A szövegközöttiségek eseményhorizontjának poétikája (Filip Tamás: Tejút nappal)
Filip Tamás: Tejút nappal. Magyar Napló, Bp., 2017
Filip Tamás tizedik kötetének címe metafizikai várakozást kelt, hiszen a Tejút nappal nem látható, így azt reméljük, a láthatóban a láthatatlant fogja megragadni. A feladat összetett, mert az egész (a Tejút) és annak része (a Naprendszer a Nappal) egyszerre csak képzeletünk számára hozzáférhető abban a formában, ahogy ezt a kötet borítója mutatja, amely Ghyczy György Az égi út felé lépek című festményének felhasználásával készült. A kötet stílusosan – dőlttel kiemelten és az első ciklus elé helyezett nyitóverssel – a világ teremtésével kezdődik: „Először is keríts mardosó / lángokat valahonnan, aztán / próbálj arany lótuszt ültetni / közéjük”. (Előkészület) Szokatlan és újszerű a kötet szerkezete. A néhány versből álló ciklusok előtt nagybetűs szedéssel, kiemelten szerepelnek a címek, amelyek tördelésük és apró változtatásaik miatt önmagukat is önálló költeményként olvastatják: a ciklusok nyitóverseként funkcionálnak. Így a könyvben tizennyolc szöveggel több van. Ennek alapján a tartalomjegyzéket is – a mesterszonett mintájára – a kötet mesterverseként kellene olvasnunk, de a tartalom tördelése klasszikus, tipográfiailag nem jelenti be magát versként, bár a megszokottól eltérően a csoportok között itt is szerepel sorköz. A cikluskezdő, kihagyásos költemények a vázlat szerepét töltik be, bennük a szövegkohézió – éppen a címek felsorolása miatt – az átlagosnál kisebb, így jelentésük eléggé hermetikus marad. „VILÁGVÉRE EZEN A FELEDÉSRE ÍTÉLT TÁJON. / VOLTAM AZ EGY, VOLTAM TÖRMELÉK, DE / MOST ÉS ÖRÖKRE HOL VAGY?” A dőlttel jelölt szavak nem szerepelnek később a verscímekben, ami jelzi a megformáltság szándékosságát. Az egyes ciklusok tematikája, poétikája és epikai tartalma nem különül el élesen, ehhez talán túl sok is van belőlük. A kötet egységes hangnemű, szerkesztett egész, amit inkább a lírai szemlélet állandósága, semmint a kísérletező sokféleség jellemez. Ritka a tragikus értékszerkezet, inkább az irónia, az abszurd, a szürrealizmus, az álom, a fikció keveredik a csöndesen hömpölygő szép versmondatok enyhe elégikusságával a beletörődés, a megértés, a világ menthetetlenségének elfogadásaként. „A semmi történik / éppen, emlékké válok magam is, / megunt ruháim konténerben.” (Holtak háza) Megbízhatóan és azonosan magas színvonalon kapunk egy jó kötetnyi új Filip-verset. Modalitásában csak a záró ciklus tér el: itt feloldja alteregóját, és saját „felfedezettjeként” Vincze Sándor verseit közli. Ezeket érzelmesebbeknek, személyesebbeknek, „fiatalabbnak” minősíti, amelyek nem annyira a versszerző találmány, az inventio poetica szülöttei, mint a kötet többi része. Itt nagyobb és más eredetű a megélt, a nem pusztán kitalált és felfelé stilizált élményfedezet, noha a gazdag irodalmi utaláshálózat itt is megmarad. Olga Tokarczuknak éppen egy íróról és egy asszonyról szóló novellája ázott el a fürdőkádban, amikor „sok hiba keresett magának egy / szerzőt és két szereplőt” (Pirandello); József Attila elefántfülekkel legyezte magát, és Kosztolányi hazaindult az Üllői úti fák közé, amikor Márqueznél beköszöntött a Szerelem a kolera idején.
