Amikor a nap kihűl, a bolygórendszer összeomlik (Beszélgetés Kötter Tamással)
Kötter Tamás irodájában két íróasztal, egy kanapé székekkel és néhány kortárs szobor van. A visszafogott berendezés fürdik a délutáni napfényben. Az interjú első tíz percébe kétszer is beletelefonál valaki a vezetékes telefonon. Kötter kigombolja a zakóját, odasétál az asztalához, és a második csörgés után felhívja a titkárnőjét, hogy ne kapcsoljanak be több hívást, mert beszélget. Végül leül velem szemben, kinyitja a szénsavas ásványvizes palackot, belekortyol, és méregetni kezd. Elmosolyodik, és felemlegeti a legutolsó közös vacsoránkat. „Napfény járja át a szívem újra”, mondja. Én azon tűnődök, ki lehet-e őt mozdítani a komfortzónájából, vagy csak az van neki. A magyar yuppie-társadalom krónikásával nőkről, férfiakról, írásról és a családról beszéltünk.
– Hogyan vesztette el a szüzességét, dr. Kötter?
– Ez most komoly?
– Egy magazinban olvastam, hogy egy életre meghatározza a másik nemhez való viszonyunkat, hogy hogyan éltük meg az első szexuális aktusunkat. Az írásait többek között azzal is támadták, hogy egysíkúan ábrázolja a nőket.
– Tizenhét éves koromban veszítettem el, a Balatonnál, egy tanárnővel. Nem volt benne semmi különleges. Abszolút átlagosnak mondható aktus volt.
– A tanára volt?
– Nem, dehogy. Általános iskolai tanárnő volt. Egy baráti társaság voltunk. Nem gondolnám, hogy ez az élmény határozná meg a nőkkel való viszonyomat, sem a magánéletben, sem az írásban.
– Akkor mi határozza meg?
– A rendszerváltás után kifejlődő magyar kapitalizmus és annak jellemző alakjai. A vizsgálódásom tárgyát a középosztály szenvedéstörténete adja. Ezek az írások hemzsegnek az amorális, se nem jó, se nem rossz kiscsajoktól és a saját vágyaik rabságában szenvedő középkorú férfiaktól. A konfliktushelyzetek pedig a valóság és az anyagi, testi vágyaik összeütközéséből fakadnak. Mindezt az a hazugság táplálja, hogy ha jogainkban egyenlők vagyunk, akkor vágyainkban is azok lehetünk. Sajnos ez nem igaz, ez a globalizmus nagy hazugsága. Ezt olyan emberek terjesztik, akik privát repülőgépekkel repkednek ide-oda, vagy például nemzetközi divatmagazin szerkesztőségében Chanel kosztümben ülnek, és miután megírják a „tepsifüles” magazinjukba a stupid cikkeiket, az a legnagyobb gondjuk, hogy este melyik partira, divatbemutatóra stb. ugorjanak be. Na, ne! Kérem, ne vegyék be! De „mentségükre” legyen mondva, a létszerveződésük abszolút kompatibilis a liberalizmus/globalizmus kultúrájával. A globalizmus a fogyasztás (jaj, majdnem elfelejtettem, a másik varázsszó a növekedés) köré szerveződik, ebből a szempontból a magányos tömeg tagjai a leghatékonyabb fogyasztók, nincs családjuk, nincs gyerekük, és így komolyabb terveik sincsenek a jövőre nézve. Nem kell közép- és hosszú távon azon gondolkodniuk, hogy mi lesz a gyerekkel, hogyan iskoláztassák, és persze az idejüket sem kell a családra „pazarolni”, így gyűjteniük sem kell rá, s mivel csak magukra kell figyelniük, a vágyaikat kell azonnal kielégíteniük, a fogyasztásnak full time-ban és azonnal hódolhatnak. Tökéletes alanyai a fogyasztói kultúrának.
– Ezek szerint a szereplőid rosszul mérik fel a lehetőségeiket?
– Igen. A próza konfliktusalapon működik, és nálam főleg a rossz helyzetértékelés adja a konfliktusok alapját. Vágyunk valamire, amit az egalitárius, libertinus kor, a hülye reklámok (Az légy, ami lenni szeretnél!, stb.) a fejünkbe ültetnek, illetve úgy gondoljuk, hogy középosztálybéli helyzetünk arra egyenesen feljogosít. De nem, egy középosztálybeli sosem lesz elég gazdag, sosem lesz elég hatalma, és természetesen éppen a helyzete miatt sosem lesz elég extrém, hogy felfigyeljenek rá azok a nők, akikre egyesek nagyon is vágynak. Hát így kerülnek csapdába ezek a férfiak. De gyakran azok a nők sem járnak jobban, akik a napos oldalon állnak. Úgy vettem észre, hogy képtelenek leállni, élvezik, hogy ők a Nap, és a férfiak bolygóként keringenek körülöttük. Ha eggyel is leállnának, le kellene mondaniuk a többiek imádatáról. Ez meg az ő csapdájuk.
