Tükrök
Gastroscopia. Ez állt az orvosi beutalón. Scopia: látás. Látni fogják, mi mozog, mi nem működik a belekben, gyomorban, májban, vesében, van-e valahol sejtburjánzás. Az ő torkán soha semmit nem lehetett lenyomni. Altatást kért. Viszolygott attól, hogy a fájdalommentességért cserébe elveszik az öntudatát, és nem látja, nem érzi, mit tesznek vele, ezért hosszú évekig halogatta a döntést.
Eric kikelt magából, azt mondta, az európai országokban már régen nem alkalmazzák ezt a barbár módszert, ablakon kidobott pénz, és különben sincs semmi baja.
Éva eldöntötte, hogy végigcsinálja. Benne volt a korban, kedvezményes belépők, félárú mozijegy, harmadárú közlekedési bérlet járt neki, ami számára azt jelentette, hogy nincs sok ideje hátra.
Észrevette a ráncokat a nyakán, szájszegletében az árkokat, hasán az elernyedt kötőszövetet. Napokig nem mozdult ki, nem kelt fel az ágyából, figyelte magán a betegség és a halál előjeleit. Remélte, a vizsgálat, majd a tumordiagnózis, vagyis a sors eligazgatja azt, ami még hátravan. A várakozás napjaiban hol az arcát, hol a testét vizsgálta a fürdőszobatükörben, hol pedig a városban sétált hosszú kilométereket, és nézegette a fehérneműs kirakatokban a fekete csipke melltartókat és -bugyikat. Néhány napja elkezdte festeni a szemét, a szempilláját és a szemöldökét. Gyakrabban járt kozmetikushoz. Elment egy másik könyvelőhöz, aki megígérte, hogy néhány év múlva felszámolja a vállalkozását.
Elérkezett a vizsgálat napja. Kora tavasz, verőfény, kék ég. Tizenhetes villamos. Majdnem egy órával előbb érkezett. Az orvosi rendelő a hajdani katonai amfiteátrummal szemben volt, egy olyan negyedben, ahol a lakók gondot fordítottak arra, hogy a múlt és a jelen összepasszoljon. Színes, földszintes, manzárdszobás házakat építettek a még felismerhető barokk formavilágával. Összevissza torlódtak az építmények, és megörült, amikor felfedezett egy kis teret. Közepén kéken erezett négy szürke gömbmellet látott, bimbóikból vízsugarak lövelltek lágyan, s hulltak alá.
A klinika szomszédságában lakatlan ház állt. A század elején épülhetett. Kiskocsma kerthelyiséggel, aztán jött a háború, később felaprózták kislakásokra, utána lebuj, étterem és trafik lett, most pedig minden valahai alkotóelemét, bomlásának minden rétegét felkínálta az arra járónak. A ház eladó, két ügynökség telefonszámát is felmázolták a falakra. Éva felhívta mind a kettőt, s megtudta, hogy aki megveszi, annak le kell bontania az épületeket, és mindaz, ami az idő, a pusztulás útját készült beteljesíteni, a földbe lesz döngölve. Fél év múlva ismét visszatért erre a helyszínre. A megroggyant tető alatt a padlást fedő falécek legyezőszerűen szétnyíltak, a fa és a tégla közötti lyukakat helyenként fekete, rózsaszín viaszosvászonnal, másutt gyűrött rongyokkal tömködték el azok, akik itt átmeneti hajlékot találtak, de már ők is elmentek innen. A terrakotta színű festék, bár itt-ott lemállott, a mediterráneumba ragadta a képzeletet. Az ajtók véznák, enyhén bedőltek, és olcsó vaspánttal voltak lelakatolva.