A könyvet átszövi az intertextuális háló. Rendkívül sokrétű és szerteágazó kulturális utalásrendszere van, amely fölszabadítja a befogadó képzettársításait, és a hozzáértett jelentéstulajdonítás felé nyitja meg a műveket. A megidézett, eredeti vershelyek a kimondás tétjét hordozzák, ennek posztmodern mutációi a kifordított sorok, de az átírással együtt a felidézett is a nyelvjátékban marad, így az összetett, szövegközi jelentés e kettő interferenciájának eredője. „Az emlékmátrixot kódfejtőkre / bízták: szegények, úsznak / a vértől az óceánig.” (Sokan) Az egyes darabokat motivikus koherencia jellemzi, jóllehet a szöveg sokféle anyagot felvesz magába, és a képalkotás, a történetmondás széttartó, radikálisan asszociatív, amit olykor a hasonló hangzás, a paronomázia retorikája vezérel. „akár egy halom hastífuszos / hevernek egymáson versed szavai / (…) pedig a lét ragyog / mint lázmérőben a higany / csak a salátatörvény mosatlan” (Felfeslik elolvad) Látható, itt már a nyelv az úr, a vers csak cifra szolga, különösen akkor, ha a költő a disszemináció kozmikus viharába keveredik. Ekkor, a jelentésszóródásban a hangalak képzettársításának gravitációja rántja maga mellé, mintegy fogja be a költő fejében kavargó költeményszatelliteket, hogy a lírai én a saját versének pályájára állítsa a bolygóverssorokat. Más esetekben abszurd, fordított, a hétköznapi tapasztalattól eltérő, láthatóan kitalált és szándékoltan megkonstruált az ábrázolt epikum. „ha veszít is, soha ne mondja, hogy / nem így képzeltem el a tendert, / részvéttel legyen a Down-kor rádió iránt, / Írjon, fessen, árnyékát temesse mélyre, / de ne öntözze könnyeivel, mert még kikel.” (Mi legyek?)
Az intertextualitásokban a legtöbbször a magyar szerzők közül József Attila fordul elő átírt, jelöletlen formában. „Én egész népeket fogok vidítani” (Bizonytalanság), „Milyen magas a hajdani ég!” (Torony és lehelet), „Sebed a világ, ismeretlen halott” (Városkép élőkkel és egy halottal), „Én túlélem e mai kocsmát, / túléltem a tegnapit is” (Lakoma), „úr vagyok már százezer éve” (Így képzelem), „A 36 fokos lámpaláztól kiver a víz (…) Tanúid lettek, te nekik / rejtély, de kiderítenek úgyis” (Nekik rejtély). Őt Ady Endre követi, tőle csak két példát idézek: „Az Ős Kajmán a lábatokat / rágja” (Miről szóljanak a könyvek?), „És azt elhiszed, hogy sorsabbak itt a könnyek” (Így képzelem). Majd Pilinszky János, egy példával: „minden utolsó perc a boldogságig / gyalulja le a pusztulást” (Fordított fény). (A dőlttel jelöltek szerepelnek az eredetiben – S. F.) Megidézi még mások mellett Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Kosztolányi Dezső és Esti Kornél, Juhász Gyula, Nagy László, Kassák Lajos, Kormos István, Radnóti Miklós, Esterházy Péter, Baka István szavait is. A világirodalmi utalásokban nagyon erős az orosz kód. Csehov mellett fiktív figurái is szerepelnek: Firsz és Asztrov. Miképpen Dosztojevszkij hőse is előfordul a baltával, és Sztavrogin is elköszön. Egy összetett, többszörösen fiktív szereplő: Yorick Yorickovics Nyezvanov, akinek orosz neve hívatlant jelent, ezért többletiróniával töltődik fel, ahogy Filip Tamás használja. „Engem szegény Yorick Yorickovics Nyezvanovnak / hívnak, csak elfelejtettem mondani” (Lehet örökké?). (V. ö.: Dosztojevszkij töredékben maradt regényének