biztosan olyan lesz, mint a nézők tapsa, amit már olyan régen hallott, és amit, az az igazság, szintén nemigen tudott elfelejteni.
Vissza a tetejére