Hűvösvölgy
Mi lesz, ha idén nem jön el a tavasz? Leszállok a buszról, ismeretlen környék, soha nem jártam még itt. Egy utcát előre, jobbra be, a másodiknál balra. Ötvenhármas szám. Öt perc az egész. Nagy a hó, lesz ez tíz is. A kapucnimat összébb fogom, magabiztosan elindulok. Tavaly ilyenkor a gyerekekkel állatkertben voltunk, kabát sem volt rajtunk, csak pulóver, virágoztak a fák. Feldobta reggel a Facebook. P. nem jött velünk, azt mondta, fáradt. Azt hiszem, soha nem jött velünk az állatkertbe. Ha belegondolok, legtöbbször egyáltalán nem jött velünk sehova. Még az óvodába sem. Mindig csak én és a gyerekek. Eddig is úgy éltem már, mint egy egyedülálló anya. Ez azért nem igaz. Hajlamos vagyok mindent rosszabb színben látni, mint ahogy volt. Túlzó vagyok, ezt P. is mondta legutóbb.
Mi lesz, ha jön a jégkorszak? Már most elegem van a kurva hóemberekből. A gyerekek sem lelkesek. Apám felvetette, menjünk megint korcsolyázni. Nem akarok korcsolyázni, se szánkózni. Nem akarok több kapucnit, sálat, kesztyűt. Meleget akarok, napsütést, madárcsivitelést.
Körbenézek, hirtelen nem tudom, hol vagyok. Idegen utcanév. Mintha kiesett volna ez a pár perc, nem emlékszem, hogy bekanyarodtam, vagy csak egyenesen jöttem. Visszamegyek egy darabig, de hiába haladtam el itt pár perce, semmi nem ismerős, a lábnyomok sem segítenek. Előveszem a telefonomat, leveszem a kesztyűt, megnyitom a térképet. Pillanatok alatt elgémberedik az ujjam. Ha jön a jégkorszak, biztos lesz csomó új találmány, mindenféle melegítős dolgok, hatalmas épületek, ahol pénzért lehet majd tengerparti meleget kapni. Ahogy meglátom a szürke alapon fehér vonalakat, magamban hallom P. hangját, mit bénázol már te szerencsétlen. Tényleg béna vagyok. Sosem tudtam tájékozódni, ha P. megkért, nézzem az utat, tutira eltévedtünk. Igaza van, nem mennek nekem ezek a gyakorlati dolgok. Idegesítő, ha azt látod, hogy a másik ennyire ügyetlen. Apám is folyton összeveszett anyámmal, csak ezt az egyet kértem, Mucika, szólj, ha le kell kanyarodni. Ha anyámmal kettesben mentünk, soha nem tévedtünk el. Most viszont hiába nézem a telefonomat, semmit nem mondanak a jelek. Nem tudom értelmezni. P. mindig így mondta, ott északnak fordulsz, meg nyugatnak, délnyugat, északkelet. Ezerszer kértem, ne használja ezeket a szavakat. Balra, jobbra, előre, hátra. De mintha élvezte volna, hogy röhöghet rajtam. Jaj, mit szerencsétlenkedsz már, add ide!
Néni kutyával. Megkérdezem az utcát, azt mondja, soha nem hallott róla. Kezdek ideges lenni, el fogok késni, semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy milyen szerencsétlen fos vagyok. Legalább ez saját szó, P. soha nem mondta rám. Koncentrálni kell. Merőlegesek és párhuzamosok, házak, utcák, nem olyan bonyolult. Minden eszközöm megvan arra, hogy eljussak a célig. Á pontból B-be, semmi egyéb, a köztük lévő teret kell bejárni, nem bonyolult. Nagy levegő, ez csak az izgalom. Anyám biztos azt mondaná, tudat alatt szabotálom a párterápiát. Nincs igaza. Tavaly nyáron többször is mondtam P.-nek, menjünk el, de határozottan ellenezte. Amikor bejelentettem, hogy én mindenképpen elmegyek, megfenyegetett, soha többet nem enged be a lakásba, és elveszi tőlem a gyerekeket. Már rajtam volt a kabát. Kimentem az ajtón, visszafordultam. Milyen gyáva voltam. És most ő mondta, hogy menjünk el. Lehetséges, hogy tényleg megváltozott, hogy helyre akarja hozni. Ez igazi gesztus tőle, méltányolnom kell.