címe: Nyetocska Nyezvanová, 1849.) A Shakespeare-től Kormos Istvánon keresztül Baka Istvánig terjedő rendkívül produktív mém Kovács András Ferencnél bővül az orosz elemmel. Ez a fiktív név tehát ennyi ember jelölője, de hogy ténylegesen ki is a jelölt itt, azt nehéz lenne megmondani. Leginkább mindenki és senki, az akárki. A posztmodern – és egyben a kötet legfontosabb, minden szövegére érvényes – jellemzője ez a középpont nélküliség, az immanens indeterminizmus, a belülről fakadó meghatározatlanság, amellyel Filip Tamás megteremti a szövegközöttiségek eseményhorizontjának poétikáját. „Mindegy-hajón ülünk, / a bárhova indulón, / akármelyik folyón. (…) Kánon ladikján csak kormány van, / de nincs evező.” (Csak nehogy túlgondoljuk) A világirodalomból megjelenik többek között Tolsztoj, Rimbaud, Kafka, Joyce, Lautréamont, Pessoa, Hrabal, Borges és Vonnegut is. Az irodalmon kívülről filozófusok, zeneszerzők, festők, tudósok és filmutalások is felbukkannak, tehát rendkívül összetett a kulturális kód, az allúziók kozmikus kavalkádjában kapkodhatja fejét az olvasó, és nem segít rajta a birodalmi kéregető és fénykardok kovácsa sem. Miképpen a név szerint feltűnő Hérakleitosz, Kant, Leibnitz, Möbius, Fibonacci, Chopin, Sosztakovics, Bartók, Muszorgszkij, Van Gogh, Magritte és Dalí sem. Legföljebb, hogy a posztmodern identitásvesztés idején legalább ezekbe a nevekbe kapaszkodhatunk. Filip Tamás nevek mögé rejtőzött és versben bujdosó lett, mert lírai énje már elveszett a „lírai te”-ben, vagyis bekebelezte, felfalta a nyelv. Maguk alá temették a szavak és a dolgok, szabadon sétál a fikció erdejében, akár Ábel a rengetegben. Írt is róla egy verset, ahol „hívatlan vendéglátó” az Isten. (A fák közé)
A nyelvi paneleket talált verssorokként kezeli. A hétköznapi nyelvhasználat beemelésével a nyelv megnevező funkcióját részesíti előnyben, azok szó szerinti értelmezésével a nyelvi megelőzöttséget leplezi le: rámutat a nyelv öntükröző, felforgató voltára, eredendő metaforikusságára. Az elvont fogalom és a tárgyi világ kapcsolata teszi súlyossá, sűrű szövésűvé a mondatokat: az egy szóra jutó információs és asszociációs tartalom értéke magas, így az egyszerre több jelentést is indukál. A posztmodern tapasztalat, hogy a jelölő uralhatatlan, a nyelv nem úgy és nem a szándékoltat jelenti, hanem mást és máshogyan: „Árzuhanáskor fizettem hálapénzzel / Lélekbúvár oxigénpalackján elzártam a csapot / Jöttem álkulccsal ördöglakathoz”. (Én, te) Filip Tamás eddig is a katasztrófa abszurd és szürreális eseményeit rögzítette, de most kitágítja a lírai téridőt: poétikai szemléletét a szinkretizmus és a szimultánizmus irányába mozdítja el. „vajon Dante és Danton miről beszélgethet / gyűlő viharfelhők alatt, Pompejiben?” (Január 26.) A vers mintegy maga köré teremti a történelmet, és öntükröző módon a saját történetét is. A pusztulás egyetemes és visszafordíthatatlan, mert háború van most a nagyvilágban, az osztagok jönnek és mennek, parancsolnak, büntetnek és ítélnek, az eretnekek máglyája ég. A tanúként ábrázolt lírai végítéletben már megbillent a téridő egyensúlya. A múlt, a jelen és a jövő egyszerre szerepel, miképpen az univerzum is: a Föld, a Nap és a Hold; a történelem a jégbe fagyott ősembertől a földrészeken keresztül a még meg nem születettekig tart.
