Sausic Attila

Mami börtönben

Részlet a Békétlenek című regényből
 
Mami magával vitt minket mindenhová. Az akkor épülő új lakótelepeken arról beszélt az emberekkel, hogyan lehetne javítani a körülményeiken. Mi addig az építkezés pocsolyáiban ugráltunk az ikertestvéremmel, Reginével. Amikor valamelyik nevelőintézetbe indultunk, mi is becsempészhettünk a zsebünkben egy csípőfogót, hogy az ottani fiatalok átvághassák a szögesdrótot, ha szökni akarnak.
Mami mindig elmagyarázta, mit miért csinálunk. Hogy milyen rideg és szomorú az élet egy ilyen lakótelepen, hogy milyen szörnyű, ha bezárják a fiatalokat, és hogy egyáltalán mennyi igazságtalanság van a világon. Hogy vannak, akiknek nagyon sok pénzük van, miközben sokan éheznek. Értettük, el kellene osztani a sok pénzt, hogy jusson belőle mindenkinek.
Mami nagyon nem szerette az igazságtalanságot. Azt szerette volna, ha mindenki egyenlő. Vagy inkább egyforma? Mert például mi ikrek voltunk, de nem voltunk egyformák, és ez nem tetszett Maminak. Engem erősebbnek, önzőbbnek látott, Reginét pedig gyengébbnek, együttérzőbbnek tartotta. Úgy magyarázta nekünk, hogy közelítenünk kell egymáshoz, miközben a lényeg az, hogy segítsünk másokon. Szóval az a legjobb, ha képesek vagyunk keresztülvinni az akaratunkat, de ez az akarat mások – ahogy mondta ­– „felszabadítására” irányuljon.
Tüntetésekre is elvitt minket. Sok ember ment egymás mellett, és kórusban kiabáltak. Otthon nem volt olyan érdekes: Mami mindig az írógépnél ült, mellette nagy halomban tornyosultak a csikkek a hamutartóban. Néha felolvasta, amit írt, és volt, amit nem volt nehéz megérteni: „A tiltakozás az, amikor megmondom, hogy ez és ez nem tetszik. Az ellenállás az, amikor teszek arról, hogy ami nem tetszik, az ne történjen tovább.” Ebből megértettük, miért kell fogó az intézetis gyerekeknek.
Volt olyan tüntetés is, amire nem vitt el minket. Olyankor csuromvizesen jött haza, és nagyon boldognak látszott. Mert a legtöbbször szomorú volt a Mami.
Mindez már azután történt, hogy elvált Papitól, mi pedig Nyugat-Berlinbe költöztünk. Másodikba jártunk, amikor beköltözött hozzánk két ismerőse. Mami elmagyarázta, hogy az iskolában nem szabad beszélnünk róluk, mert keresi őket a rendőrség. És igazi nevükön sem szabad szólítanunk őket: hívjuk őket, mint a Grimm-mesében, Hänselnek és Gretelnek.
Hänselről hamar kiderült, hogy nem szereti a gyerekeket. Gretel viszont kedves volt velünk, mesélte, hogy neki is van egy kisfia. Amikor egyszer hazavittük néhány osztálytársunkat, akiknek mondtuk, hogy olyanok laknak nálunk, akikről nem szabad beszélnünk, és akikről nekik se szabad beszélniük a szüleiknek, Hänsel dührohamot kapott. Hülye kölykök, kiabálta, és bezárkózott a fürdőszobába.
 