– A vége a magány.
– Igen, amikor a Nap kihűl, a bolygórendszer összeomlik. A magányos férfiaknak persze könnyebb a dolguk, amikor kiszorulnak a játékból, inni kezdenek, és hamar feldobják a talpukat, de a nőknél, ha egyedül maradnak, a hosszú szenvedés időszaka következik. Budapest tele van velük, és higgyék el, szörnyű látvány az a reménytelen küzdelem, amit az idővel, a magánnyal és az évről évre fáradó testtel folytatnak. Cinikusak és tele vannak gyűlölettel – jobb esetben ezotériába menekülnek, és szent bolondként mindenféle idézetekkel írják tele a Facebook-oldalukat.
– Ez törvényszerűen bekövetkezik?
– Nem, dehogy! Határozottan nem. Az emberek többségének megvan a józan esze, nem veszi be a korunkból áradó sok sületlenséget. Pontosan tudja, hogy hol vannak a határai. Ők a józan többség, akik megházasodnak, és jó esetben gyerekeket csinálnak, szóval belépnek a középosztály nem túl izgalmas, nem túl eredeti és gyakran küzdelmes világába. Aztán persze néhányan kikacsintanak, elvágyódnak ebből az egyenletes hőfokon temperáló közegből, és a kortárs realista irodalomnak, legalábbis amit én próbálok művelni, ezekkel van dolga, és persze azokkal, akik a küzdelem földjén maradnak, és ott bolyonganak negyven-, ötvenévesen is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az ő konfliktusaik képezik a történeteim alapját.
– Nem kijárat – Apró hazugságok egy férfi életéből. Ez az áprilisban megjelenő új könyvének a címe. Voltaképpen mit takar ez a cím?
– Egy ember életét legegyszerűbben a születésének és halálának a dátumával írhatjuk le, de ezt megtehetjük akár a munkáján, a szerelmein vagy – ahogy én tettem – a hazugságain keresztül is. Egy ember élete kisebb és nagyobb horderejű döntésekből áll, és Woody Allen szavaival élve: döntéseink végösszege vagyunk. Amikor meghozzuk ezeket a döntéseket, bizony gyakran hazudunk
is. Hazudunk magunknak, hazudunk másoknak.
– A címadó novellában egy középosztálybeli férfit szembesítenek az öregséggel, amit gyilkos indulattal visel.
– Igen.
– Miért?
– Azt az extrém helyzetet akartam ábrázolni, hogy milyen hatással van egy férfira, aki volt már sikeres, és túl van nem egy bukáson is, amikor az életkora miatt visszautasítják. „Negyven az új húsz”, ezt halljuk mindenhonnan, és tényleg sokan sok mindent megtesznek azért, hogy ez így is legyen, de – ahogy annyiszor életünk során – a vágyaink, a saját magunkról alkotott kép és a valóság, a mások által rólunk alkotott kép nem mindig egyezik, és ez iszonyatos megrázkódtatással jár, gyilkos dühöt válthat ki az illetőből.
– A könyvet a lányának, Virágnak ajánlja. Mit gondol, rá milyen sors fog várni?
– Próbálom elmagyarázni neki, hogy – ellentétben azzal, amit liberális barátaink állítanak – az állam nem azért van, hogy akár a lehető legszélsőségesebb vágyainkat katalogizálja, aztán jogi eszközökkel kikényszerítse. Ez mehet ideig-óráig, de hosszú távon kudarcra van ítélve. A valóság mindig, mindig erősebb, mint a jog által konstruált mesterséges világ. Azt hiszem, hogy az emberléptékű vágyak egyenlők az emberléptékű élettel, ami esély a boldogságra. Azt meg külön remélem, hogy lesz benne annyi önirónia, ami segít neki, hogy túljusson a nehéz élethelyzeteken. A hőseimből pont ez a tulajdonság hiányzik, túlságosan is komolyan veszik magukat és persze a vágyaikat, aztán kilépnek az életbe, és megkapják. Egyébként a lányomnak való ajánlás, azt gondolom, gesztusgyakorlás. A legfontosabb dolog az életemben a kislányom és persze az írás. A végén mindent a lányom örököl. Az összes munkám, verítékem gyümölcsét, a vagyont. Ezt a gesztust mindenképpen meg akartam tenni. Nem gondolom, hogy Isten után bármi fontosabb lenne a vérnél, akár nemzetben, akár egyénben gondolkodunk. Jó érzés lesz úgy meghalni, hogy tudom, tovább élek valakiben.
– Ez a maga szájából, az írásaiból kiindulva eléggé cinikusan hangzik.