A versek befejezését a szokatlanra, a váratlanra, a meghökkentő csattanóra futtatja ki. A zárlat abszurditása és paradoxonja a sajátos Filip Tamás-i dialektika jellemzője, ami pusztán szövegszerűen létezik, mert képként való elképzelése is nehéz, ha már kép-telen. „Meg egy / megfesthetetlen kép is eszembe jutott, amely / csak szavakban létezik: Isten bepillant egy / ateista szentélybe, és elmosolyodik.” (Szavak a hallgatás helyett) A nyelv már csak önmagát jelöli itt: tiszta pragmatika és szóvicc. A szavak csak az adott szövegkörnyezetben töltődnek fel jelentéssel, pusztán használati értékkel rendelkeznek. „Ha kés lennél, azt mondanám, / Isten élezzen sokáig.” (Jazz) A nyelv elsődlegesen nem kommunikációs eszköz, nem a gondolatok kifejezője, hanem maga az üzenet, a „lét háza” (Heidegger). Filip Tamás belakja a nyelvet, abban nevet és szorong, retteg a lávafolyamtól, önmagától, mindentől. Nyelvében (f)él a – költő/nemzet. Az élveboncolás, a személyiség megkettőzése, majd ezek egymásnak engedésével az önfelszámolás, az öneltüntetés lesz gyakran a versek zárlata. „Mintha két szobor / egymást vésné-csiszolná; / meghalnak, ha abbahagyják. / S ha nem hagyják abba, / végül semmivé lesznek.” (Szikrák váltófutása) A paradoxonok metafizikai tartalma mellé most posztmodern jegyeket is társít. A Jézust idéző, húsvétra készült versben megfordítja a megszokott jelenetet, de a szóvicc iróniája nem csökkenti a kijelentés bensőségességét. „Legyek darab kenyér, fogaid / roppantsák össze a testem, / egyen meg a te akaratod.” (Közelítések egy ünnephez) A paradoxon a szabályon, a dogmán, a paradigmán, a megszokotton túlit jelenti itt. Az állítások egyszerre igazak, ami csak magyarázat, elidőzés, értelmezés után látható be, első olvasásra nem. Az esztétikai hatás a befogadó cselekedtetésében rejlik.
Filip Tamás kozmikus célt valósít meg, mert a (szöveg)univerzum egészét, a Te(l)jességet költi maga köré: a fehérség csillagösvényét, középpontjában a megismerendő lírai énnel, a fekete lyukkal. A galaxisok centrumában lévő fekete lyuk – miképpen azt Hawking megmutatta – a belehulló anyagtól lesz fénylik. A verseskötet pedig a bekebelezett, a lírai gravitáció erejétől szétszakított, és a költői gondolat által fénysebességgel átírt vendégszövegek szédületes örvénylésétől lesz vakítóan fényessé. A Filip-vers eseményhorizontján a téridő, a jelölt és a jelölő görbülete végtelenné válik, hogy a kint és a bent, a világ és az én, a valóságos és a képzeletbeli, a dolog és a nyelv, a létező és a megköltött egyszerre és egymásban mutatkozhasson meg. A vers a teljes (nyelvi) univerzumból építkezik, önmagára hajlik vissza, és az írás végére azért emészti fel önmagát, vagyis készül el, áll meg benne az idő, hogy a folyamat által az olvasóban érzékelhetővé (aiszthészisz) váljék a megköltött. A szerző maga a fekete lyuk: mindent magába szippant és elnyel, hogy a vers ragyogni tudjon.
Vissza a tetejére