Megnézem még egyszer a térképet, az utcát. Úgy döntök, visszamegyek a buszmegállóig, az a biztos, és onnan újra, egy utcát előre, jobbra be, a második utcánál balra. Becsöngetek az ötvenhármas számhoz. Rossz helyen fordultam le a legelején, ennyi volt az egész tévedés. Nem vettem észre az egyik kis utcát. Ez bárkivel előfordulhat, P.-vel is. Ez figyelmetlenség volt, emiatt nem kell azt éreznem, hogy szerencsétlen fos vagyok. Egyenesen jöjjön hátra, nyitva lesz az ajtó, szól egy női hang a kaputelefonban. Meglepetésemre P. nyitja ki az ajtót, segít levenni a kabátot, előzékeny, kedves, laza. Érzem, szeretne puszit adni, de gyorsan lehajolok, a csizmámmal babrálok. Könnyen idetaláltál?, kérdezi. Aha. Biztos ki van akadva, hogy azt mondtam, aha. Nem aha, hanem igen. Gyere erre, azt mondták, menjünk be a szobába, mindjárt jönnek. Jobban néz ki, mint a múltkor, a szeme sem olyan beesett. Pár mondatot váltunk a rendkívüli hidegről, kérdezi, hogy bírják a gyerekek. Válaszolok. Nincsenek itt a terapeuták, nem érzem magam jól.
A szoba kellemes, tele van növénnyel, hatalmas nagy ablakok, kint minden hófehér. Két szék, egy kanapé. A kanapé egyik sarkába ülök, könyvet veszek elő, úgy csinálok, mintha olvasnék. Mi a fenének vagyok itt. Nem kellett volna beleegyeznem ebbe. P. el fogja bűvölni őket. Le fogja venni őket a lábukról, annyira megnyerő, annyira kedves tud lenni, ha akar. Látszik, hogy ezt a formáját akarja hozni. Bár talán ő is izgul most. Fel-alá járkál, a kezével dobol. Új inge van, gondosan ki van vasalva. Mindig is precízebben vasalt, mint én. Belemélyedek a könyvbe, legalábbis úgy csinálok. Egy mondatot háromszor is elolvasok. Mit fognak vajon kérdezni? Ránézek az órára, tíz perc késés. Vajon ez egy kísérlet, egy titkos szobából nézik, hogyan viselkedünk? Mit látnak belőlünk? Két vékony, boldogtalan ember. P. nem néz ki boldogtalannak. Talán kicsit gondterhelt, a tekintete nyughatatlan, de magabiztos.
Egy magas, középkorú nő jön be, mögötte nem sokkal egy kopasz férfi. Elsőre mindkettő szimpatikus. Bemutatkoznak, hoznak egy-egy pohár vizet. Reméljük, erre azért nem lesz szükség, nevet erőltetetten P., amikor meglátja a kis kosarat tele zsebkendővel. Reméljük, mondja a férfi, és kedvesen mosolyog, majd rám néz. Úgy érzem, négyünk közül ma csak én sírhatok. Zavaromban mosolygok.
Be kell mutatkozni pár mondatban. A lényegre koncentrálok, próbálok összeszedetten beszélni. P. hosszan beszél magáról, sokszor elkalandozik. Miért nem szólnak rá. Végre abbahagyja. A férfi megkéri, meséljük el a találkozásunk történetét. P. kezdi, én folytatom, még nevetünk is.