Még sokáig itt állt volna, de most be kellett lépnie a szemközti épületbe, amely a régi városnegyed hangulatát szerette volna visszahozni. A négy tömzsi saroktorony talán az itteni katonai amfiteátrum ihletésére került ide. A régi-régi oroszlánok vadszagát érezte az orrában, fülében dörömbölt hörgésük, amikor a néhol földszintes, másutt emeletes épület liftjébe lépett, és megnyomta az ötödik emeleti gombot, hogy a harmadikon elhelyezkedő rendelőbe jusson. Az épület stilizált oszlopcsarnokot és kis kopár udvart rejtett. A szemközti, pusztuló ház eleven ereje porrá zúzta ezt az ómódi modernséget.
A magánrendelőben a személyzet udvariatlan volt, és hamar kezébe nyomták a még a vizsgálat előtt kiegyenlítendő számlát. Az altatóorvos eldarálta, most mi fog történni, de nem mondta meg, milyen szert fognak intravénásan belécsepegtetni. A kémlelőtükröt bizonyára belerakták a testébe, aztán kivették onnan, Éva nem látott és nem érzett semmit a művelet alatt, ami többhavi félretett pénzébe került.
Eric és a fehér baseballsapkás Idomenea már várták, sőt szinte elfoglalták a főorvos asszony kicsi kabinetjét, leültek az egyetlen berendezési tárgyra, a vizsgálóasztalra, és érzékeltették, hogy nem hisznek a további hókuszpókuszokban, elégedjen meg ez a közepes vásárlóerejű klientúrára szakosodott klinika azzal a pénzzel, amit most kaptak. Hónapok teltek el, mire Éva elég bátorságot érzett, hogy elkérje a leletet. Kiderült, igaza volt Ericnek és Idomeneának, sőt a tudta és a beleegyezése nélkül szövetmintákat is vettek, amivel tovább növelték a nekik fizetendő összeget.
Most kiléptek a klinikáról, és elhatározták, hogy megünneplik Éva vizsgálatát. A Szatyor bárnál leszálltak a villamosról. Évának nem fűlött a foga hozzá. Nem szerette a bár nevét, noha egy háború előtti, akkoriban divatos írótól származott ez az elnevezés. Ráadásul a két legcsúfabb magyar dupla mássalhangzó is jogot követelt magának ebben a slampos szóban. Eric egy különleges borfajtát választott, rossz néven vette, hogy nem azt kapta, amit rendelt, aztán kihoztak egy kicsivel jobbat, de amire áhítozott, azt a minőséget itt hiába várta. A bútor ócska és kényelmetlen volt, az asztal és a szék is bicegett, most ez volt az új divat.
A következő hónapokban többször elment az óbudai klinikával szemközti házhoz. Ezzel egy időben elkezdett visszajárni a Paulay Ede utca egyik butikjához.
Éva angyalruhának nevezte el magában azokat az áttetszően finom anyagokból készített ruhákat, amelyeket fejetlen fababákra adva kizárólag a kirakat sarkába állított a tervező, Evelyne, a butik tulajdonosa. Ebben az üzletben nem volt sem tükör, sem próbafülke. A ruhák mérték után, megrendelésre készültek, a vendégek bíztak a tervezőben, de ha valaki mégis látni akarta a testére gombostűzött munkadarabot, Evelyne hátraszaladt, és a helyiség végéből, a függöny mögül előhozott egy finoman metszett, ovális tonett-tükröt, és maga elé tartotta.
Sóvárgott utána, de soha nem volt rá pénze, hogy megvegye valamelyik különleges anyagú, színű, lebegő szabású műalkotást. Valójában úgy érezte, az ő élete túlságosan földhözragadt, nem üti meg azt a minőséget, amelyben élve már jogosult lenne e ruhák bármelyikének viselésére. Megnevezhetetlen rokonszenvet érzett a butikosnő iránt. A titokzatos elegancia elérhetetlen volt számára, de belelátott Evelyne életébe anélkül, hogy bármit is tudott volna róla. Rendszeresen nézegette a kirakatot, főleg este, amikor az üzlet zárva volt. Damildróton derengtek a fülbevalók a kivilágított, mindig patyolattiszta üveg mögött. A színes csecsebecsék a bizánci kor fülledt erotikáját juttatták az eszébe. Egyszer felhívta Evelyne-t telefonon, mert összejött a pénze az egyik zölden irizáló kövekkel díszített, antik hatású fülbevalóra. Evelyne sajnálkozott, hogy nem tud bejönni, mert beteg a macskája, és ápolásra szorul. Ez a macska agyon volt kényeztetve, éveken át a pult mögött hevert egy bélelt kosárban a nő lábánál, és Éva egyetlenegyszer nem látta megmozdulni. Végül előbb a macska hunyt el tumorban, aztán a butikosnő is; hamvait szétszórták az óbudai temetőben. A néhai üzlet kirakatát és ajtaját fehér csomagolópapírral vonták be, hosszú ideig nem is sejtette, hogy nem festés, nem átrendezés, nem új tulajdonos miatt, hanem mert a nő már nincsen életben.
