Norbi
Részlet A majom szeme című regényből
Az asszony a háta mögé igazította a párnát. Ezt dr. Kreutzer jó jelnek tekintette, hiszen amióta megérkezett és hellyel kínálta, végig mereven, egyenes derékkal ült. A kérdésre, hogy miért jelentkezett erre a feladatra, azt válaszolta, hogy azért, mert szeretne valami hasznosat csinálni. Rezgett valami a hangjában, amitől nem hangzott elég meggyőzően a válasza.
– Hasznosat? – kérdezett vissza dr. Kreutzer. Az asszony olyan áthatóan nézett rá, mintha váratlanul szerepet cseréltek volna, és ő volna a kérdező.
– Hasznosat.
– Meséljen nekem a fiáról! – mondta dr. Kreutzer a szokásosnál egy árnyalattal élénkebb hangon, hogy visszaszerezze az irányítást a beszélgetésben.
A nő a levegőbe bámult, mintha valami láthatatlan, távoli dologra összpontosítana. Képek merültek fel az emlékezetében, pillanatok, évszámok, fotók. Összeszedetten fogott bele a mondandójába, de nem emelte fel a tekintetét.
Tizenhét éves volt, kezdte, amikor az egész elkezdődött. Pokoli évünk volt. Beázott a lakás, a férjemről kiderült, hogy beteg.
És… mindenütt hangyák mászkáltak. Tudom, ez nem lényeges, de nekem mégis a hangyák jutnak eszembe először arról az évről. Ott vonultak a férjem ágya mellett, mintha megérezték volna, hogy meg fog halni. A gyerek márciusban kimaradt a gimnáziumból, nem tudott leérettségizni a többiekkel. Aztán az apja, aki akkor már nagyon rosszul volt, valahogy rávette, hogy feküdjön be az addiktológiára, de amint betöltötte a tizennyolcat, rögtön kijött a kórházból. Semmi értelme nem volt annak a két hónapnak. Semmi. A születésnapján aztán hiába vártuk, nem jött haza. Volt torta, vettem neki egy nadrágot is. A méretben kicsit bizonytalan voltam, mert sokat fogyott akkoriban, a régi nadrágjait már nem vehettem alapul. Négy nap múlva került elő. Piszkos volt, vérzett az orra, elvesztette a hátizsákját. Nem tudott bejönni, mert a lakáskulcsa is abban volt, hajnali négykor nyomta a csengőt. A lépcsőházban ledőlt a lépcsőre, tiszta vér lett a kő.
Akkor azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet.
Dr. Kreutzer hallgatott, várt. Az asszony nem nézett rá, felemelte a fejét, és az ablak felé bámult, mintha a csak számára látható, a levegőben lassan elvonuló képek közül igyekezne kiválasztani azt, amit a leginkább fontosnak tart.
Nem is tudom, folytatta, mit mondjak még erről. Három és fél évig tartott az egész. Közben az apja meghalt. Néha hetekre eltűnt, aztán újra felbukkant. Többször észrevettem, hogy kivett pénzt a fiókból, úgyhogy onnantól fogva nem tartottam otthon készpénzt, csak annyit, ami a napi bevásárlásra kellett, és azt is mindig máshová tettem. Egyszer kirámolta az egész szekrényt, minden ott hevert a földön, amikor hazaértem. Kiszórta a parkettára a gyerekkori fogait is, amit egy fémdobozkában tartottam. Mindent. Tudtam, hogy nem szabad neki pénzt adni, de máskülönben nem segíthettem, mert nem hagyta. Akkor már azt se engedte, hogy megöleljem vagy megsimogassam. Évek óta nem értem hozzá. Egyszer át akartam ölelni, erre azt mondta, büdös a szád. Így: büdös a szád, anya.