(Egy hordó olíva)
Hänsel egy napon nem jött haza, és hallottuk, hogy elfogta a rendőrség. Attól kezdve Mami és Gretel csak arról beszéltek, hogyan kellene őt kiszabadítani. Nem szerettük Hänselt, de azért drukkoltunk, hogy kiszabadítsák, mert beláttuk, nem jó börtönben lakni.
A kiszabadítás sikerült, de attól kezdve sajnos már csak fényképen, a városban mindenütt kifüggesztett plakátokon láttuk Mamit Hänsel és Gretel mellett. Híres lett, csak ennek nem tudtunk igazán örülni. „Gyilkossági kísérlet” – ezt írták Mami arca alá, s ott állt a nevük is: Ulrike Meinhof, Andreas Baader, Gudrun Ensslin. Úgy emlegették őket a rádióban, hogy a RAF vagy egyszerűen a Baader–Meinhof-banda.
Azután hosszú utazásra vittek minket mindenféle ismerősök, a végén Szicíliában kötöttünk ki. A házak mindenütt romokban álltak, mert nem sokkal korábban földrengés volt ott. Barakktáborban laktunk. Az utazás izgalmas volt, de a táborban egyre jobban fájt, hogy Mami nincs velünk. És Papi? Mint megtudtuk az ismerősöktől, éppen előle menekítettek oda minket.
Később hallottam, hogy Mami ebben az időben Jordániában volt. Akik vele voltak, azt mesélték, rettentően hiányoztunk neki. Az is szóba került ott, hogy mi legyen velünk. Értettük, velünk nem tud bujkálni a földalatti mozgalomban. Mi tagadás, nekem sem volt nagy kedvem a föld alatt élni, ahogy képzeltem, sötét alagutakban, bár Mamival biztosan oda is elmentem volna. Ehelyett azt találták ki, hogy elküldenek egy táborba, amelyikben árva palesztin gyerekek laknak, akikből partizánokat nevelnek. Mami állítólag azt mondta, erős gyerekek vagyunk, kibírnánk azt is. Állítólag azt is mondta, legalább eddig jó dolgunk volt, ellentétben például a vietnámi gyerekekkel, akik elvesztették a szüleiket a háborúban.
Akkor már mi is úgy éreztük magunkat, mint a vietnámi gyerekek. Nem voltak velünk a szüleink, főleg Mami, aki addig törődött velünk. Azt hittük, mindig úgy lesz, hogy törődik velünk. De akkor nem volt sehol. Állt viszont a konyhában egy hatalmas hordó teli olívaolajjal, abba tunkoltuk a kenyeret. Ha éhesek voltunk, ott volt a hordó. Arra mindig számíthattunk. Az is jó volt még, amikor partizánosdit játszottunk az olasz gyerekekkel.
Először egy Hanna nevű lány vigyázott ránk. Aztán két pár jött helyette, pontosabban nem két pár, mert mondták, hogy ők négyen együtt élnek. És tényleg, egész nap egy szobában feküdtek, és megtiltották, hogy zavarjuk őket. Máskülönben kedvesek voltak, különösen a két szőke, mert az egyik fiúnak és lánynak szőke haja volt, a másik kettőnek pedig fekete. Szerettük még azokat az estéket is, amikor húszan-harmincan összegyűltek a barakkban, mind olaszok, nagy vastag cigarettákat szívtak, amiknek olyan édeskés vagy milyen volt az illatuk, meg gitároztak, és partizándalokat énekeltek.
 