A férfi most rám néz, megkéri, meséljek pár történetet P. gyerekkorából. Amolyan családi legendákat. Úgy érzem magam, mint egy vizsgán. Hiába tudom, mit akarok mondani, le vagyok bénulva, nem jönnek a szavak. Miért én vagyok az első. P. biztos hosszan fog rólam beszélni, a családomról is, össze kell szednem magamat. Zavarban vagyok, nem tudom abbahagyni a mosolygást. Ha nem megy, akkor csak meséljen arról, milyen volt a férje gyerekként, vagy maga hogy gondol rá. Ó, nem ez a probléma, csak annyi van, nem is tudom, melyikkel kezdjem, mondom. Péter születése már csodaszámba ment, mert a szülei akkor már tizenhárom éve próbálkoztak, és anyósomnak több vetélése is volt, kezdem. Hét hónapra született, egy kilóval, anyósom mindig mondta, egy vekni kenyér.
Mesélem a csínytevéseit, óvodai történeteket, amikor kiszöktek az egyik barátjával, amikor elbújt a padláson, és fél napig nem találták, iskolai történeteket, hogy milyen okos volt, ugyanúgy oldotta meg azt a matematikafeladatot, mint Gauss. Hogy felfedező szeretett volna lenni, hogy a legjobb barátja kétszer akkora volt, mint ő, igazi Stan és Pan páros voltak. Mesélnék az első iskolai szerelméről, de a férfi közbeszól, most akkor halljuk Pétert is. Mesélne most egy kicsit ön is a felesége gyerekkoráról?
Melyiket fogja vajon elmondani. Azt, amikor apám véletlenül a víz helyett pálinkát öntött, mert egyforma palackban voltak, vagy anyám kedvenc történetét, amit mindig ugyanazokkal a mondatokkal mesélt el a családnak meg a barátoknak. És képzeljétek el, ahogy felkapcsolom a lámpát, és az az édes kis baba a kis édes pofikájával ott ült a hatalmas szar kellős közepén.
Várunk, hallgatunk, P. nem mond semmit. A férfi biztatóan bólogat, a nő kedvesen emelgeti a szemöldökét, én iszom egy korty vizet. Nem tudok, mondja végül P. A hangja sértett. Nem tudok ilyet. Semmi nem jut az eszébe? Bölcsőde, óvoda, első szerelem? Valamilyen csínytevés, vicces mondás? P. hallgat, most a férfi kérdezi. Mi volt a jele, melyik ételt nem volt hajlandó megenni soha, mihez volt tehetsége? Bármit mondhat.
Ülünk a kanapé két szélén, jó távol egymástól, a férjem a könyökére dőlve nézi a terapeutákat, nyugodtan tűnik, csak a lábát rázogatja kicsit erőteljesebben. Semmi baj, akkor beszéljen arról, milyennek gondolja a feleségét, mutassa be, milyen ember, hátha eszébe jut valami. Előredől, lehajtja a fejét, majd hirtelen felegyenesedik. Hát, Vera, kezdi kicsit akadozva, egy nagyon érzékeny nő. Kicsit talán azt is mondanám, túl érzékeny. Zavarja az erős hang, rosszul bírják az idegei, néha csak úgy hozzáérek, és összerezzen. Tudják, kicsit szereti eltúlozni a rossz dolgokat. Tudna mondani egy példát?, fordul felé a férfi. Teszem azt, véletlenül hozzáér valaki a villamoson, és utána fél óráig még fel van zaklatva. Nem hozzám ért, hanem a farkát nekem dörgölte, mondom, de a nő megkér, ne szóljak közbe, majd utána reagálhatok.