Tizenkilenc évesen aztán elköltözött egy barátjához. Azt kiabálta, hogy megfullad tőlem, hogy hullaszag van az egész lakásban, és én meg akarom ölni őt is, ahogy az apját megöltem. Csak néztem rá, vörös volt a szeme, és egy nagy darabon hiányzott a haja, mintha valaki kitépte volna. Üvöltött, hogy megmérgezem. Semmit sem vitt magával, csak a ruháit. Ott hagyta a cédéket a polcon, a gyerekkori modellautóit, mindent. Nem tudtam, hogy hívják azt a barátját, akihez költözik, fogalmam sem volt, merre kereshetném. Még annyit sem árult el, hogy itt marad-e a városban. Aztán ugyanebben az évben, valamivel húsvét előtt, váratlanul megjelent. Megörültem neki, de csak félretolt az ajtóban, és rögtön azzal kezdte, hogy kellene neki negyvenezer forint. Állt az előszobában, és ezt ismételgette, hogy kell a pénz, miközben nézte a gobelint. Van a fogas mellett egy hímzés bekeretezve. Azóta akárhányszor elmegyek az előtt a kép előtt, látom magam előtt, ahogy ott áll, és beszél, miközben azt a képet nézi. Nem is igazán értem, miért akasztottuk ki, még anyám hagyta rám, aztán velünk jött ebbe a lakásba is. Tulajdonképpen… senki se szerette, csak megszoktuk. Kérdeztem tőle, mire kell a pénz, és kértem, hogy üljön le egy kicsit, beszéljük meg, miben segíthetek. Úgy nézett rám, mint egy tébolyodott. Hogy én neki semmiben nem segíthetek, azzal tettem volna jót, ha meg se szülöm, de ha már így elbasztam, akkor most fizessek. Közelebb lépett, és azt mormogta, hogy ha nem adok pénzt, akkor megöl. Aztán hirtelen megpördült, és ököllel beverte a nappali üvegajtaját, aztán ugyanazzal a lendülettel mindent lesöpört a fogasról, az üvegcserepeken taposva fenyegetőzött, hogy szétveri azt a petyhüdt pofámat, itt az ideje, hogy végre megdögöljek. Mozdulni se mertem. Egyszerűen ledermedtem, mintha valami filmet látnék, mintha ez nem is az én lakásomban történne, és képtelen voltam válaszolni neki. Láttam, hogy egyszerűen nincs magánál, és igyekeztem felmérni a távolságot az ajtóig. Észrevette, mire készülök, arrébb lépett, és elállta az utat. Akkor… minden erőmet összeszedve odaléptem, hogy kiszökhessek a lépcsőházba. Elkapta a karomat, a földre lökött, és rugdosni kezdett.
Két bordám eltört, elrepedt a kulcscsontom.
Az asszony elhallgat, tesz-vesz a kisasztalon. Igyekszik a csészét a kistányér közepére illeszteni, a mélyedésbe, pont középre. Amikor ez megvan, az ujjával köröket ír le a csésze szélén, mintha körben járkálna.
Sokáig feküdtem ott a földön, amikor elment. Nem tudtam, mit kellene csinálnom, nem tudtam, kihez forduljak. Szégyelltem magam: az egészet, ami történt. Mintha az én kudarcom lett volna. Nem az apjáé, aki addigra már nem volt sehol, nem a miénk, mindnyájunké, hanem az enyém. Milyen anya az, gondoltam magamban, aki ilyen gyereket nevelt. Aki ilyen gyereket szült. Egy ilyen drogos szart. Egy senkiházit.
– Nem gondolt arra, hogy feljelentést tesz? – kérdezte dr. Kreutzer.
– Nem. Úgy éreztem, nem tehetem meg vele. Már előző évben is mondta nekem a barátnőm, amikor elvitt negyvenezer forintot, hogy fel kellene jelenteni, de valahogy nem vitt rá a lélek. Az ember nem jelenti fel a saját fiát.
– Akkor is bántalmazta?
Nem, válaszolta az asszony. Akkor csak a nyaralót törte fel. Tudja, van egy kis házunk, még a férjemmel vettük közösen. Nem nagy, negyven négyzetméter. Ritkán megyek le oda, de tavasszal azért mindig kitakarítok. Kiszellőztetek, kiteszem a dohos ágyneműt szellőzni. Amikor áprilisban megérkeztem, hogy rendet tegyek, és kinyissam a vizet, nyitva találtam az ajtót. A szobát feldúlták, a konyhai edényeket valaki kidobálta a padlóra, és a bejáratnál... a rongyszőnyeg közepére… valaki odaszart. Nem is tudom, miből, de valahogy rögtön azt gondoltam, hogy ő volt az. Ő meg a barátai. Sok időt töltöttünk ott, amikor gyerek volt. Összetörték a tollasütőket meg a frizbit is.
