Madarak romjai
Akarod, hogy legyen, engedjen
közel, tagjaival szemed takarja el,
törölje, amiről álmodni még lehet,
legyen az, aki felejt majd veled.
Törjön meg, zúzza szét a nevet,
amit ismételtél, ismételtek neked.
Félrehúz, ráz, benned kotorászik,
mire jó, mire nem ez a másik.
Megitat, mielőtt lefektetne lassan,
belőled él, később eltemet a fagyban,
kikapar, és visszakúszol újra, fázol,
de izzik a szád, ég, ahogy fakítja.
A föld ölére húz mindent, de ki érzi,
amikor a semmi éppen becserkészi,
mint karok, ha hirtelen felszabadítanak.
Légy öleli át az éhező pókokat.
Figyel, hogyan foszlik a háló húrja,
mert menekülne, zizeregne újra.
Morajlanak a megroggyant házfalak,
nem fér át a réseken több alak.
Kérdez, mit akarsz őrizni, mit bánsz,
mi akad fenn, hogyha kitalálsz,
hogy szakad meg a felvett ritmus,
és mi jön az utolsó állítás után.
Lenni egyedül, ehhez kell felnőni úgyis.
Biztonságos társ csak a megszokás,
nincs formája, nedves, kocsonyás.
Szétszórt magvak felett madarak romjai.
Emelkedne mind, akit erő ránt le,
csak a súlytalan vágyik a mélybe.
Magának felesel úgyis, aki zuhan,
hisz már nincs mivel szembenéznie.
Érdektelen, merre tart a nap,
ami nem zúzódik porrá, sosem létezett.
Szerszám vagy, mit állat felcsatolt,
és von magával, hordoz, elvezet.
Vissza a tetejére