Elmondok egy másik történetet, kezdi P., és ahogy egyik lábát keresztbe teszi a másikon, és a kezét nyújtogatja, tudom, hogy melyiket fogja mondani. Vera nagyon rosszul bírja a stresszhelyzeteket, ha rajta múlik, már halott lennék, mondja, és érzem, elönt a forróság. Nem akarok nagyon hosszan beszélni, annyi elég, hogy Kambodzsában voltunk, öt hét, hátizsák, kevés pénz, ahogy kell. Megnéztük Angkort, Verának ez volt a mániája, persze nyilván nekem is fontos volt, a lényeg, négyszáz kilométeren keresztül borzalmas minőségű földúton mentünk egy katasztrofális kisbusszal. Ráadásul nem volt az a, jaj, hogy is hívják, mondjad már, fordul felém. Nem mondom ki, hogy lengéscsillapító. Körül kell írnia, végül a férfi segít. Légkondi sehol, iszonyat forróság, el tudják képzelni. Csak úgy bírtuk ki, ha le volt húzva az ablak, viszont szemből néha kamionok jöttek, amik olyan porfelhőt csináltak, amitől megfulladtál, így mindig fel-le húzgáltam az ablakot. Egyszer viszont beragadt, nem tudtam felhúzni. A kamion jött, a busz belehajtott egy gödörbe, az ablak pedig, ami nem plexi volt, hanem sima rendes üveg, kitörött, és egy negyvencentis háromszög beleállt az artériámba. Úgy spriccelt a vér, mint a filmekben. És Vera nem csinált semmit. Lefagyott, nem mozdult. Mint aki nyugodtan várja, hogy a másik meghaljon. Én csináltam magamnak nyomókötést. Nem haragszom rá egyáltalán, tudja ő is, hogy nem haragszom, de rájöttem, a stresszhelyzeteket nem bírja. Vagy lefagy, vagy túlreagálja. A nő bólogat, nagy levegőt vesz, szeretne mondani valamit, de P. folytatja. Ez még semmi, ez mindenkivel előfordulhat. De még nincs vége. Egy hétig voltam utána kórházban, mert meg kellett műteni a kezem, még most is látszik. És mit csinál az én feleségem? Fogja magát, és egyedül megy ide-oda, mondván, hogy ő nem akar egész nap a kórházban ülni. Én meg ott fekszem műtött kézzel. Ráadásul a jobbikkal. El tudják képzelni. Amikor mondtam, hogy jólesne, ha maradna, és mondjuk segítene, mert bal kézzel elég nehéz bármit is csinálni, forgatta a szemét. Tessék, pont, mint most, nézzék, mondja, és rám mutat. Nem szólok közbe, nem akarok magyarázkodni.
P. lába keresztben, lazán beszél, könnyed mozdulatokkal, elbűvölően társalog. Kicsit bizalmaskodóan gesztikulál, közben rendszeresen rám mosolyog. Vera nem az a tipikus gondoskodó feleség. Nem szeret például főzni, meg takarítani sem túlzottan. Nem egy háziasszony típus. Amikor megismerkedtek, akkor is ilyen volt?, kérdezi a férfi. Mindig ilyen volt. Akkor legalább nem árult zsákbamacskát, mondja a nő, és mosolyog. Lehet, hogy nem árult, de az utóbbi időben egyenesen kivonult a családi életből azzal a felkiáltással, hogy neki elege van, mert mindig ő csinál mindent. Hozzáteszem, én voltam az, aki karácsony előtt lemosta az ajtófélfát, mert olyan mocskos volt, a sütőt is csak én tisztítottam az elmúlt tíz évben, tizenöt, szólok közbe. De a gyerekek ruháját sem képes megvarrni, ott áll halomban, és inkább újat vesz. Sorolhatnám, az ételek rohadnak a hűtőben, a beáztatott ruha meg hetekig állt. Szó szerint. Ki tudtam volna én is venni, de direkt nem, gondoltam, na, lássuk, meddig hagyja.
Ha valami pozitív dolgot kellene a feleségéről mondani, mi lenne az?, kérdezi a férfi. Csöndben ülünk. Mit fogok válaszolni, ha tőlem is megkérdezik. Minden, amit mondanék, már csak a múlt. Verában van lazaság, ezt szeretem. Rugalmas. Nem szokott hisztizni, hogy ne menjek ide vagy oda. És sokat foglalkozott a gyerekekkel, mondókázás, vitte őket babaúszásra meg ringatóra, babaszínházba. Mondjuk, ha engem kérdeznek, szerintem felesleges, de oké, neki is fontos, hogy társaságban legyen. Tudom, nem olyan könnyű otthon lenni. Vera egyébként tényleg jó anya, bár az utóbbi időben már én szóltam rá, ne kiabáljon annyit. Néha kifejezetten durván beszélt a gyerekekkel, rájuk ordított, türelmetlen volt.