(Még egyszer focizni)
Azt is később tudtam meg, milyen kevésen múlott, hogy nem lettünk palesztin partizángyerekek. Mami már úton volt értünk, csak éppen egy nappal korábban ért el hozzánk Papi egyik ismerőse, és megszöktetett minket. Visszavitt Németországba, ott jártunk tovább iskolába. Mamit pedig tovább kereste a rendőrség. Csak két évvel később, 1972-ben fogták el, ami annyiban jó volt, hogy nemsokára találkozhattunk vele. Levelet is kaptunk tőle:
Hé, egérkék! Szorítsátok össze a fogatokat. És ne gondoljátok, hogy szomorúnak kell lennetek, mert olyan Mamitok van, aki börtönben ül. Egyáltalán, jobb dühösnek lenni, mint szomorúnak. Na várjatok csak, hogy fogok örülni, ha jöttök. Az ördögbe is!
Már tízévesek voltunk, és egy egyenruhás néni vezetett minket hosszú folyosókon, a kezében óriási kulcscsomóval, nyitotta egyik rácsos ajtót a másik után. Egy fehérre festett szobában, amiben az ablak nem ott volt, ahol szokott lenni, hanem egészen magasan, a néni leült egy székre. Mi az asztal mellett ácsorogtunk, és vártuk Mamit. Csak arra emlékszem, hogy nagyon izgultam. Szeret még minket?
És igen, rettentően örült nekünk, hihetetlenül izgatott volt, ide-oda járkált, ölelgetett minket, én pedig arra gondoltam, miért nem hoztam neki a zsebemben csípőfogót.
Máskor azt írta Mami:
A múltkor tarka papírsárkányok szálltak a börtön felett. Valahol tehát gyerekek vannak a közelben. Hihetetlen magasan repültek a sárkányok, zöldek és pirosak. Borzasztó szép volt.
Vagy pedig ezt:
Drukkoljatok, hogy elérjünk valamit az éhségsztrájkkal. Többet nem is tehettek, mint hogy drukkoltok. És írjatok! Megint focizni együtt? Naná, hogy lenne kedvem.
Jó néhányszor voltunk nála, pedig nem szerettem a börtönbe menni. Minden olyan csupasz volt, és sivár, még rosszabb, mint az új lakótelepeken. A látogatások után minden butaságon elsírtuk magunkat. Jó volt persze beszélgetni Mamival, minden érdekelte, csak közben olyan furcsa tanácsokat adott. Meséltem például neki az egyik barátnőmről, akinek mindent megtiltanak a szülei. Erre azt mondta, fogjunk össze az osztályban, és lázadjunk fel ezek ellen a szülők ellen. Fogalmam sincs, hogyan gondolta, és az is biztos, hogy a barátnőm ezt egyáltalán nem szerette volna.
Teltek az évek, aztán átvitték egy másik börtönbe, Stammheimbe, Hänsellel és Gretellel együtt. Onnan már nem írt, és nem is válaszolt a leveleinkre. Én viszont még egyszer írtam neki ’75 karácsonyán:
Kedves Mami! Már 13 évesek vagyunk, és megint karácsony van. Nem csináltunk Neked karácsonyi ajándékot, mert nem tudjuk, minek örülnél, hogy egyáltalán elfogadnád-e, és egyáltalán odaadnák-e Neked. Ha szeretnél valamit, írd meg. Bettina és Regine
Aztán eltelt pár hónap, és májusban egy vasárnapon a nevét hallottam a rádióban. Azt mondták, felakasztotta magát a zárkaablak rácsára. Biztos magasan volt az az ablak is, de ő elérte.
Akkoriban már elég nagyok voltunk. Addig se beszéltünk sokat Mamiról, s miután meghalt, még kevesebbet, aztán pedig egyáltalán nem. A temetésre se mentünk el, amin sok ezren voltak. Azokban az időkben órákig ültem a lemezjátszó előtt, Uriah Heepet vagy Deep Purple-t bömböltettem, ami apámat az őrületbe kergette.
Miért nem hagyott hátra búcsúlevelet? Miért nem írt legalább nekünk pár sort? Lehet, hogy nem is öngyilkos lett, hanem megölték, ahogy azt akkoriban sokan terjesztették? Inkább nem foglalkoztam az egésszel.
Nem akartam rágondolni, és csak idegesítettek a gimiben a politizáló osztálytársak, persze mind baloldaliak voltak, az volt a lázadás akkoriban. Mintha azt várták volna, hogy az élükre állok, és majd Ulrike Meinhof lánya vezeti őket a forradalomba. Engem viszont nem érdekeltek a röplapjaik a fegyveres ellenállásról meg az állítólag disznókkal teli államról. Idővel feladták, már csak cikiztek, hogy cowboycsizmát hordok.
Engem pedig dühített a sok hülye baloldali duma. Nekem meghalt az anyám emiatt, ők meg locsognak. Meghalt az anyám Hänsel és Gretel meg a többiek miatt, akik öltek és gyilkoltak. Hát nem volt elég ennyi? Még én is áldozzam fel magam? És egyáltalán: mi a baj a cowboycsizmámmal?
Gyűlöltem a RAF-ot. Gyűlöltem az anyámat.
 