Fogtam egy nagy, fekete zsákot, beledobáltam mindent, aztán hívtam egy lakatost, hogy csinálja meg nekem a zárat. Csak este hatra tudott kijönni, mert munkája volt, egy másik faluban dolgozott éppen. Rendeltem tőle egy hevederzárat is, aztán csak ültem kint a fonott székben, és fáztam. Virágzottak a fák, de hűvös volt még odakint, és emlékszem, kabátban kuporogtam a tornácon, mozdulatlanul, amíg be nem sötétedett. Az járt a fejemben, hogy milyen volt kisfiúnak. Emlékeztem a ruháira. Az összesre. A rugdalózókra. Volt egy csíkos rugdalózója, meg egy színes, amin léghajók voltak. A piros pólójára, a huszonhármas műanyag szandálra, amit a vízben vett fel, hogy fel ne sértse valami a lábát.
A lakatos este jött meg, és kétszer is bekiabált a kerítésen, mire meghallottam, hogy van ott valaki. Még azt se vettem észre, hogy leparkolt a kerítés előtt. Csak ültem, mintha kővé váltam volna, és szerintem kővé is váltam. Valami… nem is tudom… megdermedt, itt belül, igen, valami történt velem akkor.
Aztán a következő évben, amikor az a szörnyűség történt, akkor már tulajdonképpen meg se lepődtem. Úgy értem, akkor már annyira… hogy is mondjam… annyira elmeszesedett bennem ez az érzés, ez az örökös fájdalom, hogy tulajdonképpen nem tudott már elérni hozzám az, ami történik. Addigra már elvesztettem őt belül, nem tudtam már összekaparni a szeretetem maradékát sem. Ha megpróbáltam, csak ürességet éreztem, végtelen fáradtságot és közönyt.
A barátnőm, akinek ezt az egészet elmeséltem, mert csak neki mertem, egészen mást gondol erről. Ő mélyen hívő, és soha nem hallottam kiabálni. Azt mondta, továbbra is imádkozik Norbiért. Aztán előállt egy bizarr ötlettel. Tudom, furcsán hangzik, amit tanácsolt, és higgye el, először én is megrökönyödtem, de aztán működött. Legalábbis egy ideig. Sikerült visszatalálnom a fiamhoz, sikerült hinnem benne, hogy egyszer majd újra megérinthetem, és hogy van még esély visszaváltoznia azzá, aki valaha volt. Így utólag, kicsit józanabbul visszagondolva azokra az évekre, az maga lett volna a csoda, de én mégis reménykedtem.
Hogy mit talált ki? Ja, igen. Azt javasolta, hogy nézegessek a YouTube-on emlékvideókat. Olyan emberek, főleg fiatal férfiak búcsúvideóit, akik már nincsenek. Akik… meghaltak. És adjak hálát az Úrnak, vigasztalt, hogy Norbi él. Leült mellém, bekapcsolta a gépet, és azt duruzsolta, hogy ez majd segít, ebből majd rájövök, hogy ez csak átmeneti állapot, afféle próbatétel, amin mindkettőnknek keresztül kell mennünk ahhoz, hogy újra közel kerülhessünk egymáshoz, hogy a kapcsolatunkat… hogy is mondta… új alapra helyezhessük.
Hittem neki, persze, mert kapaszkodnom kellett valamibe, hogy ne omoljak össze. Tettem a dolgomat, bejártam tanítani, letörölgettem a növényekről a levéltetveket, takarítottam, aztán esténként pedig megnéztem egy ilyen videót. Néha többet is. Gyerekek emlékvideóit, születésnapi képekkel. Fiatal férfiak emlékvideóit. Az egyik balesetben halt meg, a másik leukémiás volt. Rettenetes zenéket vágnak be ezek alá a filmek alá, és az egészben van valami ostoba és hamis, de egy idő után már ez sem zavart. Minden egyes ilyen film után elmondtam magamnak, hogy Norbi él, itt van a világon, és egyszer majd meggyógyul. Visszajön, besétál az ajtón, és ugyanaz lesz, aki volt. Mást nem tehettem. Felnőtt ember volt, neki kellett volna úgy döntenie, hogy segítséget kér.
Amikor a YouTube-on figyeltem ezeket az idegen arcokat, akkor ismét képes voltam őt szeretni, fel tudtam magamban idézni az ő régi arcát is. A gyereket meg a kamaszt. Visszaemlékeztem a csellóóráira, a hosszú vonatutakra, amikor unóztunk. Imádott kártyázni. És szerettem újra, ahogyan mindig, még akkor is, amikor fogalmam sem volt, hol jár és mit csinál.