– Pedig halálosan komolyan gondolom. Azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, ami meg tud menteni bennünket az értelmetlen élettől, az a gyerek. Minden cselekedetednek ez adja értelmét. Hogy értük dolgozol, hogy mindent a vérért csinálsz. Emiatt nincs hiába minden. Le tudod győzni az időt.
– Szóval végül is Kötter Tamás megtalálta a kijáratot.
– Talán. De ezt a mentalitást otthonról hoztam.
– Meséljen a szüleiről!
– Egyszerű, tisztességes vidéki emberek, akik megfelelő mértékű gyanakvással és iróniával figyelik a budapesti, úgynevezett körúton belüli értelmiség őrült emberkísérleteit. Nagyon büszke vagyok rájuk, és kizárólag csak nekik köszönhetem, hogy idáig jutottam.
– Jogot végzett, és ügyvéd lett. Nem zavarta ez a szüleit?
– Dehogy zavarta. Mindent biztosítottak a számomra, boldog gyerekkorom volt. Kifejezetten szerették volna, ha továbbtanulok.
– Az egyetem elvégzése után ügyvédbojtárkodott a 90-es évek végén.
– Igen, és ez döntő időszak volt az életemben. Látni a rablógazdaság meghatározó figuráit, hogy mik mentek akkoriban. Közvetlen közelről láttam az újgazdagokat, akik feltűntek, hogy aztán a kétezres évekre eltűnjenek, és hogy hogyan válik kapitalistává az ország. Aztán a saját praxis, a törzshelyek. Ezek meghatározzák a prózámat.
– Jelenleg egy jól menő ügyvédi iroda tulajdonosa. A karrierjébe nem igazán passzol bele a szépírás.
– Nem akarok megsérteni egyetlen kollégát sem, hiszen a munkánk komoly körültekintést igényel, de nagyon gyakran dolgozunk rutinból. Persze vannak különleges esetek, de ez a ritkább. Inkább a monotonitás és a rutinszerű feladatok a gyakoriak. Rengeteget olvasok, elsősorban ez mozdított el a szépírás felé, az inspiráció, melyet más íróktól nyertem. Tudja, amikor egyszerre nyűgöz le valami és jut eszedbe, hogy ezt te is tudnád. Így kezdtem el írni. Rengeteg történetem volt, és el akartam őket mesélni. És persze szeretném, ha szeretnék a történeteimet.
– Lett is egy jelentős rajongói köre és ugyanennyi kritikusa.
– Azt hiszem, minden olvasóm magára ismer a történetekben. Ha szeretik a könyvemet, akkor ezért szeretik, ha utálják, ezért utálják. Nem mindenki számára kényelmes ez a rácsodálkozás. Az átlagemberben van egy hárítási mechanizmus, velük megtörténhet, de velem biztosan nem, mert én erős erkölcsi alapokon állok; én nem így viselkedem a férfiakkal vagy éppen a nőkkel – pedig dehogynem. Ugyanannyira szeretjük becsapni magunkat, mint másokat. És a végén ugyanoda jutunk vissza, az öniróniához. Akik szeretik az írásaimat, azok legalább elmosolyodnak a képzeletbeli bajuszuk alatt, amikor egy-egy számukra is ismerős élethelyzettel találkoznak. Talán segítek nekik legközelebb elkerülni a bajt. Ki tudja?!
– Gyorsan és sokat ír.
– Ez nyilván viszonyítás kérdése. Tény, hogy engem kifejezetten szórakoztat, amikor kiötlök egy történetet, és nagyon jól érzem magam, amikor megírom. Van egy írószobám, a noteszeimbe leírt ötleteket ott dolgozom ki. Minden héten írok, és rosszul érzem magam, amikor nem sikerül időt szakítanom rá, vagy nem megy valamiért az írás.
– Hogyan tűri a kritikát?
– Az elején nagyon megviselt egy-egy rossz kritika. Egy idő után aztán megtanultam kezelni a dolgot. Hogy ne vegyem fel a személyeskedést, a címkézést.
– Nagyon sokan azonosítják az elbeszélőjével.
– Ez pedig hiba. Egyszerű narrációs technika egyes szám első személyben elmondani egy történetet. Megkönnyíti az atmoszférateremtést, a karakterábrázolást. Ebből nem lenne szabad levonni következtetéseket az íróval kapcsolatban.
– Itt ülünk az irodájában. Maga drága öltönyben van, a teste ki van sportolva, és egy Porsche áll a mélygarázsban. Nagyon meg kell erőltetnie magát az embernek, hogy ne gondolja, hogy az elbeszélő és a történeteinek a szereplői nem azonosak.
– Pedig nem. Csak szeretem az életet. Szeretem a jó ruhákat, a koktélokat, azt, amit a Porsche márka képvisel. Ezt én Hemingway-érzésnek hívom. Kiélvezni mindent, amit az élet ad, és közben jó történeteket írni, amik elárulnak valamit korunk társadalmáról.
Vissza a tetejére