Mit gondol, miért romlott meg a házasságuk?, kérdezi most a férfi P.-t. Először is, nem romlott meg, válaszolja. A feleségem úgy döntött egyik pillanatról a másikra, hogy elhagy. De biztos voltak ennek előzményei. Voltak, de nem olyan súlyosak, mint ahogy ő állítja. Ő még nem mondott semmit, szól közbe a nő, mire P. mosolyogva, tudja, hogy miket fogok mondani. Istenem, Verának kellett a szabadság, az önmegvalósítás. Meg hát a családi minták, a szülei is elváltak, én nem is haragszom rá emiatt, istenem, aki ezt a mintát látta, annak nincs másik megoldás. Ez a legegyszerűbb, nem igaz? Való igaz, én kicsit idegesebb voltam mostanában, aláírom. Mondtam olyat, amit nem kellett volna, megbántottam nem egyszer, aláírom. De ő meg túlreagálta. Nézzék, engem az zavart a legjobban, hogy a házasságunk romokban, Vera meg elment a barátaival bulizni. Ezek szerint mégis megromlott a házasságuk?, kérdezi a férfi. P. szája összerándul. A legvégén már persze. Tudna erről mesélni egy kicsit? Hogy miért romlott meg? A feleségem egyszerűen kiszállt a családi életből, ahogy már mondtam. Későn jött haza, sokszor ivott. Igen, ivott, hiába néz most nagy ártatlan szemekkel, lássunk tisztán, volt, hogy részegen feküdt be az ágyba. Én kidolgozom a belemet, ő meg bulizik. Ha meg komolyan akartam vele beszélni, mosolygott. Ez zavart a legjobban, hogy a feleségem kinevet, értik ezt? P. rám néz, úgy érzem, meg lettem szólítva. Ez nálam egy hülye reakció, mondom, mindig ez történik, ha zavarban vagyok, vagy ha ideges vagyok. Érdekes, mondja erre, tíz éve ismerlek, vagyis tizenöt, és nem vettem észre eddig. Nem tudom, figyelte-e a felesége arcát a beszélgetés közben, fordul a nő P. felé. Szinte végig mosolygott, de az elején mindenképpen nagyon sokat. Én már az elején gondoltam, hogy nem jókedvében, sokkal inkább zavarában csinálja ezt.
Vera, elmondaná maga is, hogy miért költözött el? Kihúzom magam, igyekszem nem mosolyogni. A férjem bántalmazott. Verbálisan és fizikálisan is. P. fogja a fejét, fura hangokat ad ki, legyint, próbálok nem rá figyelni. Még sosem mondtam ki egy idegennek, hogy mi történt. Igyekszem kimérten fogalmazni, nem akarom, hogy az érzelmeim elragadjanak, sírni sem akarok. Nyugodtan, lassan beszélek. Az első alkalom után jeleztem, ez volt az utolsó, még egy ilyen, és eljövök. Akkor azt kérdezte: ezek szerint ha el akarok tőled válni, akkor jól fel kell pofozzalak? Mire mondtam neki, ha el akarsz válni, elég, ha azt mondod, el akarok válni. Pár napra rá másodszor is bántott. Akkor jöttem el.