Négy hónapja nem is hallottam felőle, amikor újra megjelent. Ott ült a lépcsőházban, amikor megjöttem a bevásárlásból. Valaki beengedte, ismerték őt a házban kicsi korától. Leeresztettem a szatyrot, és csak annyit mondtam, hogy csinálok neki egy császármorzsát. Amikor kicsi volt, az volt a kedvenc étele.
Durván felnevetett, kivette a kezemből a kulcsot, és bement előttem. Egy nagy fekete sporttáska volt nála, abba kezdett mindenfélét belepakolni. Betettem a hűtőbe a tejet meg a kefirt, aztán kérdeztem, hogy mit csinál, hova viszi ezeket. Fogta az alpakka gyertyatartót, elrakta, aztán a herendi hamutálat is becsomagolta a terítőbe, és betette mellé.
Mit csinálsz, kisfiam, mondtam neki, mire azt válaszolta, hogy a sírba nyilván nem akarom magammal vinni ezt a sok szart, neki meg kell. Ennyi.
Nem mertem közelebb lépni, hátha megint be van drogozva, bár elég nyugodtnak látszott. Egyszer csak felnézett, és azt mondta, kövér varangy vagyok, ideje volna már eltűnnöm a picsába.
Megkérdeztem tőle, miért gyűlöl ennyire.
Én nem gyűlöllek, felelte, aztán körülnézett, és leemelte a komódról a porcelánlámpát, ami még az anyámé volt. Az ernyőt levette róla. Precízen, vigyázva tekerte le, ebből láttam, hogy teljesen tiszta. A talpat becsavarta egy konyharuhába, az ernyőt meg feltette a fejére, mint valami kalapot. Egy pillanatra azt hittem, hogy talán mégis megbolondult. A lámpaernyővel a fején rám nézett, és azt mondta, ha végre megdögölnék, akkor neki lenne lakása. Minden barátjának van, csak neki nincs. Csak annyit feleltem, hogy neki most is van lakása, hiszen ez az ő otthona is, ide bármikor visszatérhet. Én sose mondtam neki, folytattam, hogy menjen el, ő akart elköltözni. Erre ő, még mindig a lámpaernyővel a fején, utánozni kezdett, aztán felröhögött. Azt mondta, most látom őt utoljára, felejtsem el örökre. Akkor lásson legközelebb, ha nyitva lesz a koporsó, vigyorgott. Nem válaszoltam. Sírni már régen nem tudtam. Rövid ujjú trikó és valami ócska papucs volt rajta. Néztem a karját, amit annyira ismertem. Olyan érzésem támadt, mintha ez az ember valami gonosz alakmása volna az ő régi énjének, mintha nem is ő beszélne, hanem valami démon, aki felöltötte a Norbi alakját, rosszak a fogai, beesett az arca, és a lényét, az alakját használva pusztítana, miközben az én egykori kisfiam, az igazi, bezárva dörömbölne valami elhagyatott, világvégi helyen, vissza akar jönni, de már nem volna teste, nem volna hangja, amivel megszólíthatja azokat, akik valaha ismerték.
Mit mondjak még. Elment. A lámpaernyőt lerakta, vállára vette a sporttáskát, és kiment az ajtót.
Akkor láttam utoljára. Ez szeptember elején történt. Januárban hívtak fel, hogy meghalt. Egy férfi telefonált a hetedik kerületi rendőrségről. Először fel sem fogtam, mit mond, aztán megértettem, de csak a tudatommal. A szívemmel nem, a szívem továbbra is azt az igazi Norbit várta, aki tizennyolc évesen elment.
Felhajtották a lepedőt, mint a filmekben. Motorbaleset volt, nem ő vezetett. Nem is volt jogosítványa. Érdekes, én semmi sérülést nem láttam rajta. A teste teljesen ép volt, csak végtelenül sovány, sokkal soványabb, mint amire emlékeztem, és szinte kékesen fehér. Megsimogattam, még most is érzem az ujjaimban a hideg bőrét.
Néztem a meggyötört, beesett, borostás arcát, és megint láttam benne a kisgyereket. Békésnek látszott, és nagyon fáradtnak. Aludj, kisfiam, mondtam neki, mintha csak a kisszobában feküdt volna le egy órára. Mintha hazajött volna. És akkor, ott úgy is éreztem egy kicsit, hogy talán most megbékélt, talán hazaért.
Vissza a tetejére