(Belehalni a hallgatásba)
Csak jóval később voltam képes gondolkodni azon, mi történhetett vele a stammheimi fegyházban. Jan-Carl Raspe arról beszélt a tárgyaláson, hogy Baader és anyám viszonya olyan volt, mintha testvérek lettek volna, úgy értve, hogy ez a viszony „intenzív, gyengéd és odafigyelő” volt.
Engem viszont sztálinista pszichoszektára emlékeztetett ez a társaság. Anyám így ostorozta magát a Baader és Ensslin elé tárt önkritikájában 1974 augusztusában:
Utolért a szocializációm fasisztaként, a szadizmus és a vallás révén. Viszonyomat az uralkodó osztályhoz, amelynek ölebe voltam, soha nem oldottam fel, nem irtottam ki magamból maradéktalanul, a seggnyalójuk maradtam. Kitérek a tény elől, hogy folyamatosan, mint mindig is tettem, rátok vetítem az őrületemet, belém oltott polgári szocializációmat a vallással mint felépítménnyel. Ez a disznók pillantása: dupla látás, dupla hallás, két arc, két hang – minden, csupán egy nem: reális, valódi.
„Álszent picsa” – jellemzi önmagát anyám, bennem pedig felmerült a kérdés: elképzelhető, hogy ne gyűlölje meg valaki – akár csak öntudatlanul – azokat, akik előtt így megalázkodik?
Meg is romlott a viszonya Hänsellel és Gretellel, vagyis Baaderrel és Ensslinnel. Biztosan a börtön szűkössége, a helyzet kilátástalansága miatt is már csak marták egymást. Anyám így jellemezte egy cédulán a viszonyát Gudrunhoz:
Nincs benne semmi misztikus, ha azt mondom, nem bírom tovább. Azt nem bírom tovább, hogy nem tudom megvédeni magam. Egy csomó minden történik, nem szólok semmit, de a plafonon vagyok a közönségessége és az alattomossága miatt.
Baader pedig ezt válaszolta neki:
Tehát gyűlölet, ne áltasd magad: gyűlölsz minket. A probléma az, hogy te/ti borzasztóan dezorientált disznók vagytok, és időközben teherré váltatok. Ti készítetek ki minket – amire a börtön sosem lenne képes. Tehát tartsd a pofád, amíg meg nem változol, vagy menj a francba végre.
Anyám, mert velük már nem tudott beszélni, felállt az egyik tárgyalási napon, és ezeket mondta meleg, barna, lágyan hullámzó hangján:
Hogyan adhatja tudtára egy elszigetelt fogoly a hatóságoknak, hogy megváltozott a magatartása? A fogolynak az elszigeteltségben csak egy lehetősége van jelezni, hogy megváltoztatta a magatartását, és ez az árulás. Ez azt jelenti, hogy az elszigeteltségben pontosan két lehetőség van: vagy hallgatásra ítélik a foglyot, amibe belehal, vagy pedig beszédre bírják. Ez utóbbi pedig a vallomás, az árulás. Ez kínzás, nem más, mint kínzás.
Úgy hangzik, mintha kiutat keresett volna. De nem volt kiút. Az igazságot, hogy gyűlöli Baaderéket, vagy hogy talán már tévedésnek tartja az egészet, amit együtt kezdtek, nem tudta kimondani. Nem akart áruló lenni.
Azok viszont? Május 4-én Gudrun Ensslin felállt a tárgyalóteremben, és vállalta a felelősséget a ’72. májusi merényletsorozatért. Csak egytől határolta el magát: a hamburgi Springer-székházban végrehajtott robbantásoktól. Attól, amit köztudomásúan anyám szervezett. Ha ez nem volt árulás vele szemben… Öt nappal később felakasztotta magát.
Nem hagyott hátra búcsúlevelet. Miről is írt volna nekik? Mit is írhatott volna nekünk, a gyerekeinek?

Vissza a tetejére