Annyira hiányozni kezdett neki Evelyne földöntúli világa, hogy elhatározta, utánajár, mi történhetett vele, de nem tudott meg semmit. Közben a csomagolópapír lekerült a kirakatról, és feltárult előtte a helyiség üresen, kibelezve, mindössze egy ócska lábtörlő volt középre hajítva a kőre. A csatlakozóaljzatok nélkül láthatóvá váltak a falak tövében a tátogó szájú konnektorok. A mennyezet alá illesztett, virág formájú spotlámpákat leszerelték. Az egykor kézzel kötött sapkákkal, kesztyűkkel, batikolt sálakkal, hímzett erszényekkel telerakott félköríves pult volt a helyiség egyetlen fix téreleme.
Éva több mint egy évig járt vissza a csupasz falakhoz, és nézte a butik élettelen, fehér testét. Egy különösen meleg nyári napon nyitva találta az üzlet melletti férfiszabóság ajtaját, nem volt bent vevő, és Éva belépett, mert remélte, hátha a tulajdonos ismeri Evelyne-t. Gyanútlanul azt gondolta, Evelyne Amerikában van, mert több hollywoodi filmnek is ő volt a divattervezője, híres sztárok ölelgetik, ezt látta korábban néhány fotón, a falra rajzszögezve a butik egy hátsó szegletében.
Csak arra volt kíváncsi, mikor jön haza, mikor tér vissza az üzletbe. Az ikerbutik amúgy is régóta foglalkoztatta. A két üzlet előtt kőből faragott parkolóbóják sorakoztak, akár egy tengeri kikötő partján. Megmagyarázhatatlan érzéki hiány fogta el. Kikötőbak, kötél, hurok, csomó, egy utolsó csobbanás, aztán hal- és hínárillat... azt gondolta, hogy a „port blessé de l’amour”, a szerelem felsebzett kikötőjében áll, ahogy a költőnő írta...
A férfiszabóság díszei évek óta változatlanok, az első pillantásra hétköznapinak tűnő tárgyak mintha most valami rejtett üzenetet hordoztak volna. Nagy, ovális óraszámlap volt a plafonon, amelyen némán surrantak előre a fekete mutatók. A kirakatban egy század eleji, óriás tenyerébe illő, tömör, fém szabóolló volt, két szára között egy centiméterkígyó siklott át. Ez az olló sosem mozdult, nem vágta el az idő, sem a moirák fonalát. Balról jobbra kanyarodó gyöngyházkagylóból kiszaggatott gombok. Elképzelte, hány és hány szétlyuggatott kagyló heverhet a távoli szigetországban, ahol ez a puhatestű él. Régen, amikor a villamosokon még volt kalauz, szöges jegylyukasztójuk csattogott, mint az olló, és hullottak alá a jegyekből kirepülő, pici fehér papírszemcsék az olajjal bekent padlóra. A tahiti gyöngyházkagyló mellett gombok, anyagminták, egy ingnyak és két mandzsetta is, testetlenül lebegtek a kirakatban. Éva megtudta, hogy itt csak mértéket vesznek a zakóra, ingre, öltönyre, és a megrendelést aztán elküldik egy nápolyi céghez, ahol elkészítik a kívánt ruhadarabot. A férfi nyelve hamar megoldódott, s mindent elmesélt Evelyne-ről, mert, mint mondta, régóta ismerte, s aztán úgy hozta a véletlen, hogy egymás mellé került az üzletük. Evelyne-nek valaha volt egy férje, és nemegyszer a rendőrséget kellett kihívni, annyira összeverekedtek, a veszekedés hevében ripityára törték a berendezést. A szépséges nő porát elnyelte a levegő, a fény – és talán egy-két szemnyi az ő tüdejében is megtapadt. Éva nem akarta megtudni, milyen közönséges élet rejlett a hajdan elegáns kirakat mögött. Rendszeresen meglátogatta az üres butikot, amelyet még most is minden este kivilágítottak, és ahol a régi időkből mindössze a félköríves pult maradt érintetlen. Éva szinte maga előtt látta Evelyne-t, aki gyakran e paraván mögött varrt vagy kötött, és ügyet sem vetett a csecsebecsék között válogató vevőkre, de mindig tudta, melyik pillanatban kell felállni, és eladni valami finom, drága holmit.