Nézzék, hajol most előre P., tudom én, hogy van ez. Most divat ez a házasságon belüli erőszak, jaj-jaj-jaj, engem bántottak, brühühü. A nők most tudnak ezzel jönni, de azzal senki nem foglalkozik, hogy milyen passzív agressziót nyomnak le. Megmondom én, hogy van ez. Ahogy már mondtam. A feleségem mindig is érzékeny volt. Hajlamos túlreagálni dolgokat. Nagy tömeg volt, rosszul lett, sírt, hogy meg fog halni, meg ilyenek, de semmi nem történt, csak annyi, hogy sok ember volt. Mit mondjak, istenem, ő ilyen érzékeny, na. Bárkitől megkérdezhetik, ugyanezt fogják mondani. Valóban volt olyan, amikor egy kicsit erősebben szóltam oda, de könyörgöm, hogy fizikai meg verbális agresszió. Ezek ilyen divatszavak. Már lassan ott tartunk, hogy egy férfi semmit sem mondhat a feleségének, mert jaj, istenem, verbális agresszió, és hű meg há. Péter, kérem, engedje a feleségét beszélni, ő is meghallgatta magát, szólal meg a férfi. Természetesen mindkettőjük sérelmével foglalkozunk.
A férjem azt mondta rám, hogy idióta kretén állat vagyok. Hülye picsa, faszfej, geci. Kurva. Én ilyet nem mondtam! Péter, kérem, tudja, amit megbeszéltünk az elején. Próbáljon máshogy fogalmazni, például mondhatja azt, hogy én ilyenre nem emlékszem, vagy én máshogy emlékszem. De amikor hazudozik!? Hát maguk is látják, hogy hazudik. Azt valóban mondtam, hogy idióta, ezért elnézést is kértem már, de hogy faszfej, geci? Én? Nevetséges. Kérem, folytassa, fordul felém a nő.
A férjem azt mondta, hogy jól meg kéne engem verni, majd attól észhez térek. Ha majd folyik az orrom vére, akkor nem fogok így mosolyogni. P. hátradőlve ül, erőltetetten mosolyog, bólogat, próbál összenézni a terapeutákkal, mintha beteg lennék, egy bolond, aki összevissza beszél. Vajon tényleg nem emlékszik? Lehetséges ez?
Egyszer annyira feldühödött, amikor visszabeszéltem, hogy azt mondta, zoknival kellene betömni a számat. Máskor pedig, hogy be kellene varrni. De azt is többször hangoztatta, hogy kidob az ablakon.
Akkor hát ez eldőlt?, kérdezem magamban, amikor a taxiból nézem távolodó alakját. Végleg vége? Miért gondoltam, hogy bármiben is megváltozott? Kivel éltem tizenöt évig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?
Ritkán szokott taxizni? Nem is tudom, válaszolom. Végül is, nem túl gyakran. Csak mert olyan mereven ül. Mereven?, kérdezek vissza. Nem válaszol, csak bólint egyet. Tényleg derékszögben ülök az ülésen, a kezem és a lábam párhuzamosan, ölemben a táskámat idegesen markolom. Egy vékony, merev nő. Ezt látja belőlem a taxis. A terápián is így ültem. P. bezzeg laza volt, ő sosem ülne így a taxiban. Tőle nem kérdeznék meg, ritkán szokott-e taxizni.
Igazából csak gondolkodom, válaszolom. És annak van értelme? Most tényleg azt kérdezte, hogy van-e értelme gondolkozni, vagy rosszul hallottam. Tudja, az a baj a gondolkodással, hogy a végén úgyis rossz dolgokra jön rá az ember, és elszomorodik, mondja. Merev és szomorú nő vagyok. Nem akarom riogatni, de jó, ha tudja. Ha baleset történik, akár csak egy kisebb ütközés is, nagyobb sérülést szerezhet be, ha ilyen mereven ül.
Meredten nézem az utat, közben megfigyelem, hogy milyen kicsiket lélegzek, mindenem feszült, a vállam felhúzva, kezem görcsös, lábam összeszorítva. Nagy levegőt veszek, a vállamat leejtem, kicsit meglazítom a hátizmaimat, összegördülök, és leengedem magam mellé a két karom, hátradőlök. Azért néha jó dolgokra is rá lehet jönni, ami továbbvisz, mondom, és felé fordulok. Na látja! Ez így sokkal jobb, mondja, és mosolyog. Higgyen nekem, ha mindenki tudna lazítani, még a tavasz is megérkezne.
Vissza a tetejére