Gát az orrnyergen
I.
A temetőbe két utat tudok: átvágok a síneken,
a kanális keskeny peremén, balról szeméttelep,
betonmező, a régi temető fejfái és sírkövei.
Szilvafa nőtt a szélső parcellák mellé.
Tovább az ösvényen: tisztás, kutyával őrzött terület.
Visszafelé gyorsabban futok, ha ugatnak.
Nyitva a temető kiskapuja. A nagy is,
mintha egy terebélyes frizurájú embert várnának.
Vagy egy Mercedest, csomagtartójában lepel.
A fényezés kontrasztjában sütkérezve,
dobozolva, alapjáraton döcög apám,
a legfrissebb halom mellett megállunk,
kétéves öcsém unalmában az autót karcolgatja:
لأن العقبه شاهقه تحت النافذه وتعلم زاوية القفز تعلم سرعة الانطلاق.
Elmegy a sínek rabja.
Gyerekek futnak át a töltéseken.
Csúzlival lövöldöznek: megijed a varjúköd.
Futás közben lerepül egy sapka. Sírva fakad.
A tócsában hagyva esőfelhők gyűlnek.
Alattuk sárga bálák várnak görgetésre.
Szálaik megremegnek, egy dugattyús motor
zavarja fel a sínen üldögélőket.
A repülő a városháza mögül száll fel permetezni.
Csúzlijaik gumiját, pont, mikor felettük jár,
eleresztik a gyerekek. Anyacsavarokat reptetnek,
az egyik belefúródik a géptestbe.
II.
Leveszem nagyapám szemüvegét.
Egy hete elejtettem,
az új lencsék fényesebbek, színesebbek:
álmomban optikus vagyok.
Kitisztul a kép, ükapám portréja –
magasugró volt a háború előtt –
mereven néz rám. Kupát tart.
Meg kell szoknom. Előjön a szoba.
Felállok, a hűtőből kiveszek
egy gyömbéres-matés üdítőt.
Állandó a szürkület, egyetlen ablakom
tűzfalra néz. De a park széli kutyafuttatóból
mindig behallatszik a csaholás.
A tűzfal téglái –
görnyedésben megfeszülő hátbőr,
kivillanó csigolyák – narancssárgán
világítanak a naplemente és köztem.
Ruhában aludt el.
A hajópadló púpos,
kopog rajta a rezgő készülék.
A szemhéján végighúzza a száraz csipát,
körme alól kipiszkálja.
Megismétli még kétszer.
A nyolcvanadik emeleti lakás ajtajához lép.
Kinyitná, de a kilincs lejár, a kezében marad.
Visszarakja, meghúz egy csavart.
Így már nyílik. Kimegy, odasiet
az ablakhoz.
A horizonton túlról nekifut egy atléta.
Belecsobban a tengerbe,
az égalja egy méter nyolcvan magasan.
Hullámok indulnak a háztömb felé.
Régen mentetlen volt a telep. A gát
területeket hódított el a víztől.
Becsapódik a tömeg.
Átért a rákollók hegye, feltölti a pincét.
Magasabbra teszik a lécet.
Az égalja egy méter kilencven centi magasan.
Átugorja ezt is: nagyobb hullámok jönnek.
Örömében a férfi széles mozdulatokkal csapkod
a matracon: nagyobb hullámok jönnek.
Minél távolabb kell kerülnöm.
Átvágni a folyosón, a lépcsőházon,
a legtávolabbi lakás pár száz méterre van.
Benyit. Felveszi a cipőjét, amit az ágy
mellé készített. Lekuporodik a sarokba,
magához öleli ükapja portréját.
Az ablakhoz siet, az északi szárny narancssárga
téglái eltűnnek a horizonton.
Ekkora volt az öröm.
A szemüveg pont akkor romlott el,
mikor nagyapámat nyakába ültette az ugró,
és felvitte a dobogóra.
Leveszem.
III.
Leveszem apám szemüvegét.
Felállok, a hűtőből állandó a szürkület.
A park széli kutyafuttatóban ugatnak.
Az atléta nekifut, most leveri a lécet:
nagyobb hullámok jönnek. Csapkod,
nem sikerült: nagyobb, tökéletes
hullámok jönnek. Ezek már sosem nyugszanak.
Több szárny nem maradt,
a lépcsőn szaladok lefelé.
Az ötödiken benyitok egy lakásba,
felveszem az ágy mellett hagyott cipőm,
leakasztom ükapám portréját.
A szemüvegeket szétverem, más
valóság nem maradhat.
Az ágykeretből kiveszem a matracot,
tutajnak jó lesz. Átpréselem
az ablakon, csobban, már szívja is
a vizet, ükapámat ledobom, átázik,
de olaj, vászon. Leugrok, a matrac
már süllyed. Lábtempóm lassú,
megfontolt, várok, hajam korall,
anyám gólya, miatta még lakható
a szülői ház, miatta még bútorozott
apám szobája.
Vissza a tetejére