Az utcának ezen a szakaszán nem volt eleven élet. Az idő, a sors és az elmúlás rekvizitumai azonban befészkelték magukat Éva emlékeibe. A két butikkal szemközt egy divatos és külföldi turistákkal dugig telt étterem üzemelt. Az egyik első retró dizájn a városban, berendezése és az olcsó kis kerámiavázákba tűzött, narancsszínű gerberák az Alföldi papucsos, szimatszatyros hetvenes évek életérzését idézték azoknak, akik akkor voltak fiatalok. Évának eszébe jutott az a negyven évvel ezelőtti nyári délután, amikor egyetemista társával cseh tornacipőket adtak el a sportbizományiban, és éppen be akartak ülni a Csendesbe, hogy a pénzt elverjék, amikor özönvízeső szakadt a nyakukba. Éva lekapta Alföldi papucsát a lábáról, és mezítláb futott végig a Dohány utcán, a Tanács körúton át az Astoriáig. Lábát mintha a víz áramlása emelte volna föl és le, nem érzett soha olyan bársonyos simogatást a bokáján, mint akkor. Farmerja, kockás inge testére tapadt, hosszú haja hátára simult, és az arcán csíkokban folyt végig az eső. Mindenki fedél alá húzódott, hirtelen tágas lett a város.
Az egyik késő őszi napon Éva felfedezte, hogy a butikban készülődés folyik. A bal oldali falat zöldes eozin színűre maratott fémlemezekkel borították be, a bejárattól jobbra régimódi fafiókokat, sötét színű könyvespolcokat szögeltek rézsútosan a falra. Alattuk a harmincas évek kishivatalnok-lakásaiban használatos, majd a háború után pártfunkcionárius enteriőrökbe került alacsony rakodószekrények álltak. Elkezdődött az új bérlő berendezkedése. Éva várta, mikor lesz kész, milyen lesz az összkép, és mit fognak majd itt árulni, az Artelli nápolyi férfiruha-manufaktúra pesti üzlete mellett. Tovább lépegetett az utcán, és hamarosan megpillantotta az elmúlt hetekben még épségben állott századfordulós bérház romjait és egy óriási markológépet, amelyik éppen pihent. Ez a ház az Andrássy út egyik műemlék épületéhez támaszkodott több mint száz évig. Itt régen mesteremberek, tímárok, bőrdíszművesek, asztalosok és módos kereskedők laktak.
A három-négy emeletes házakat felújították, ezt meg lebontották, egy milliárdos befektető vette meg a kicsi telket, és irodaházat, luxuslakásokat fognak emelni rá. Az összedöntött épületben egyetlen berendezési tárgyat, bútort nem hagytak. Itt-ott vashuzalokon csüngő habarcsrögök jelezték a megsemmisülés és a születés közötti átmeneti állapotot.
Vissza a tetejére